Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.kamelot.com
facebook.com/kamelotofficial

„…[E]mellett vissza szerettünk volna csempészni a múltunkra jellemző new-ages, illetve folkos hatásokat is egy olyan albumra, amely a szimfonikus, progresszív és dallamos metal egyvelege.” – jellemezte a csapat főnöke, Thomas Youngblood az új Kamelot lemezt az Underworld magazin interjújában.

Nagy kópé ez a Youngblood, mert többször is végighallgatva a "Dark Asylum"-ot, úgy kerestem a jelzők által felvázolt jegyeket a dalokban, mint politikus a felelőst az ellenzéki pártban, de hiába, ámbár a dallamokon és néhány kósza népies rigmuson kívül azért észrevettem valamit: a csapat végre mert lépni (nem félre), igaz, nem abba az irányba, amerre az ősfanok nagy része szerette volna. Igen, ehhez is kell azért bátorság, még akkor is, ha az új direktíva a populáris vonal megerősítését tűzte céljául: ennyi közérthető, azonnal a fülbe ragadó, édes-mézes dallamot két évadnyi Táncdal-fesztivál sem tudott volna a hatvanas években prezentálni, még akkor sem, ha a Záray-Vámosi kettős, Korda György, Harangozó Teri, Koós János, valamint Aradszky László egy csapatban énekelte volna el a hivatalos kultúrpolitika "We are The World"-jét.

No, de hol marad a beígért progresszió, kiálthatunk fel, mint annak idején Palik László Damon Hillt keresve – nos, annak megtalálásához legalább egyetlen kósza, az alapokon túlmutató gitárszóló is szükséges lenne – nincs – és hát a dobra sem merem azt mondani, hogy a programozón kívül látott embert, mert az MI azonnal megsértődne, hogy is merem hasonlítani a produktumát az albumon hallható rettenethez?

S ha most azt hiszed, hogy nem tetszik a "Dark Asylum", súlyosan tévedsz: korábban már többször leírtam, hogy gyerekkoromat Szécsi Pál és a többi, hasonló stílusban ragyogó énekes lemezeinek hallgatásával töltöttem, így nem alakult ki bennem semmifajta averzió még úgy sem, hogy felnőttként a metal "másképpen" dallamos ágas-bogas rendszerének a katalogizálásával töltöttem az énidőt – most éppen a stonernél és a pszichedelikus rocknál tartok és rendületlenül haladok tovább, lehet, hogy egyszer még a thrasht is felfedezem magamnak, bár ebbe már többször is beletörött a bicskám.

A tovább- (vagy vissza-) lépéshez aztán Karevik tökéletesen megfelel, az énekes ugyanis beleszeretett a saját hangjába, így az érzelmektől túlcsorduló, modoros stílusban – aminek mértékegysége egy, azaz 1 Fabio Lione – átvette a talján mestertől a királyi koronát, és annyi hajlítást, oktáv-váltást, érzelmi-hangulati kinyilatkoztatást vitt a felénekelt sorokba, hogy ennek hallatán az olasz operaénekesek több nemzedéke is kardjába dőlhet, ráébredve arra, hogy igazából képtelenek a zenei szentimentalizmus vokális tolmácsolására.

Progressziónak tehát se híre, se hamva, viszont kapunk helyette számos vendéget, amúgy Instagram módra, mert mi lenne relevánsabb a reklámra, mint a chilei szépségkirálynő szerepeltetése, aki egyébként tényleg figyelemre méltó énekes, de kérem, biztos, hogy a számtalan bejáratott név ellenére éppen őt kellett kiválasztani? Ja, hogy hölgy létére éppen egy death banda hörgő-morgó felelőse? – hát ilyet is hallottunk már, úgyhogy ugorjunk! De várjunk csak egy pillanatot, és állapítsuk meg, hogy a változás ellenére az album minden egyes hangja előre megtervezett, itt aztán nincsenek kósza, az irányvonaltól elszabadulni vágyó improvizációs törekvések, de nem is lehetnek, mert a dalok laboratóriumban születve, fájlok ide-oda küldözgetéséből álltak össze – hol vannak már az ódonnak titulálható közös jammelések, amik annak idején begyújtották a kreativitás szikráit? Ám ne is akadjunk fent ezen, inkább szóljunk pár dicsérő szót is, ha már az elején eldöntöttük, hogy az album tulajdonképpen tökéletesen megfelel annak, aminek szánták, még akkor is, ha a régi rajongók számában keserű utóízt hagy a műanyag és hatásvadász összkép. Ennek megfelelően, ha a barátnődnek meg akarod mutatni, hogy a metal tud dallamos is lenni, amúgy szívet facsaróan, akkor nosza, rajta, ráadásul még a tempó is viszonylag fokozott, csak hogy ne kelljen legyintened a lagymatag hozzáállásra.

