Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www..primalfear.de

Lefogadom, ha a Judas Priest Ripper kirúgása után ezzel a lemezzel okádja világra a reuniont, a Primal Feart minden jó tulajdonsága ellenére is csak egy tehetségesebb epigon-bandának tartanám, a helyzet azonban az, hogy immár évek óta a nyúl viszi a vadászpuskát. Ráadásul azt a csúcskategória márkát, amivel a kocavadász sem a szomszéd házisertését lövi le, hanem az erdő sörtés-agyaras királyát, csípőből és 1000 méterről. Egyenest a szíve közepébe…

Nem véletlen, hogy a Scheepers által búfeledőnek kreált banda napjainkra az egyik vezető heavy metal csapattá vált, akiknek sem a líraibb, epikusabb elmozdulását, sem a kommerszebb, hatásvadászabb irányt nem rótták fel a rajongók, hiszen mindkét coming outból nyertesen kerültek ki. Persze ehhez nem csak Scheepers penge hangja, és Matt Sinner rutinja, hanem a szupergruppá avanzsáló felállás is kellett, és bár megmondom őszintén, Karlsson csatlakozása után féltem egy kicsit, hogy a svéd gitáros nagyon karakteres, ám a Primal Fear keményebb világához annyira nem passzoló dallamalkotási attitűdje nyomot fog hagyni a produktumon, szerencsére ez nem következett be. (Vagy csak olyan mértékben, amit én személy szerint nem érzékelek.)

A direktebb, tökösebb vonal immár második albumon borsóztatja meg a Judas hívek hátát, persze a gyönyörtől, és ha Axel Rudi Pell ilyen két epikus nótát rittyent az új albumára, mint amilyet Primal Fearék itt elkövettek, két oldalban küldtem volna el Túri mestert kukutyinba zabot hegyezni, hogy azt művelje olyan vehemenciával, mint ahogy Rudit szidni képes. A lemezt e két gyöngyszem ellenére mégis az a modernül vintage szellem hatja át, amitől az egyszeri metál fan azonnal a British Steel-Screaming For Vengeance időszakában találja magát, még annak ellenére is, hogy abban a korban olyan blastbeat témát hiába kerestünk volna egy tradicionális heavy metal együttes albumán, mint amit Scheepersék a lemez "Rebel Faction" tételében elkövettek, és hát Malmsteen sem volt a Judas tagja. Hogy micsoda? A Primal Fearé sem? Az igaz, de amit Beyrodt mondjuk az "Insemionid"-ban lepenget, attól rögtön rizsporos barokk parókánk nőhet, és már várnánk is, hogy megszólaljon a csembaló, amúgy neoklasszikus módra.

Igen, a "Delivering The Black" a direkt, ikergitáros himnuszok albuma, melyekre lehet legyinteni, de minek legyinteni, mikor öklöt is lehet rázni, sőt fejet is bólogatni, miközben az ember úgy terpeszthet egy hatalmasat, hogy nem válik cikivé. A Primal Fear energiabombája ugyanis azzal a szinte naiv zabolátlansággal zúdítja a jobbnál jobb témák özönét a hallgatóra, amivel mondjuk egy, a világot éppen leigázni készülő szupertehetségekből álló csikócsapat akarja megmutatni a fanoknak, hogy hol lakik a metál istene. Csak itt a fiúk mögött ott van 20-30 év tapasztalat is…

Azon persze nem vitatkozom, hogy ebben a stílusban lehet ennél jobb lemezt készíteni – bár évek óta nem találkoztam ilyennel –, de aki azt állítja, hogy ezt az albumot nem nekem írta a csapat, olvasván eddigi kritikáimat, az hazudik. No jó, lehet, hogy nem hazudik, csak nincsen fantáziája – vagy nem látogatja rendszeresen a Dionysos Rising blogot.

Garael