Kiadó:
Century Media Records

Honlapok:
adrenalinemob.com
facebook.com/adrenalinemob

Ha nem elsősorban zenerajongó lennék némi kommunikációs kényszerrel, hanem főállású, valóságos újságíró, akkor bizonnyal ujjonganék mindahányszor Mike Portnoy a rock-bulvár címlapjaira kerül. Hírérték. Csing-csing. Ennyi. Nem régen az örökmozgó muzsikus éppen azzal hívta föl magára a figyelmet, hogy faképnél hagyta a "csőcseléket", mert az "nem növekedett elég gyorsan." Most éppen a The Winery Dogs-szal nem növekszik a neki megfelelő ritmusban. Mindegy. Nem tudok rá haragudni, mert zseni, mindig eszméletlenül jól szól, és pár leütésből azonosítható stílusa van.

Erről jut eszembe: mivel az Adrenaline Mob egyáltalán nem a progresszivitásról, a bonyolult dalszerkezetekről híres, nem volt kétségem efelől, hogy Portnoy technikailag itt (is) pótolható. Az új ütős, AJ Pero a Twisted Sisterből érkezett, fazonban tökéletesen illeszkedik a "Csőcselékbe", dobtudása is több mint elégséges ehhez a muzsikához, egyedül a hangzásban marad el legendás elődjétől, ami azért rányomja bélyegét az összképre (nem is beszélve az én kritikai ítéletemről).

Az AM-től nyilvánvalóan senki sem azt várta, hogy valami meghökkentővel, szokatlannal, merőben újjal álljon elő. Allen és Orlando az "Omertá"-val egyszer már kikeverték az ütős vegyületet, ami csontig marja le az ember arcáról a húst, mint az együttes mascotjának számító élőhalott maffiózóról. Kicsit félve nyilvánítok véleményt, mert könnyen én is így járhatok. Egy-két cimborám már beígérte, hogy lesavaznak, ha rosszat mondok a "Csőcselékről". Most mégis merészen - vagy vakmerően? - kijelentem: jó, jó, de lehetne ez érdekesebb is.

Ahogy a pesti koncerttel kapcsolatban megjegyeztem, élőben tényleg gyilkos a banda (itt), és ez érezhetően nem (csak) Portnoy miatt volt így. Allen nagyjából egy szem magában is simán elvinne egy show-t, de a dühöngőből személyesen látva-hallva az egészet, a "Csőcselék" valóban úgy üt, vág, karmol és harap, mint a kokaintól fölpörgött utcalány. Mégis úgy érzem, hogy Orlando néha kevesebb pengetésből több muzsikát tudna előcsalogatni, és Allen hangja is jobban tetszik, amikor nem rekeszt kényszeresen (itt pl. a lemezt záró "Crystal Clear"-ben). Persze megértem, hogy nem az én avítt ízlésemhez kívánnak igazodni. Az olyan szigorú modern metál himnuszok, mint a "Judgment Day" sok mai fiatal szívét dobogtatják meg, és így talán jó pár új rajongót szereznek a tagok más formációinak is.

Amit írtam, jóhiszeműen, őszintén írtam, mindazonáltal fönntartom magamnak azt a jogot, hogy kifogásaim, idegesítő és makacs hiányérzetem ellenére is kedveljem ezt a muzsikát. Végül az első lemez is a Top 15 listámon végezte (jóllehet sereghajtóként), a "Men Of Honor" pedig  méltó, színvonalban ekvivalens (értékazonos) folytatás lett. Ehhez kellenek az olyan dörgedelmek, mint az "Undounted - Part 2"-ként is értelmezhető "Let It Go", amelynek gyilkos riffjéhez foghatót utoljára a Savatage "Jesus Saves"-jében hallottam. Van miből csemegézni... Fröcsögjön az adrenalin!

Tartuffe