Honlap:
www.phantom-x.com

Nem tudom, értelmes dolog-e azon vitatkozni, hogyan lehet fából vaskarikát gyártani, vagy pótolni a pótolhatatlant, de a tudomány rohamos fejlődése – ami ugyebár az első kérdésre hamarosan választ fog adni (vagy már választ is adott?) – óvatosságra inti az embert. Igen ám, de a zene akármennyire genetikai és matematikai alapú, mégis túlmutat a puszta ráción, így el lehet játszani az olyan furcsa kérdésekkel, amiért az ifjú – vagy korosabb – tudósok plenáris ülésén minimum hülyének nézik az embert, ám itt, a Dionysos Risingon rögtön véleményezési és továbbgondolási kényszert szül, legalábbis remélhetőleg. Mert hát ugye itt van a nem régen elhunyt, és általános elfogadottságban a legjobb hangú metál énekesnek tartott Ronald James Padavona, vagy ismertebb nevén Dio, és írásom tárgyául rögtön számba is veszem azokat az énekeseket, akik vagy orgánumban, vagy frazírokban – esetleg módszertani örökségében – képesek pótolni a pótolhatatlant. Bár puszta klónként indult, később aztán rátalált saját hangjára is az az énekes, akit kikerülhetetlen ebben a témában megemlíteni. Nils Patrick Johansson mellett természetesen ott van Tony Martin, aki az epikus, komor metodika nagymestere, és titkos favoritom, Johnny Gioeli, akinek adottságai jelenünk legismertebb hard rock hangjához, Jorn Landéhoz mérhetőek.

Azt nem tudom, hogy Freddy Mercury-hoz hasonlóan felbukkant-e már az interneten valami ismeretlen vokális ikertesó, ám az mindenképpen előzetes gyanúra adhat okot, ha valaki egy Dio tribute banda énekeseként alkot önállót. Igen, a Phantom X frontembere, a kultikus amerikai Omenből ismerős Glenn Malicki másodállásban egy "isten"-tisztelet bandát üzemeltet, ami nem meglepő. Hősünk ugyanis tulajdonképpen egy power metálba oltott Dio, és nem csak hangi adottságait tekintve: a banda eddigi három lemezén bőven találhatunk olyan szerzeményeket, melyek Dio doomosabb lemezein is bőven elfértek volna, és hát aki így tudja a mester szellemét megidézni, mint Glenn az "Enchanted"-ben, vagy az első lemez "Everspell"-jében, az mindenképpen többet érdemel, mint egy elismerő fejcsóva.

Annak oka, hogy a vállveregetés mellett azonban legszívesebben egy jókora seggberúgást is kilátásba helyeznék, nem más, mint a hangzatos és ismerős címmel ellátott jelen lemez, ami félrevezetően az első három album fejezetekre bontott, koncepcióval egybekötött számainak laza összefűzése, megspékelve azt három új szerzeménnyel. Ravasz, mondaná H. Sanyi barátom. Kitolás, mondom én, bár arra mindenképpen jó, hogy amolyan válogatásként ízelítőt adjon a méltánytalanul ismeretlen banda munkásságából. Mert itt bizony az USA-power azon ágának legszebb pillanataival találkozhatunk, ahol az amerikai sztenderdek mellett bőven akad epikus európai elem is, amúgy Jag Panzer, Savatage, vagy Iced Earth módra. Aki tehát szereti ezt a néha sejtelmes, néha dühödt, mesélős-regélős, vagy csontig hatolóan izomba vágó műfajt, az nem fog csalódni, még akkor sem, ha a lemez címe a musicaleket nagy ívben kerülő részére minden bizonnyal rossz ómen.

Garael