"Sípolást hallottam, és egyre erősödő morajt - írta később Gagarin -, s éreztem, ahogy a rakéta megremeg, majd lassan elszakad az indítóállomástól. A zaj nem volt erősebb a sugárhajtású repülőgépeknél, viszont nagyon sok volt benne a zenei hang is."

53 évvel később e szavakat mutatóujjamat lóbálva idézem, amikor egy roppant fontos dologra próbálom felhívni szerény számú kocsmai hallgatóságom figyelmét egy aktuális demó kapcsán. Ez a dolog a zenei fogékonyság. Egyfajta személyes, mélyen gyökerező meggyőződés, értékrend az "igaz", és a "hamis" megítélésére, többnyire hangszerek (esetenként rakéták) által kifejezésre juttatva. Gagarin nyilván kivételes érzékkel élte meg azokat a pillanatokat, egy igen feszült helyzetben is.

Túri Csaba hódmezővásárhelyi gitáros napokban közzétett 2014-es demója a "Rest Days Are Comin'" címmel mintha szolidan kategorizálná magát, mint hobbi-, avagy hétvégi gitáros. Illetve multi-instrumentalista, ugyanis a gépi dobokat leszámítva minden hangszert ő szólaltat meg. Hallani, hogy nem 3 évesen kapta első gitárját versenyzongorista édesapjától, ám az nyilvánvaló, hogy egy érett zenészt hallgatunk. Rögtön az első dalban (Schizoid Meets Bipolar) kiderül, hogy itt bizony bőven lesz információ. Az önkifejezés az hagyján, Csaba már a címben felkészít valamiféle egészen sajátságos gondolatmenetre, amit hitelesen le is fordít gitárra, és nem mellesleg videoklipre. Miközben én még a "bipoláris zavar"-t értelmezem a Wikipédián, ő már a Rest Day's Coming dalt kezdi pengetni, amit olyan rohadtul csípek, hogy első hallásra felhajítottam a "holy playlist"-emre.

Aki szerint Pachelbel valami olyasmi lehet, mint a Pókember, az kifejezetten örülhet a számára eddig ismeretlen, légies, fülbemászó D-dúr kánon rock átiratának, mielőtt kib..öhm..kapja a CD-t a következő, "Glades In The Maze" című zenei aknamezőre tévedve, mely bizony megköveteli a hallgatói intelligenciát. A sok mondanivalóval rendelkező emberek ismérve a hadarás, ezért lehet, hogy Csaba egy laza groove-ot némi thrash-riffel vezet át egy ritmusszekciót nélkülöző tapping chorus-ba, elszáll egy egy kis szintiben, majd belerobban egy metál szólóba, barokkos fricskákkal. Mivel én zeneileg szuperintelligens vagyok, és szerénység sem korlátol, természetesen imádtam a koncepciót! A fincsi basszusfutamokra remekül építkező téma kicsit a tavalyi "Dancefloor Damage", vagy a mostani "Schizoid Meets Bipolar" kérdezz/felelek vonalán mozog, jelzem, borzasztó szimpatikusan.

Mégis könyörtelen kritika következik: a 2013-as dalgyűjteményben szerepelt egy kiváló nóta a szomorúságról, ahol Csaba gitárja 1:30 körül már annyira szomorúan fájva sírt, hogy nem bírtam vele tovább sírni, és elmosolyodtam. Ezért lehetett déjá vu a "Remembering McEwan's (Song for Scotland)", melyet hallgatva a kelta vár tornyába még hősiesen felküzdve magam lefejezni a hegylakót már nem volt inspiráció... A "kevesebb néha több" szabályát a kreatív elmék nehezen implementálják az alkotói folyamatba, Csaba jellemzően sehogy; ami a szívén, az a bundján.

Nemrég egy Rockbook interjúban magyarázta bizonyítványát, melyben arpeggio-ból ötös, de vibrato-ból csak afféle gyenge hármas szerepel. Lassan bár, de elérkezett az idő az újabb értékelésre; a korábban említett címadó dal dicsőséges vizsgamunka, a játéktechnika a zenei mondanivalóval karöltve az amatőr gitárost simán a középszerűség felsőbb berkeibe röpíti - jóval közelebb a halhatatlan nagyokhoz.

A demót záró napi cukiságot pedig imádtam, sokadjára is. "Még játék az Élet" címen az alkotói excentrikusság addig merészkedik, hogy a mester mikrofont ragad, és (valóban, teljesen, véresen) könyörtelenül leszámol instrumentális hagyományaival, s bár érzi, hogy a "vállalhatósághoz" kell némi effekt, mégis Turi Klára Borbála művésznő az, aki helyreteszi a mérleg kibillenő nyelvét. E dal - főleg felnőve, szülőként értelmet nyerő - üzenete nem a dalszövegben rejlik, hanem a dalban és videoklipben együtt. Segítek: egy szó, és szívből jön. Nem "vér".

Csaba egy olyan generáció tagja, akik évtizedekkel ezelőtt "analóg jellel" élték meg a rock fénykorát. Zenekarok, zenészek hada emelkedett ki a semmiből, emberek, akik kivételes képességekről tettek tanúbizonyságot élőben, napról napra tömegeket állítva maguk mellé. Dalaik a klasszikus zene rendíthetetlen pilléreire állva a szabadságot - jó hangosan - hirdetik. A zene digitális korszakának eljövetele kétségtelenül megreformálta a piacot, az okozott károk ellenére a zenei progresszió mégis határozott lendületet kapott, lehetővé téve az egyszemélyes zenekarok (igazi) eljövetelét. A 21. század talán leghasznosabb ajándéka a személyi számítógép, mely a dalszerzést képzőművészeti magaslatokba emelve immár Palikának is lehetővé teszi az önkifejezés vizuális alátámasztását. Ezt a lehetőséget Csaba olyannyira nem hagyta ki, hogy minden (!) dalához készített/készíttetett videoklipet. A szocio-digitális csatornáira feliratkozottak az elsőként feltűnő úttörőkben még halántékvakarós kézfogásokat láthattak valami felhasználóbarát Movie Maker-rel, ötletes vágásokkal, alapszintű effektekkel és kissé arrogáns színszűrőkkel, ám ő nem volt rest szorgalmasan pótolni a leckéket, és több igényes, vérprofi segítséggel megalkotott filmecske után saját, sztori alapú, rendezett, vágott, utó-szerkesztett formába öntötte elképzeléseit a demó címadó dala kapcsán, sőt minden eddiginél messzebre merészkedve, egy csinos, és fedetlen női jobb térd erejéig eddig tőle szokatlan stíluselemekkel is operál, így taszítva Miley Cyrus "Wrecking Ball"-ját végleg a semmibe.

Bár a demót hallgatva a legváltozatosabb hatások érvényesülnek, mégsem látom értelmét a nevekkel dobálózásnak, a hangképzési nüanszok elemezgetésének, ritmikai kalibrációnak - hisz' az üzenet egyértelmű a Gagarin-fülűek számára. Csabával jellemzően a mai napig koncerteken, rock-kocsmákban, Rockinformokban futok leginkább össze, a demóját hallgatva pedig egyre inkább érik egy Turi CD (DVD?) dedikáltatása, ki tudja mi fog majd egyszer egy vagyont érni, lehet nem csak Csaba klasszikusan extravagáns dallamvilága van teli meglepetéssel.

(Solymár)