Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.rhapsodyoffire.com

A hegyek megmozdultak, a tengerek kiöntöttek, a föld kettéhasadt, a politikusok igazat szóltak – a Rhapsody Of Fire pedig rossz albumot készített. Tudom, hogy ennek eljövetelét a végítélet napjára – tehát eléggé sokára – terveztük, ám jóllehet véres könnyeket sírva, de tudomásul kell venni, hogy kedvenc csapatunk a Luca székéről a földre pottyant. Persze ez a Rhapsody nem az a Rhapsody, ezzel mindannyian tisztában vagyunk, de olyan jó volt reménykedni abban, hogy a csapat szétválásával ezentúl két itáliai szimfonikus nagyágyú robbanthatja le a fejünket, ám Fabioék produktumának nagyobb volt a füstje, mint a lángja, a robbanás pedig inkább a saját csapatokat pusztította, mintsem az ellent.

A lemez minősége minden aspektusában visszalépés, és ha a hangzás szokatlan zizegésén, Fabio hangjának viszonylagos enerváltságán, a szimfonikus kórus műanyag szagán túl is tudnék lépni, azon már semmiképp, hogy hiába pörgettem hatszor végig az albumot – reménykedve, hogy elérem a "jóra hallgatás" álvigasztaló állapotát – egyetlen dallamfoszlány sem ragadt meg, ami a Rhapsody esetében lényegi hiba – mert abban biztos vagyok, hogy az nem bennem van.

A megfejtés persze egyszerű: Luca távozásával a kreativitás is fogta a kalapját, még akkor is, ha sokak számára a Rhapsody-t és a kreativitást együtt emlegetni, maga a nyolcadik főbűn. A gyengus teljesítményt azonban nem lehet csak erre fogni: Fabio véleményem szerint a rengeteg vendégszerepléssel egyszerűen ellőtte minden puskaporát, és a jelenlegi lemezre csak olyan dallamokat volt képes hozni, amit a még egyben lévő csapat annak idején a fiókba, már ha nem egyenesen a béka – bocsánat, sárkány – feneke alá rejtett. A Helloweenre emlékeztető játékos-operettes attitűd a múlt ködébe veszett, és előtörtek azok a sötét, borongós, darkos-gótikus jegyek, melyeket az ebben a műfajban igazán nagyágyú csajos bandáknál sem igazán kedvelek. A Turilli helyére érkező új gitáros, Roberto De Micheli nem tehetségtelen, de játéka nem annyira barokkosan kreatív, hogy előremozdítsa a nehézkesen gördülő, refréneket felvezető verzéket, ráadásul eléggé háttérbe lett keverve ahhoz, hogy megritkított szólóiból inkább az unalmat, mintsem a megmutatom kivagyiságot érezzem.

Az alapkoncepció – tehát a komor fenségesség – ettől függetlenül még működhetett is volna, hiszen volt rá példa a preosztódásos időkben: az ebben a szellemben fogant "Gargoyles, Angels of Darkness", vagy a "Queen of The Dark Horizons" ugyanis a csapat csúcsteljesítményei közé aposztrofálhatók, ám a felvezetett témákban a hangulat mellől kihagyták a fogós, melodikusan nagyívű refréneket, így az ember érzése szerint olyan elnyújtott verzéket hallgat, melyek az ötlettelenség miatt nem szökkenhetnek szára, legfeljebb gabonába, hogy aztán rétestésztába inkarnálódva teremtsék meg az unalom ízét.

Rhapsody album indulós, együtt-énekeltetős himnusz nélkül? Igen! Fabio pátoszteremtése sajna nem lett elég ahhoz, hogy az ökölrázás helyett megelégedjünk a búbánat tengerének átúszásával, ez a fajta testmozgás úgy látszik – hallatszik– nem a metálosok kedvenc sportja. Pedig kedvelt dalnokom – ha már ilyen feledékenységet okozó betegségben szenved – igazán tanulhatott volna, hogyan kell nyolc percen túlnyúló szerzeményekben olyan refrént énekelni, amitől nem merevedünk a produktum felénél letargikus unalomba. S hogy kitől? Hát a mi Wisdomunktól – személyesen, együtt énekelve hazánk fiaival, mint ahogy az idén meg is történt.

Remélem, a letargikus kiégettség jeleit mutató csapatnál a kreatív források kiapadása csak időleges, és hamarosan át tudják ugrani a férfiénekessel ellátott gótikus bajnokság másodosztályát. Mert a jelenlegi album sajnos nem a Bajnokok Ligájában játszik – rapszódia ide, rapszódia oda – de inkább oda.

Garael