Kiadó:
Videoradio

Honlap:
www.thunder-rising.com

Mark Boals EMO-s frizurával. Hát nem is tudom. Még szerencse, hogy metál zenei blog vagyunk, és esztétikai érzékünket a zenével kell próbára tenni, nem divattanácsokkal. Mert momentán azokhoz én magam sem értek, éppen ezért nem nyilatkozom a korábbi parókaviseletes,  fejkendős, bubifrizurás Boals korszakokról – már ami a frizurákat illeti. Még szerencse, hogy hősünk a változatosságot nem a színvonalban produkálja, mert az leginkább amolyan konstans. Méghozzá magasan. Ahogy azokat a fránya vokál témákat  prezentálja a mi Markunk, igazi mark-ot hozva a "Mark Boals Művek" brandbe.

No, most, hogy kiangoloztuk magunkat, lássuk hát az új termést, aminek főszereplője az a Caruso – nem, nem az, aki már régen meghalt, és operaénekesként tulajdonképpen az első rocksztár volt hajdanán –, akinek tesójával elkövetett Arachneses lemezét olyannyira megdicsértem tavaly év elején. Hiába, a talján muzikalitás valószínűleg genetikai módon ott tenyészik a legtöbb olasz zenészben, főleg, ha ilyen névvel állnak színpadra, hiszen ez a név azért kötelez…

A Thunder Rising igazából három csapat csipet elegye: az Arachnesből érkezett gitáros góré, Frank és a másodgitáros Andy Ringoli mellett Caruso másik csapatából, a Strings 24-ből ideruccant Gabriele Barone basszusozik, és a Wine Spirites Corrado Ciceri dobol. Ahogy olvasgattam a csapatokról, ez így valami lokális szupergrupp, ítéljetek el érte, ha én nem voltam ezzel rögtön tisztában.

A lemez igazából egy EP, néhány dal akusztikus, illetve instrumentális változatával megspékelve, ami nem igazán baj, hallva Caruso blues-neoklasszikus ihletésű "sírós" gitárjátékát, no és Boals teljesítményét, akitől gyenge dallamokat még nem kaptam, legfeljebb kifacsartakat. Ráadásul hősünk ezúttal a permanens skywalkerezést – nem, nem arra gondoltam, hogy az énekes SW hívő – is hanyagolja, ami nem csoda, mert ehhez az orgánumhoz nem kell padlást járva kincset keresni, találunk azt a középső szinten is.  Mondjuk az is igaz, hogy a dalszerzőket nem kötötte vokális limit, így Boals dallamai be tudják járni a lehetőségek skáláját, legyen az kissé progresszívebb megközelítésű darab, vagy slágergyanús hard rock bomba.

Kár, hogy Boals, aki az igazán nagy nevek mellett szívesen segíti ki az ismeretlen, ám tehetséges gitármágusokat is – Jayce Landberg, Boguslaw Balczerak, Joshua Perahia – jótett helyébe jót kap ugyan, de már sokadszorra nem a legjobbat. A viszonylagos ismeretlenségnek ugyanis a hangzás szokta leginkább a kárát látni, ami jelen albumnál hatványozott, köszönhetően a szintetikus alapok, és a neoklasszikus felharmonikusok ötvözésének – no, ez nem igazán jött össze. A ritmust játszó Caruso – esetleg Ringoli – vagy valami héthúros szörnyetegen recsegteti a riffeket, vagy a hangmérnök szocializálódott az utolsó Manowar albumon, ami mondjuk meg, nem igazán teremtett élharcos pozíciót a hangzás területén, a Yamaha billentyű mellé pedig, ha nem tudnám, hogy igazi dobos játszott, azt hinném, megérkezett Casio bratyó is, messzi Japánvidék sokat foglalkoztatott dobosa.

Mindezek ellenére a vokális és gitárakrobatika a csúcspozíciókat idézi, aki a jellegzetes, könnyedebb hangvételű Boals dallamokon szívet dobogtató "Love Hard, Live Fast" hallatán nem mosolyog el egyet, az menjen inkább doomot hallgatni, oda úgyis jobban illik a világvége hangulat.

Ígéretes bemutatkozás, egy ígéretes csapattól, remélem, legközelebb nem csak a mézesmadzagot huzigálják el a fiúk, hanem vagy 10 ilyen tökös, slágerre érett dalt, ide, ni, a fülünkbe.

Garael