Kiadó:
Limb Music

Honlap:
www.symphonity.com

2008-ban a cseh Symphonity megmutatta, hogy Kelet-Európából is lehet minőségi, szimfonikus elemekkel gazdagított euro-power metalt szállítani a színtérre: igaz, ehhez kellett az akkoriban az "A" ligás belépéstől csak egy hajszálnyi távolságra lévő vendégénekes, Olaf Hayer produktuma is, aki mind a Dionysus, mind Luca Turilli szólócsapatában igyekezett betörni a csúcskorszakát élő Fabio Lione, és a hangját még nem vesztett Tobias Sammet ismertségi dimenziójába. A karrier azonban megtört, mint ahogy a bitang erős debüt anyag ellenére leálló csapaté is. Olaf Hayer azóta a Dusan Petrucci-féle Magic Kingdom soraiban tűnt fel, ám arra a teljesítményre már nem volt képes, mint a közben feloszlott, és azóta is az euro-power általam legnagyobb reménységének tartott Dionysus soraiban – meg voltam győződve, hogy a nyolc év után végre új lemezzel jelentkező cseh csapat ezért állította csatasorba a Sinbreed és az Avantasia élő fellépéseiből ismerős csodapacsirtát, Herbie Langhangst is. (A munkálatokat a sajnálatosan hirtelen elhunyó basszgitáros halála is késleltette.)

A "King Of Persia" pedig a két-énekeses felállással sem okoz csalódást, sőt. A nyitó, kilenc perces opusz a maga orientális hatásaival mestermunka, olyan, azonnal a fülbe ragadó sláger, amilyet egy kissé komolyabb formában – és persze más zenei műfajban – a Myrath szállított le idén nekünk. A címadó tétel persze nem véletlen lett ennyire kiváló, jóllehet, a szimfonikus betétek samplerről szólnak, simán el tudtam volna hinni, hogy itt bizony élő zenekar tolja a klasszikus talpalávalót. A csehek erőssége ennek ellenére mégsem a hiteles hangzás, hanem a komponálási képesség, ami tulajdonképpen minden szerzeményből himnuszt képes faragni. A két énekes közti munkamegosztás is remekül működik: Hayer inkább a lassabb, lírai szerzeményekben jeleskedik, szerencsére majdnem a fénykorát idéző formában – így aztán kezdeti sejtésem is tévesnek bizonyult –, Langhangs pedig idén már bizonyította, hogy ott a helye az első vonalban.

Hiába, mint öreg iszapszemű euro-power rajongó, nem tudom könnyeimet visszatartani az olyan speedbe forduló metal-csárdások hallatán, mint a neoklasszikus elemekkel megbolondított "Children Of The Light", amiben minden ott van, amiért a stílus rajongói képesek egy tökfejet királynak koronázni. De említhetném a "Live To Tell The Tale"-t, amiben a szinti kissé stadion rockos alapozása olyan, Dionysus hangulatú himnuszt robbant, ami az ötvenes évek önostorozó kritikáira sarkallhatja az új évezred stílusbeli reménységeit. A fiúk nem tudnak hibázni, a remek dallamok között előugró szólók a cseh sörök minőségét idézik – reklám nélkül.

Persze lehet azt mondani, hogy a fiúk nem találták fel a spanyolviaszt, hát még a csehet, de amit csinálnak, az a bevált módszerek ellenére is magas szintű, és ami a lényeg, szórakoztató, ráadásul minden dalból egyfajta optimizmus árad, ami igencsak ránk fér a mai társadalmi-és politikai világközegben. És nem csak Perzsiában…

Garael