Biztos vagyok benne, hogy ha ezt az ismertetőt Tartuffe kolléga írja meg, tobzódhatnánk az elmarasztaló jelzőkben – én viszont felvállalom a kommersz szeretetét, majd a legközelebbi, egy önmagába forduló pszichedelikus rock-szörnyetegről szóló kritikámban megvédem önmagam. Addig is, ha Artúr király Kamelotja helyett vevő vagy a Disney hatásvadász, gyermekeket elbódító varázslatára, nyugodtan ugorj neki az albumnak, mert ez a lemez anyunak is biztos tetszeni fog.

Garael

Elismerem, érzelmileg nagyon is megérintett Blackmore mester legutóbbi gesztusa. Annyira, hogy utána napokig csak Deep Purple és Rainbow DVD-ket néztem. Van egy pár... Ha Blackmore villantott volna, ha csak egy pillanatra is a régi fényében ragyog, minden más indokot lehetett volna találni, hogy miért érezte szükségét a fellépésnek. De ahogy esetlenül, a fehér zokniba betűrt nadrággal megjelent és láthatóan kihívást jelentett neki még a "Smoke On The Water" riffje is (a szólóról meg inkább ne is beszéljünk...), semmi kétségem nem maradt, hogy itt arról volt szó, amiről maga is beszélt; nem lehet tudni, hogy lesz-e még lehetőség arra, hogy végre kibéküljenek és együtt legyenek színpadon. Igen, ez elköszönés volt, egy felfoghatatlanul jelentős karrier lezárásának egyik, talán a legfontosabb pillanata, amire sokkal inkább emlékezni fogunk, mint a turné még hátralévő állomásaira.

Hendrix halála után egészen EVH megjelenéséig gyakorlatilag egy évtizeden keresztül Blackmore ült a trónon, mint a nagybetűs Gitárhős. Zenekaraival olyan örökzöldek és alapvetések születtek, amelyek nélkül nemcsak szegényebb lenne a rockzene, de ebben a kiteljesedett formájában talán nem is létezne. Egy blues alapú rockzenei fejlődés persze ment volna a maga útján, Iommi, Page és Plant tett eleget ezért, de a klasszikus zenével összefonódó Deep Purple örökség, majd a Stargazer/Gates Of Babylon típusú dalköltemények komplett stílusokat, "alfajokat" hoztak létre a Hard Rock/Metal címszó alatt.

Az aktuális kedvenc pedig egy ma már nem, vagy alig létező zenei értékre fókuszál. Egy stúdióban felvett három perces slágerből a koncerteken születhet akár 16 perces dalcsoda is. Mindezt úgy, hogy nem szállnak el a "hetedik égig", itt nincs a korra amúgy jellemző pszichedelikus "utazás" egy dalon belül, van viszont egymásra figyelés, a turnékon bejáratott és működő zenei gegek, más dalrészletek megidézése, hatásos improvizációk, röviden, sőt néha csak pillanatokra. Mindezt azonban úgy, hogy a dal karaktere megmarad, nem esik szét, sőt a "Man On The Silver Mountain" ebben a változatban nyílik ki igazán. Amikor pl. Dio a főriff előtt belekezd a "We're all night people", majd az "I'm the Man", ének-impróba, aminek a legvégén a "You're the Maaaaaaaan!" kitartott hangjával visszatér a főtéma, az valami csoda. Hol lehet ma ehhez csak hasonlót hallani a jellegtelen, már senkit nem érdekló koncertlemezeken? 

