TOP 15 (2014) – Tartuffe (a.k.a. Anton Ego)
2014 nem volt rossz év, de hasra sem kellett esni tőle – ezt mondom magánemberként és rocker-bloggerként egyaránt. Tekintve, hogy a magánéletnek nincs helye egy ilyen nyilvános fórumon, és mivel erre az oldal olvasói – érthető okokból – nem is kíváncsiak, most inkább a zenei termésre összpontosítok. Azt a mantrát már el sem kezdem, hogy a zeneipar állandó nyavalygása mellett folyamatosan emelkednek (immár külföldön is) a lemezárak. Nincs mit szépíteni a dolgon, ez öngyilkosság, de talán nem is olyan nagy baj, ha ez a velejéig romlott gépezet összeomlik.
2014 nem a nagyágyúk éve volt, de lassan már nem is lehet ezekben a kategóriákban gondolkozni, hiszen – úgy tűnik – egyfajta őrségváltás folyik a zenei életben, bár benyomásom szerint (s ez nem föltétlen az ő hibájuk) az új generáció(k)nak nincsenek igazi vezéregyéniségei. Őrségváltásról beszélek úgy, hogy közben a listám javarészt közép- és éltes korú előadókból, kipróbált "öregekből" áll, de én lassan már tényleg kivénhedt csatalónak számítok.
Mint mindig, a válogatás most is fájdalmas procedúra volt. A Haken csak azért nem került föl a toplistára, mert nem nagylemezt, hanem EP-t adtak ki (amúgy zseniális az anyag). De lemaradtak olyan neves előadók is, mint Paul Gilbert, Evergrey, Allen-Lande, Transatlantic, Threshold, Creation’s End stb. Ezek korábban előkelő helyeken végeztek, de a tény, hogy idén az "egyéb figyelemreméltó megjelenések" halmazba kerültek, nem föltétlen jelenti, hogy rosszul is teljesítettek. Sőt! Külön ki szeretném emelni Gus G. szólólemezét, ami a kritikusoktól (saját kollégáimtól is) kapott hideget, meleget (inkább hideget), de én gyengébb pillanataival együtt is nagyon szeretem, és csak hajszál híján csúszott le a listáról.
Tavaly is egy progresszív rock album lett az első (Spock's Beard). Úgy tűnik, kikezdett az idő vas foga. Hogy egy klasszikust idézzek: kövéren és kopaszon, a hangerőt már nem bírom. :) A tréfát félretéve, ebben azért lehet valami: mostanában jobban élvezem a kevésbé hangos, kevésbé tömény és kevésbé zaklatott muzsikákat. Azért a gigantikus gitárszólók Per Nilsson-módra még mindig lenyűgöznek…
Az idén nem igazán értek nagy meglepetések, talán ezt az albumot kivéve. Mindig is tiszteltem az Opeth munkásságát, de nem voltam rajongó. Az új retró irányvonal azonban (az ős-fanokkal ellentétben) nekem nagyon bejött. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy pörög a korong újra és újra, pedig nem könnyed, szívderítő hallgatnivaló.
3. H.e.a.t: Tearing Down The Walls
Ha már könnyed, szívderítő muzsikáról van szó: a kicsit vásári, kiszámítható és nem túl eredeti H.e.a.t dobogós szereplése kisebbfajta misztérium még előttem is, de Túrisas cimbora mondta egyszer, hogy a toplistás válogatásnál (hallgatás)mennyiségi szempontok is döntőek lehetnek. Márpedig a svéd fiatalok új lemeze hetekig beragadt a lejátszómba, és azóta is rendszeresen előkerül. Egyszerűen szórakoztat.
4. Adamantra: Act II: Silent Narratives
Nem csoda, ha egy magamfajta Matuzsálemnek, aki annak idején rongyosra hallgatta Yngwie Malmsteen és a SymphonyX lemezeit, az Adamantra neo-klasszikus progresszív metál muzsikája olyan, mintha személyesen nekem címezték volna. Elismerem, hogy nem valami újszerű, de mit csináljak, ha ez a stílus a gyengém?
Esküszöm: nem azért válogattam ebbe a sorrendbe az év lemezeit, hogy frappáns, összefüggő kommenteket tudjak hozzájuk írni. Egyszerűen csak úgy alakult, hogy a fent "gyengémnek" nevezett neo-klasszikus progresszív metál egy másik (és ugyancsak finn) képviselője, a haló porából támadó Kenziner kívánkozott ide. Túrisas cimbora szürke iparosmunkának minősítette és valószínűleg igaza van, de újfent kénytelen vagyok a korábban említett "mennyiségi" tényezőre hivatkozni.
6. Red Circuit: Haze Of Nemesis
A német proggerek új albuma jobban is szerepelhetett volna, ha – nomen est omen – nem recirkulálnak az előző lemezről két nótát, ráadásul anélkül, hogy ezt jelezték vagy magyarázták volna. Az Amanda Sommerville-el énekelt érdektelen ballada sem segített, de a bónuszként csatolt izmos koncert DVD végül visszaállította a lelki egyensúlyomat.
