Kiadó:
Frontiers Records

The Magnificent... Mi a szösz!? Csak nem a hollywoodi klasszikus film, a "The Magnificent Seven" (itthon: "A hét mesterlövész") zenéjének valami új kiadása? Már a fedetlen keblű szárnyas-glóriás hölgyet (?) ábrázoló borító is azt sejtette, hogy nem erről van szó, de azután az is gyorsan kiderült, hogy ezek nem is heten vannak! Ha úgy nézzük, csak ketten vannak, név szerint Torsti Spoof gitáros (Leverage) és Mike Eriksen énekes (Circus Maximus), akiket a '80-as évek aréna rock bandái iránt érzett múlhatatlan szimpátiájuk hozott össze egy finn-norvég koprodukció erejéig. Ők a projekt szíve-lelke. Más szemszögből viszont sokkal több ember tapossa itt egymás lábát: néhány kiváló zenész, mint pl. Rolf Pilve dobos (Status Minor, Essence Of Sorrow), Jukka Karinen billentyűs (Thunderstone, Status Minor), valamint Mats Haugen (Circus Maximus) és Tuomas Heikkinen (Leverage) gitárosok, akik zeneszerzőként is jegyeznek néhány nótát. A komponálásban segítségükre volt még több más zenész is a Leverage, Brother Firetribe és Urban Tale nevű és rokonlelkű formációkból.

Mind az alap-páros zenei preferenciáiból, mind pedig a közreműködő és zeneszerzésbe besegítő muzsikusok eddigi munkásságából nagy biztonsággal kikövetkeztethető (ha a Frontiers kiadó atyáskodása a projekt fölött nem lenne elég nyilvánvaló), hogy egy ízig-vérig európai (pontosabban skandináv) jelenségről van szó, könnyen emészthető dallamokkal, üvölthető refrénekkel, fogós kórusokkal, egetverő gitárszólókkal; méghozzá úgy, hogy a '80-as évek napfényes hangulata, de a harmadik évezred elejének dögös megszólalása köszön vissza az albumról.

Valójában a Leverage és a Brother Firetribe már régóta iparkodnak azon, hogy ezt a fajta "retro" hangulatú zenét divatos, modern köntösben tegyék elérhetővé a reménytelenül "maradi", dallamfüggő rajongóknak. Most azonban - talán a dalszerzők nagyobb száma vagy a közreműködők közti figyelemreméltó kémia miatt - az egész új, mindennél magasabb szintre emelkedett. Nyilván a Circus Maximus, Thunderstone és Status Minor környékéről, azaz a erőteljesebb vagy progresszívebb műfaj felől érkező muzsikusok bevonása sem maradt eredménytelen. Persze ez nem annyira a kompozíciók komplexitásában, hanem inkább a hangzásban és a hangszeres megközelítésben, pl. a kövérebb riffekben vagy a lélegzetelállító szólókban válik tetten érhetővé.

Talán nem is akkora sületlenség mint amekkorának így elsőre tűnik, ha azt mondom, hogy amennyiben a pénzéhes kiadók, az élvhajhász életmód és a seattle-i trutyi (grunge) nem szól közbe (azaz egy szerves fejlődés esetén) napjainkra ilyen lett volna a rádióbarát metál arculata. Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy az egyébként jellegzetesen progresszív metál közegben forgolódó Mike Eriksen mekkorát énekel itt, és milyen döbbenetesen jól passzol a hangja ehhez a stílushoz! Nélküle sokkal kevesebb lett volna ez a projekt; teljesítménye alapján inkább hozzá illettek volna az angyalszárnyak, nem a borítón pucsító ledér nőszemélyhez.

Tisztázzuk: nem vagyok sem AOR, sem hajbanda rajongó, jóllehet tipikusan nem is zárkózom el egy műfajtól csak azért, mert a riffek nem szaggatják le a fejem, vagy az énekes nem hajlandó hörögve-rikácsolva borzolni a gyengébbik nem idegeit. Ez a muzsika azonban az elejétől a végéig tényleg pazar és fönséges, ahogy azt a projekt neve is hirdeti. Totál padlón vagyok tőle, csak iszom és iszom be a dallamvirágok bódító illatát: refrén ordítás, ököl rázás, léggitározás aktiválva! Ha ezután puhapöcsű nyálrockernek kiáltanak is ki, ez az album akkor is rajta lesz a 2011-es top listámon!!!

Tartuffe