Maestro Blackmore! köszönünk mindent, adjon még azért a Teremtő hosszú éveket és a lehetőségekhez képest egészséget, az életműért pedig nem tudunk elég hálásak lenni!

Túrisas

Mary’s Creek: The Beginning Of The End (2026)

Nem tudom már hogyan futottam beléjük, alighanem a Spotify dobta mondjuk a Degreed után - hiába kapcsolom ki rendszeresen az ajánlás funkciót, nyilván leszarja. Most az egyszer mondjuk nem bánom, mert megtetszett a nóta, úgyhogy végighallgattam az egész albumot. Aztán még egyszer. Azt megszoktam már, hogy a szent algoritmus rendre olyasmit dob fel, ami egész jó (érdekes, az ismerőseid egy csomó kacatot is ajánlanak, sosem csak olyant, ami a te ízléseddel passzol), na de azért ezek között az ismeretlen bandák között ritka a TÖKÉLETES.

Igen, tökéletes. Ahhoz képest, hogy ismeretlen csapat, itt baromira rendben van minden. A hangzás pöpec, a zenészek szintúgy. A muzsika mai, dallamos, a számok fogósak, hangulata/stílusa is van, még a szövegek is bőven átlagon felüliek. Modern hangzású hard rock – melodikus metal, sötét, kicsit depresszív hangulattal. Az egészben az a legmeglepőbb, hogy olyan érett produkció benyomását kelti, mintha egy befutott, élvonalbéli és rutinos együttes tolná a legújabb opuszát. Mondjuk maga a zenekar már több, mint 20 éves, de mivel nagyjából tízévente adnak ki nagylemezt, ez még csak a harmadik. Akárhogy is, igen erősen ajánlott.

Degreed: Curtain Calls (2026)

Néha az az érzésem, hogy ez a kompánia a két szék között a földre tipikus este. Hiába szállítják a minőségi cuccokat negyedszázada, valahogy nem tudnak betörni a szélesebb köztudatba. Dallamrockerek számára túl modern lehet, amit időnként tolnak és ahogyan megszólalnak, a fiatalok számára viszont alighanem túl dallamos és a hangszeres szólók is minek, ugyebár. El kellene mozdulniuk valamerre, ha nem akarnak végképp megragadni a harmadvonalban.

Érzek is némi igyekezetet erre, talán ez az etap most dallamosabbra, populárisabbra sikerült a korábbiaknál, pedig azok sem thrash lemezek voltak. Hát, ha olyan számokat kell írjanak, mint a "Belive" (ami nettó popzene), hogy ismertebbek legyenek, egye fene, nálam belefér. De mondhatnám a "The Rambler"-t is, amivel összehozták a saját "Wanted Dead Or Alive"-jukat, vagy a U2/Muse hangulatú "Matter Of A Heart"-ot. Szóval most eléggé odatették, még egy Scorpions magasságokba törő lassúval is bepróbálkoznak a végén, több-kevesebb sikerrel.

Ahogy a Mary's Creek, ők is a modern hard rock - melodikus metal vonalon mozognak, de a sötét atmoszféra nélkül. Napfényesebb, dallamközpontúbb a Degreed, és a védjegyszerű szinti-virgák is megvannak (a gitárszólók mellett). Én továbbra is csípem őket, de attól tartok, ez kevés lesz a boldoguláshoz - fel kellene már másoknak is fedeznie őket!

Crimson Glory: Chasing The Hydra (2006)

Mostanra már mindenkinek kialakult a véleménye az új CG lemezről, nagy megfejtést így nem tudok, de nem is akarok adni. Nekem bejön, és azt is megmondom, hogy miért.

Először is hiánypótló ez a banda, teljesen egyedi stílussal, amihez megtalálták az ikonikus hangzás alapkövét biztosító legendás énekes megfelelő pótlását. Travis Wills nagyon lelkesen hozza a Midnight frazírokat - az ősfanoknak pont ez kell, újak meg úgysincsenek. Nekem még a kissé idejétmúlt megszólalás is rendben van, egy közepes fülessel is jól hallani az összes hangszert. Nem is szeretném, ha a klasszikus hangzásukat valami futó trendért hátrahagynák.

