Honlap:
www.flowerkings.se

Megbűvölve hallgattam az ingerszegény '90-es évek derekán a "Back In The World Of Adventures"-t és a "Retropolis"-t. "Jé, ezt a muzsikát így is lehet játszani? Tiszta retro, mégis frissnek hat!" Kábé egy időben fedeztem fel őket a Spock's Bearddel és elbűvölt az intelligens, mégis könnyen fogyasztható-befogadható zene, a korántsem szolgai másolata a '60-as évek progresszív rockjának. Utóbbiból amúgy is jószerivel csak a Pink Floyd tudott levenni maradéktalanul a lábamról, köszönhetően talán annak, hogy a Yes és a Genesis nem a legszebb arcát mutatva, már a "popkorszakával" köszönt be hozzám, úgyhogy sosem tudtam igazán rájuk kattanni. A King Crimsont pedig mindig is l'art pour l'art zenekarnak tartottam. A Marillion, a The Flower Kings és Neal Morse viszont közel tudta hozni hozzám ezt a világot.

Roine Stolt 2007-ig elég szorgalmasan gyártotta szerelemgyermekének (pontosabban a virággyermeknek) a lemezeit, de erre itt most kicsit többet kellett várni. Aminek oka lehet a tagok elfoglaltsága különböző side-projektekben (Transatlantic, Kaipa, Karmakanic, The Tangent, stb.), de sebaj, mert megérte. A Beatles meets Pink Floyd koncepció egyik főpapja (a másik kétség kívül Neal Morse, újabban pedig Lucassen is ide sorolható) ugyanis különösen tartalmas misét celebrált ezúttal. (Ja igen, az igenről se feledkezzünk meg – még mielőtt megkapom az ügyeletes szakbarbár minősítést, természetesen a Yes hatása is rendesen kikönyököl a hangjegyekből.) A nyitó "Numbers” a maga 25 percével mindjárt akkora prog-rock esszencia, hogy alig fér az albumra.

A szép az egészben, hogy két lemezen keresztül fenn tudják tartani a figyelmet, miközben gyakorlatilag ki sem merészkednek a melankolikus középtempóból, ráadásul a nóták gerincét irgalmatlan hosszú, még csak rettenetesen technikásnak sem mondható gitárszólók alkotják. Parasztvakítás a hathúroson tehát nincsen, vannak ellenben gigantikus fíling-hegyek, ahogyan azt a boldog békeidőkben tanították. Ebben a tekintetben, és abban is, hogy helyenként a szinti rideg, futurisztikus hangzással színez, gazdagít, meglepően szembeszökő a párhuzam Arjen Lucassen projektjeivel (Ayreon, Star One), idei korongjával pedig még inkább.

Például a második CD itt is amolyan bónuszféle, ösztönözve azt a vékony vásárlói réteget, amely még áldoz a muzsika fizikális birtoklására, ebből adódóan egy leheletnyivel gyengébb számok sorjáznak rajta. Hozzátenném, máshogy megkeverve a trackeket, néhány évvel (évtizeddel) ezelőtt még simán kijöhetett volna, mint dupla album. De ha az a típus vagy, aki csak a négy-öt legütősebb számot másolja át az iPodjára, akkor tényleg tekintsd a második etapot amolyan extraként. A többiek pedig hosszas(abb)an merülhetnek el ebben az igen hangulatos zenei világban.

Morse – kislánya gyógyulása óta – nyíltan hívő, Stolt nem veri ugyan nagydobra, de ide a bökőt, hogy mélyen hisz egy felsőbbrendű, teremtő erőben-entitásban és az emberi lét látszólagos céltalanságán túlmutató magasztosabb küldetésben. Ez a hit, világnézet akarva-akaratlanul átsüt a muzsikáján, ettől lesz olyan amilyen. Ihlettett. Ezért olyan könnyű azonosulni vele, mint valamiféle rejtett, transz-racionális üzenettel odaátról, mely kiválasztott prófétákon keresztül – jelen esetben rockzeneként – manifesztálódik. Még ha nem is értjük a kódolt üzenetet, vagy nem értünk vele egyet, akkor is öntudatlanul észleljük, tiszteljük a benne rejlő elhivatottságot. Egy komolyabb 2012-es progresszív rock listáról a "Banks Of Eden" nem hiányozhat, azt gondolom. Az őszi koncert pedig kötelező!

Kotta