Kiadó:
earMusic

Honlap:
www.defleppard.com

Bevallom őszintén, nem igazán értettem azt az ovációt, ami az új Def Leppard album előre megszellőztetett két dala váltott ki a nagyérdeműből. Illetve értettem én, csak nem éreztem: az előzetesek ugyan lényegében az aranykor csúcsalbumait idézték, ám az igekötő sajnos a fel, és nem a meg lett. A dalok ugyanis két dolgot nélkülöztek, ami nélkül nem lehet őket az említett érához mérni: az impulzív optimizmust, és John Lange-et. Hiába hát a szerintem kissé önlopott dallamváz, ha az adrenalin és a hisztéria – sőt, még az eufória is – a korábbi albumokon maradt, olyan "B oldalas" feelinget marasztalva, amit Mutt minden bizonnyal visszaküldött volna még egy kis polírozásra. A kissé öregesre vett tempó persze nem mindig zavart, hiszen sokakkal ellentétben én szerettem a csapat "grunge"-ra vett lemezét is, de nem véletlenül, hiszen az oda írt dallamokból még az akkori elvárások sem tudták kiölni a leopárd érzést.

Tudom, persze, hogy nem illik a huszonöt évvel ezelőtti kirobbantó hatást várni a csapattól, ám jelen album az életműhöz mérten is csak a "Euphoria" utáni időszak legjobbja, ha pedig egy névtelen csapat hozza ki, biztos vagyok benne, hogy jóindulatú vállon veregetés lenne a legtöbb ítész reakciója. Ügyes, csak hát mégsem az az igazi Def Leppard minőség…

A mézesmadzag tehát el volt húzva, így aztán a végeredmény még inkább megosztó lehet, hiszen az indulás reményt keltő múltidézése után kissé szétesik a koncepció, még akkor is, ha a csapat a lemez megjelenése előtt az album megtervezett ívéről beszélt – remélem, hogy nem ők fogják a legközelebbi autóverseny-pályát tervezni, mert akkor az ívek ott igencsak balesetveszélyesek lesznek. Van hát itt minden, amit el lehet várni a csapattól, meg olyan is, amit nem, funkys Queen idézéstől a hatvanas évek beat-rock-jáig, és ha az "Energized" a címével ellentétben nem lenne annyira punnyasztó, amennyire az, még tetszene is a dolog. Mert igaz, ami igaz, a fiúk nem felejtettek el zenélni, és ha a férfidög jócskán meg is kopott, a bandára jellemző szöszmötölős, aprólékos igényesség megmaradt, ez pedig ebben a kissé vegyes felvágott kínálatban talán még jobban kidomborodik.

Szívom kissé a fogam, mert biztos vagyok benne, hogy Lange produceri munkájával egy késői klasszikus születhetett volna, igaz, lehet, hogy kellett volna még két évet várni rá, ismerve az úriember tökéletesség-mániáját, de ha ennyi ideig volt türelmünk, akkor mért ne lett volna még egy kicsi. Igen, hiányzik kissé a gatyába rázás, az ötletek egységes koncepcióba fogása, és a töltelékek eltávolítása, vagy továbbfaragása – ezek nélkül sajnos azt kell mondjam, nekem kissé csalódás az album, még akkor is, ha három-négy olyan szám azért született, melyeknek helye lett volna a klasszikusokon is. A többinek viszont nem, ez pedig egy 13 darabos albumon kevés, főleg az elvárások tükrében. Talán ha együtt süketültem volna az öregedő leopárddal…, így azonban ez most az elszalasztott lehetőség lemeze lett, öndefiníció ide, vagy oda.

Garael