Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.candlemass.se

Kedvenc funeral-power tánczenekarom illusztris módon, előre bejelentve indult utolsó "lemezes-útjára", bár a Candlemass esetében a temetés – mint ahogy a banda története során tapasztalhattuk – könnyen fordulhat a feltámadást előkészítő aktussá. Ezzel igazából nincs gond, főleg, hogy a csapat szorgalmas gyakorlással szerezte meg a szükséges rutint, eggyel több ilyen aktust produkálva, mint annak idején a megboldogult Lázár.

A gyászos eseményt megelőző, Robert Lowe-val töltött időszak – amihez nyugodtan hozzácsaphatjuk a Messiah-val készített utolsó, címében öndefinitív lemezt – furcsa paradoxonként jelentett olyan hattyúéneket, ami maga volt a megtestesült diadal: ezt az attitűdöt a Manowar is megirigyelhetné, mert győztesként, dalolva menni a halálba az aztán igazán metál, még ha Arany János másként is értelmezte anno a Walesi bárdokban. A vigalmi analógia persze nem csak kritikusi poénkeresésem eredménye, a "Psalms For The Dead" húzónótája, a "Dancing In The Temple" konkrétan táncra hívja az úri közönséget, ami csak abból a szempontból furcsa, hogy táncolni esetlegesen a temetés után szoktak, az aktuális tor eseményén, no de közben? Erről persze talán többet tudna mondani a Magyar Gyászológiai Társulat fő szponzorált együttese, a Virrasztók, de ha tévedek, megígérem, gyújtok egy gyertyát, hogy illő módon tudjam megkövetni a Candlemass-t.

A lemez dalai tulajdonképpen az említett időszak bevált receptjét követik: a vontatott, doom riffek közé ékelt rockos gyorsulások, vagy dallamosabb részek ezúttal inkább gitárszólók, mintsem Lowe himnuszaiban teljesednek ki, az ellentétes hangulati és tempóváltások bevált módon teremtik meg a zenei feszültséget. A "The Sound Of Dying Demons" és a "Waterwitch" zakatolósra vett gitáros kiállása ének nélkül is dudorászásra készteti az embert – már ha a zokogás közben képes hirtelen dudorászásra váltani –, a "The Lights Of Thebe" menetelős komorságába illesztett keleties, mesélős dallamtéma pedig valahonnan az Abstract Algebrás időkből maradhatott Lowe-nak, amúgy csemegézésre.

Leif Edling, mondanom sem kell, mindent elkövet, hogy Iommi ceremónia-mester szintjére emelkedjen, ez az azonosulási kényszer aztán odáig fajul, hogy a "The Killing Of The Sun"-ban ordenáré módon sikerült ellopni az "Iron Man" főriffjét. Ezt persze nevezhetjük tisztelgésnek, vagy játékos zenei utalásnak is, a magyar politikai élet PC-t nélkülöző hozzáállását tekintve azonban mostanában nem illik árnyaltan fogalmazni. Ez persze nem von le semmit az album értékéből, addig, amíg olyan dallamok és Hammond-szólók repkednek az éterben, mint a lemez címadó tételének vokál témájában és a "Siren Song"-ban, hajlandó vagyok mindent megbocsátani. Illetve egyet nem, hogy a csapat a (fel)oszlás tagadásával a stúdiózás befejezése mellett döntött. De remélem, lesz még feltámadás, mormogjunk hát el egy doom-imát, és gyújtsunk gyertyát, a szövegeket pedig "vigye el az ördög", a pokolba velük! 

Garael