Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.empyrios.it
myspace.com/empyrios

Az Empyrios a nemrégen recenzált DGM édes testvére. Közös apától származnak, aki nem más, mint a félelmetesen jó kezű olasz gitárfenomén, Simone Mularoni. Ha a DGM Mularoni SymphonyX iránti rajongását leplezi le, akkor az Empyrios azt bizonyítja, hogy nem kevésbé lelkesedik a Strapping Young Lad-ért, illetve bármiért, ami  Devin Townsend nevéhez köthető.

Nehéz lenne beazonosítani az Empyrios stílusát, összetettsége, komplikált ritmusai, hajmeresztő gitárszólói ellenére sem merném minden további nélkül a progresszív kategóriába sorolni. Van ugyanis benne egy kis indusztrialitás, metalcore elemek, és nem kevés djent, amúgy Meshuggah módra. Sajnos ehhez társul - a korábbinál hangsúlyosabban - rengeteg elektronika, kütyüzés, effektelés. A dobhang például az én ízlésemnek hervasztóan műanyag, nem is vagyok meggyőződve róla, hogy végig valóban Dario Ciccioni keze munkáját dicséri.

Éppen az utóbbi vonások és a meglehetősen egynemű, már-már arctalan masszává összefolyó dalok miatt a "Zion" nem is talált el annyira, mint idősebb fivére, a 2008-as "The Glorious Sickness". A "Zion" sokban emlékeztet a finn Reversion tavalyi anyagára (Obscene), és végül kicsit olyan lett, mint a borítója: ultramodern, végletekig szögletes és jobbára szürke.

Sajnálatos, mert valójában minden adott: Mularoni káprázatos szólókat rakott bele (Atyavilág! Amit pl. a "Square One"-ban művel!) és Silvio Mancini éneke/hörgése is első osztály. Nagyon hiányzik ide a nagy példakép, Devin Townsend nagyszabású, őrült, de lenyűgöző zeneisége, ahogy azt a 2012-es "Epicloud"-on hallhattuk. Mindazonáltal meg kell adni, ugyan nem éppen DGM, de van ennek a muzsikának egyfajta húzása, és persze számtalan olyan metalhead létezik, akit nem zavar ez az elidegenedett, digitális-ipari hangzás...

Azért még rágódok rajta egy sort, a végső ítéletet visszatartom az év végéig. Szabad olyat egy kritikusnak?

Tartuffe