Bár a Europe-tól csak azok várnak egy újabb aréna-rock lemezt, akik végigaludták az elmúlt 15 évet, azt azért illik tudatosítani még a metalorientált fanokban is, hogy a csapat soha nem volt a "Final Countdown", vagy "Carrie" által vizionált poporientált alakulat – attitűdjük talán egy kissé dallamosabb formában megegyezett a Skid Row álláspontjával: ők bizony metalt akarnak játszani – és ezt így is tették!

S jöjjön most a csavar: ma már úgy nem játszanak metalt, hogy nem lettek önmaguk seggbe rugói – bár az újjászületés első két albuma már egy olyan szakadékot képezett a korábbi érához képest, amit az átlag ősrajongó csak nagyon nehezen, vagy nem tolerált; úgy gondolom, a jelenlegi Europe zenei világa és a kezdetek között már nagyobb a különbség, mint az MTV által közvetített tinikedvenc, és a valós, nyolcvanas évekbeli Europe között. És hát miért nincs szó itt "árulásról", esetleg a nyilatkozatok ignorálásáról? Mert az "újkori" csapat abba a hetvenes években csúcsra juttatott világba tért vissza, ami kezdete – és talán vége? – lehet a rockzenének, és ami olyan gogoli köpönyeget sző, amiből aztán az összes stílus megszületett. Itt van hát az új album, a maga súlyosra vett, tonnás Hammond futamokkal terhelt révedezős-málházós dallamaival, ütemeivel, érzelmi világával, amiben nem csak a Deep Purple, de a Uriah Heep, vagy akár reinkarnált, torz formában a Sabbath szelleme is ott bujkál, origójaként mindannak az állomásnak, amit a Europe érintett, és visszatérve mindahhoz, amiről a rockzene szól – hát lehet ezek után valamiféle piszkos trükkről, netán hatásvadász irányváltásról beszélni? Na ne röhögtess, inkább hallgasd a hullámzó, mindent elborító zenét, ami a nosztalgia rásegítő ereje nélkül visz el a múltba, hogy ha eddig nem ismerted, most megtapasztalhasd, miért is szereted kedvenc zenei stílusod.

Garael