Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.inglorious.com

Az Inglorious az lehet idén, mint tavaly a Saffire: vagyis a klasszikus hard rocck hagyományokat követő év felfedezettje, bár az angolok már most olyan underground hírnevet vívtak ki maguknak , ami megfelelően szilárd alap a továbblépéshez – nem véletlenül hozta a The Winery Dogs magával Budapestre is előzenekarnak a csapatot, vállalva a kockázatot, hogy az Inglorius még képes elvinni orruk elöl a show-t. Hogy mi tartozik a csapat erősségei közé? Hát igazából minden: a kiállás, a hangszeres tudás és egy olyan frontember jelenléte, aki hangi adottságaiban egyszerre idézi meg Coverdale-t és Russel Allent, no és a lényeg: az a fajta dalszerzői képesség, ami képes a Deep Purple, a Led Zeppelin, vagy a Coverdale-Page album legsikerültebb elemeit ötvözni, mindezt olyan korszerű, ám egyben hagyománytisztelő hangzással, ami egyszerre idézi a múltat és a jelent.

Bevallom, a csapatból egyedül az énekes, Nathan James neve volt ismerős a TSO soraiból és Uli Jon Roth mellől, de a hangszeresek, különösen a szóló gitáros, és a billentyűs – apám, azok a vastag Hammond futamok – is megérdemelné, hogy elsőligás sztárok nevei mellett tűnjenek fel. Nathan klasszikus rock torok, aki nem csak hangjával, hanem dallamaival is képes felidézni a brit hard rock legszebb hagyományait, és ha néha ismerős is egy-egy megoldás, azt inkább nevezhetjük ihletnek, mintsem otromba plágiumnak.

A fiúk tehát nem találták fel a kanálban a mélyedést: a recept összetevői adottak voltak, ám az, hogy mi sült ki belőle – vagy főtt? –, már a zenészek érdeme. Van itt hát minden, amit a most divatos retro-hullám a felszínre dobott, ám olyan minőségben, amit az említett neo-rock csapatoknak csak elvétve sikerült reprodukálni. Az Inglorious fiatal zenészei ugyanis nem csak tökéletes arányérzékkel elegyítik a klasszikus éra legendás együtteseinek örökségét, hanem képesek valamit a saját személyiségükből is hozzátenni a kialakított összképhez – azt a kortól független szemléletet, ami nem hagyja a puszta nosztalgia faktorra a siker lehetőségét: biztos vagyok benne, hogy az elhangzó dalokat mindannyian imádni fogják, akik stílustól-kortól függetlenül szeretik a hard rockot.

Dalokat nem is lehet nagyon kiemelni, pusztán pillanatnyi kedvencet: a groove-os megoldásokkal agyat döngető, a "Speed King" erejével mindent elsöprő klip nótát, valamint a lemez csodálatos, szembe könnyet szöktető lírai szerzeményét, a "Bleed For You"-t, amiben Nathan rakétaként lövi magát a ma ismert rock énekesek elit ligájába. Azon persze moroghatnak az örök elégedetlenkedők, hogy igazából újat nem alkotott a csapat, de kérdem én, mikor hallottuk ilyen minőségben a hetvenes évek csúcs brit bandáinak szellemélt megidézni? No, ugye – mert hiába is támad néha deja vu érzés a hol pszichedelikus, hol hintába ültető riffek és dallamok hallatán – a "High Flying Gypsy"  és a "Warning" Zeppelin, vagy a "Holy Water" Whitesnake hatását nehéz lenne tagadni –, az élvezet cunamiként söpri el a feltörni akaró ellenérzéseket – már ha okoz ilyet a vintage szellemidézés.

Biztos vagyok benne, hogy az Inglorious, amennyiben nem fogy ki a múltból táplálkozó, ám a jelenből is merítő kreatív erőből, hamarosan a stílus elit ligájában találhatja magát, mert a tehetség nyilvánvaló – innentől fogva pedig már csak szerencsés konstelláció kell a kitöréshez, amiért én lelkesen szurkolok – akár dicstelenül, de inkább dicsőséggel telve.

Garael