Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.jameslabrie.com
myspace.com/dreamtheaterjameslabrie

Ki mondaná meg, hogy LaBrie immár 50 éves is elmúlt? Legföljebb az, aki kezdettől fogva figyelemmel kíséri karrierjét, legyen az a kezdet a hajmetálos Winter Rose vagy az abszolút progresszív metál zenei etalon, a Dream Theater "Images & Words"-e (1992). Tagadhatatlan, hogy sokan - köztük jó pár barátom is - az iszlámot megszégyenítő intoleranciával módszeresen lefitymálják LaBrie teljesítményét, és alkalmasint én is olyan gondolatokon érem tetten magam, hogy milyen jó lenne a DT-be egy karcos, bivaly hang. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy LaBrie immár intézménnyé, sőt rocktörténelemmé nőtte ki magát - attól függetlenül, hogy simulékony, szinte AOR-os hangját szereti valaki vagy nem.

Első szólólemeze (akkor még a rendkívül idétlen Mullmuzzler néven) 1999-ben jelent meg, s azóta marha hosszú utat járt be, hogy megtalálja a nyerő formulát. Az első és igazán fontos lépést ebbe az irányba az akkor még mindenki előtt teljesen ismeretlen olasz gityós, Marco Sfogli fölkarolása jelentette. Az "Elements Of Persuasion" (2005) még nem száz százalékos, de már ígéretes anyag volt. (Itt jegyzem meg, hogy ezen az albumon Mike Mangini dobolt, ezért 2011-ben nem sok kétségem volt afelől, hogy ki fogja a "DT dobost keres" című álságos versenyt megnyerni).

A második és nem kevésbé szerencsés csillagzat alatt született döntés az volt, hogy bevették a svéd ütőst és hangszál rekesztőt, Peter Wildoert a csapatba, valamint Jens Bogrent (Soilwork, Amon Amarth, Katatonia, Pain Of Salvation, stb.) kérték föl a hangmérnöki feladatok ellátására. Ezzel lett "kerek a cipó", s ezzel dőlt el az is, hogy James LaBrie szólóban egyenesen Göteborg felé veszi az irányt.

Az "Impermanent Resonance" egyértelműen a 2010-es "Static Impulse" vonalát viszi tovább (vajon miért is változtatnának a nehezen megszült sikeres képleten?), azaz: kifejezetten európai, közelebbről svéd, még közelebbről pedig göteborgi jelenség. Hála Istennek, LaBrie végérvényesen lemondott arról, hogy egyfajta árnyék-Dream Theaterrel erőlködjön; valójában ennek az albumnak sokkal több köze van pl. az Amaranthe-hoz, mint a legendás progresszív anyabandához. Ez abban a tekintetben is igaz, hogy az én ízlésemnek egy kicsit sok a modern elektronikus zenékre és az általam nagy ívben került táncos szórakozóhelyeken hallható ipari zajra emlékeztető hangszínek. Ennél szerintem azért Matt Guillory többre képes és hivatott...

Ezen kívül azonban nem igen találok kifogásolni valót az albumon, a dalok jók, a hangzás bika, a digipak kiadáson pedig két plusz nótával (Unravelling, Why) kedveskednek a vastagabb pénztárcájú rajongóknak. Ez a megjelenés igazi fölüdülés a zeneileg is nagyon bepunnyadt nyári kánikulában. Mindazonáltal óva intem az olvasókat a hálózatszerte tapasztalható lelkes rajongástól (bár ez tulajdonképpen mindenkinek szíve joga): az "Impermanent Resonance" nagyon élvezetes, korrekt kis anyag, de hiányoznak belőle a tágasabb dimenziók, amelyek elengedhetetlenek a maradandó alkotásokhoz. Ez a korong úgy viszonyul pl. az "Images & Words"-höz, mint "Mágnás Miska" Mozart "Don Giovanni"-jához. Ez persze nem változtat azon, hogy kb. egy órányi fix szórakozást biztosít nekünk.

Tartuffe