7. Vanden Plas: Chronicles Of The Immortals – Netherworld (Path 1)
A germán progresszió atyjai még mindig aktívak, még mindig jók, ha mostanában egyre teátrálisabbak is. Egy trilógia első részével van dolgunk, egy színpadra írt darab tipikus hangzóanyaggá formálásáról. Nem érdemes dalonként, külön-külön kezelni, mert csak egyben értékelhető, de úgy nagyon. Már ha valaki szereti ezt a kicsit steril, szögletes germán stílust.
Az "Apocalyptic Love" sikere föladta a leckét, de a Slash-Kennedy koprodukció képes volt duplázni. Látszólag játszi könnyedséggel húztak elő kabátujjukból egy 17 dalos, 70 perc fölötti folytatást! Az előző anyag szerintem kicsit kerekebb, arányosabb ennél, de szerencsére jócskán van itt miből szemezgetni.
9. Brian Maillard: Reincarnation
A listám egyetlen instrumentális lemeze, és a Leonard Cohen földolgozástól eltekintve hibátlan (az se rossz, csak elcsépelt). Lehetett volna ugyan hosszabb, de talán – legalábbis reményeim szerint – Maillard egy új, ütős Solid Vision lemezre tartogatja a puskaport, amin végre valami igazán jó torok fog énekelni.
10. Scar Symmetry: The Singularity (Phase I – Neohumanity)
Per Nilsson – kétszer. A listavezető Kaipában csak gitáros, a Scar Symmetry azonban lényegében az ő bandája, és – jóllehet a dallamos halálmetál kategória nem a kedvencem – ez a kibogozhatatlan stíluskavalkád lenyűgöző. Az egyetlen gyöngéje kb. ugyanaz, mint az új Vanden Plasnak: egy tervezett trilógia első részeként kicsit kurtácska.
11. Flaming Row: Mirage – A Portrayal Of Figures
Az előző lemez 2011-ben egészen a második helyig kúszott, de most csak a lista sereghajtói közé jutott be Martin Schnella parádés szereposztású metal/rockoperája. A Vanden Plas és a Scar Symmetry után egy újabb trilógia-indító első epizód – ez egyfajta trend lett az idén. Kíváncsian várom a folytatást.
12. Teramaze: Esoteric Symbolism
Ez nehéz és hosszadalmas birkózás volt! Nem adta meg magát könnyen a közel 80 perces, tematikusan összefüggő, szó szerint ezoterikus anyag. Ha több benne a gitárszóló, kicsit fogósabbak a dallamok, és főleg, ha még mindig a tragikusan fiatalon elhunyt zseni, Julian Percy dobol, sokkal gyorsabban beadom a derekam. Akárhogy is, ezek az ausztrálok mindenképpen több figyelemre lennének érdemesek!
13. Dynazty: Renatus
A svéd Dynazty kettős megtérésen ment keresztül: egyrészt a retró hajmetálból átmentek a jellegzetes skandináv power metálba (magyarul: szálkásítottak), másrészt a hajmetálhoz illő szerelmes, bulizós szövegvilágot maguk mögött hagyva nyíltan keresztény üzenetekkel töltötték meg dalaikat. Nem tudom, hogy ez üzleti értelemben nem ellenjavallott-e, de nekem mindenestre tetszik. És nem elsősorban világnézeti okokból, hanem zeneileg.
14. Harmony: Theatre Of Redemption
Normális esetben egy új Harmony lemeznek is az élbolyban kellene szerepelnie, főleg, hogy az általam igen nagyra tartott Daniel Heiman énekel rajta, de ez most nem sikerült olyan jól, mint a 2008-ban aranyérmes "Chapter II: Aftermath". Ha valaki jól el van eresztve anyagilag, mindenképpen a japán kiadást szerezze be, mert az ott szereplő két bónusz nóta sokat dob az összbenyomáson.
15. Malpractice: Turning Tides
Ez a finn "trás proggerek" eddigi legjobb lemeze, de kénytelen voltam lepontozni a szokatlan rövidsége miatt (mindössze negyvenegynéhány perc). Szólhatna jobban is, de figyelembe véve, hogy saját pénzen stúdióztak, mixeltek, masztereltek, a végeredmény egyáltalán nem vállalhatatlan. A Metallica súlyos milliókból is készített már ennél gyalázatosabban kevert anyagot…
Az olasz progresszív csapat (a DGM első unokatestvére) nagy kedvencem, így nem kis várakozás előzte meg a második album megjelenését. Sajnos csalódnom kellett, mert Titta Tani énekes eltávolításával, a modernebb hangvétellel és a digitálisabb hangzással – ahogy a cím is jelzi – valóban megtört az egyensúly. Persze így sem gyönge a lemez, de lehetett volna sokkal jobb is – ezért a +1 státusz.
Egyéb figyelemreméltó megjelenések:
Haken: Restoration EP
Gus G.: I Am The Fire
Karmakanic: Live In The US
Paul Gilbert: Stone Pushing Uphill Man
Evergrey: Hymns For The Broken
Harem Scarem: Thirteen
Appearance Of Nothing: A New Beginning
Threshold: For The Journey
Transatlantic: Kaleidoscope
Outloud: Let’s Get Serious
Creation’s End: Metaphysical
Allen-Lande: The Great Divide
Warmen: First Of The Five Elements
Nightingale: Retribution
Enchant: The Great Divide
Flying Colors: Second Nature
AC/DC: Rock Or Bust
The Scintilla Project feat. Biff Byford: The Hybrid
Tartuffe
