Kiadó:
Inner Wound Recordings

Honlapok:
www.andromedaonline.com
myspace.com/andromedaonline

Már azt sem tudom, hányadán állok a svéd progresszív metál élbolyba tartozó Andromédával. Első lemezük, pontosabban annak újrakevert változata (Extension Of The Wish – Final Extension, 2004) nálam alapműnek számít, de azóta minden egyes albumuk vegyes érzelmeket ébresztett bennem; nagyjából fele-fele arányban váltva ki belőlem lelkesedést és értetlenséget. A legutóbbi anyag, a "The Immunity Zone" (2008) pedig egyenesen övön aluli ütésnek tűnt azok után, hogy a "Playing Off The Board" DVD az előző évben toplistánk ezüstérmese volt.

Hosszas és fáradságos küzdelem után végül sikerült két nótát megkedvelnem a "The Immunity Zone"-ról (Slaves Of The Plethora Season, Worst Enemy), noha a klasszikus értelemben vett gitárszólók hiányát továbbra is rosszallom. Akkor meg is állapítottam magamban, hogy az Andromeda – hasonlóan a névadó spirálgalaxishoz – nagyjából két és fél millió fényévnyire van a mi kis bolygónktól (következésképpen az átlag metálkedvelő nyárspolgártól), kivéve, amikor élőben játszanak, mert akkor nagyon közel tudnak férkőzni az ember szívéhez.

Reméltem, hogy a "Manifest Tyranny" a hosszas érlelődés, a kiadóváltás és az előző anyag sikertelensége miatt jobban fog sikerülni. A lemezt indító "Preemptive Strike" hallgatása közben összeszorult a szívem, mert egy az egyben visszaköszöntek az előző anyag szépséghibái: az ének irritálóan torzított, a dallamok esetlegesek és még egy gitárszóló sem fért bele. Hál’ Istennek, gyorsan megvigasztalódtam, mert a következő nóta (Lies R Us) már majdnem slágergyanús, Johan Reinholdz pedig illő dallamérzékkel olyat teker benne, ami már tényleg méltó egy Kee Marcello szólóin nevelkedett svéd őstehetséghez.

A zenészekre nyilván most sem lehet panasz, Martin Hedin billentyűs szerepe ezúttal ugyan valamelyest kevésbé hangsúlyos, de Thomas Lejon dobos továbbra is döbbenetesen dolgozik (az a lábmunka a "Stay Unaware"-ben!!!), nem hiába volt titkos jelöltem a megüresedett Dream Theater pozícióra. Persze engem Petrucciék nem kérdeztek… magukra vessenek.

Számomra a lemez csúcspontja egyértelműen a "Survival Of The Richest" című ballada, amely az "Eclipse" és a "Two Is One" legszebb hagyományait követi; erősen ügyeletes kedvenc gyanús. Egy csúnyán alulkormányzott kanyar után az Andromeda visszatért tehát a régi kerékvágásba, sajnos nem a "Final Extension" száz százalékos teljesítményéhez, mert van egy-két gyengébb dal, mint ahogy akad zseniális pillanatokkal megtűzdelt fajsúlyos elborulás is. Az "Asylum" elektronikus fölvezetése pl. halálra idegesít, a "Play Dead" elborulásait pedig csak egy lélegzetelállító Reinholdz szóló ellensúlyozza. Az összkép tehát vegyes, de megint van egy féllemeznyi anyag, amitől – élőben hallgatva az együttest – garantáltan elgyöngülne a lábam.

Tartuffe