Kiadó:
BLP Music

Honlapok:
www.hardhungary.com
myspace.com/hardhungary

A HARD nem sokat piszmogott, mindössze egyetlen évvel az egyértelműen pozitív fogadtatásban részesült "Time Is Waiting For No One" megjelenése után kiadták ötödik nagylemezüket; a másodikat Björn Lodin (Baltimoore) csatlakozása óta. Ezúttal a hangzásra sem lehet panasz, az anyag sokkal dinamikusabban, dögösebben szól, mint elődje. A másik említésre méltó változás, hogy közben Vámos Zsolt vette át a szólógitáros – és Lodin mellett – a társ-dalszerző szerepét.

A megjelenés kapcsán jó néhány külföldi kritikát (is) elolvastam, és az ítészek között egyértelműen az a konszenzus alakult ki, hogy a hangszeres teljesítmény jócskán a dalszerzés előtt jár. Ez egyrészt szép dicséret, hiszen Vámos Zsolt szólóit és  hangszerének érett, telt hangzását mindenki magasztalja, míg a Mirkovics-Borbély párost a vasbetonszerkezetek szilárdságával vetekedő ritmusszekcióként emlegetik. Másrészről viszont továbbra is hiányzik az a 2-3 sláger - a fülbemászó, dúdolható refrénekről nem is beszélve -, ami egy ilyen erősen múltidéző produkcióra kellőképpen ráirányíthatja a nemzetközi média figyelmét. Még azt is megkockáztatom, hogy az előző lemez - ami ugyan közel sem szólt ilyen jól - több emlékezetes, szerethető dalt sorakoztatott föl (Time Is Waiting For No One, Love Goes With Anything, Shine On Me Now).

Az "Even Keel" is büszkélkedhet néhány jól eltalált, karcos nótával: a lemezindító "Truth Or Dare", a húzós "I Wanna Rock You" és a leleményes groove-val lüktető "Speeding Into Slow" egyrészt biztosít bennünket arról, hogy bárhol, bármikor vállalható csapattá érett a HARD legénysége, másrészt viszont feledteti velünk a "Pretty Little Liar" sablonos refrénjét, vagy az egyébként kellemesen morcos "Scream Out To Be Heard" lapos, esetleges dallamvezetését.

Ide a végére kívánkozik egy megjegyzés a Hammer World-ben (2011/04) megjelent Vámos Zsolt interjúhoz. Előrebocsátom, hogy Thomas Larsson nálam nagy kedvenc, így egyáltalán nem üres bók csupán, ha azt mondom, hogy Vámos Zsolt játéka semmilyen hiányérzetet sem okozott bennem. Sőt… Az ominózus HW cikkben olvasható fikázás az ún. "sportgitárokról" és "sportgitárosokról" azonban szerintem méltatlan egy vérbeli zenészhez. Ilyen alapon minden további nélkül le lehetne sajnálni, mondjuk Steve Vai-t, Paul Gilbert-et, vagy az éppen Whitesnake-kel turnézó Reb Beach-et (csak, hogy néhány nagy varázslót említsek, miközben a "sportgitárokat" gyártó tiszteletreméltó cégekről szót sem ejtek). Zsolt mentségére legyen mondva, érezhetően a HW munkatárs, Danev György kérdezett alá – megjegyzem: nem először – tendenciózusan riportalanyának. Remélem, a jövőben Zsolt nem ül föl az ilyen provokációknak…

Tartuffe