A dalok többsége jóféle, ha félre teszem a zenekari múltat, egy korrekt tradicionális prog. metal albumként is simán megállja a helyét. Nekem ennél - 26 évnyi hiátus után - nem kell több. Nektek igen?

Kotta

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.greenleaf-music.com
facebook.com/greenleafrocks

A stoner/pszichedelikus vonulat úgy maradt ki eddig oldalunk kínálatából, mint a józan ész a kommentmezőből – pedig a stílus gyökereit az általunk is szeretett Led Zeppelin, Black Sabbath, Cream, Hendrix-féle zenei tradíció jelenti, amit a kollégák többsége elismer, sőt szeret, ráadásul a színteret egyfajta "újhullám" borította el a mélyben, köszönhetően a fiatalok múltkutató kíváncsiságának.

A felbukkanó jelenlegi csapatok többsége pedig tiszteli a tradíciókat, a széttorzított analóg hangzás úgy maradt hagyományőrző, hogy csak erejében változott, jellegében nem, és a dalok felépítésében felhasznált sémákat a példaképek már hatvan évvel ezelőtt formába öntötték. (Azért a nyolcvanas-kilencvenes években, többek között a Kyuss, az Electric Wizard és a Monster Magnet révén történt egy bizonyos újra értelmezés, és talán ekkor jelent meg a szakmai sajtóban a stoner kifejezés is.)

Azt persze könnyű elismerni, hogy a stoner befogadása megkíván egy bizonyos lelki hozzáállást és türelmet, hiszen a hosszú, hipnotikus gitárszólók, az azokban robbanó groove-ok, a belassuló tempó és a repetitív struktúra nem igazán kedvez a jelenlegi gyorsfogyasztásos attitűdnek, ráadásul a képviselők egy része nem tulajdonít nagy jelentőséget a dallamoknak sem, így aztán könnyű beleunni a lüktetés monoton cirkulálásába és a zenei motyogásba fúló improvizációs célnélküliségbe.

Mint ahogy azt már korábbi ismertetőmben leírtam, két éve jómagam is csináltam egy katonás hátraarcot, és elkezdtem a hetvenes évek blues-orientált rockcsapatait újra felfedezni, innen pedig már csak egy ugrás volt eljutni a korábban általam sem igazán kedvelt pszichedelikus/blues/stoner csapatok újhullámos vagy eredeti képviselőihez.

A feltérképezés nem könnyű, hiszen a stílus eléggé undergound még a metalon belül is, ráadásul részemről a dallamosság kötelező "kompetencia", de az internet és az MI korában azért eléggé gyorsan rá lehet lelni a keresett stílusjegyeket prezentáló együttesekre, a youtube révén – ahol eddig az összes, általam megkeresett ajánlott lemez teljes egészében meghallgatható volt – pedig gyorsan (bár itt a sebességgel óvatosan kell bánni) képet lehet kapni az ajánlott album zenei tartalmáról.

A Greenleaf ugyan jelenleg már inkább közelebb áll a pszichedelikus blues-rock bandákhoz, mint a klasszikus stoner vonulathoz, de a kezdetek miatt nem lövünk bakot, ha innen közelítjük meg a svédek zenei világát, főleg úgy, hogy tulajdonképpen minden albumukon más-és más összetevő kapott kiemelt szerepet. Az együttes lelkét jelentő Tommi Holappa nem félt a kísérletezéstől, így a fuzztól, a soultól a Black Sabbath-féle súlyosságig, vagy a Hendrix képviselte elszállós/katartikus instrumentális "dervistáncig" számos állomását integrálta annak a modern, ám mégis tradicionális rockhangzásnak, ami mára szinte külön szigetet alkot a rockzenei undergroundban.

Átpörgetve a fiúk diszokgráfiáját, sokat gondolkodtam azon, hogy a két legsikerültebb albumuk közül melyik legyen az ismertető tárgya, a nyersebb, "dzsungább" "Rise Above The Meadow", vagy a letisztultabb "The Head & The Habit", aztán döntöttek a dallamok: a 2024-ben kiadott lemez tulajdonképpen hét stílus-slágert tartalmaz, két, átkötőnek is tekinthető, jól sikerült kakukktojással, olyan összefoglalását adva az irányzat alapelemeinek, hogy meghallgatva nem csak egy furcsa utazás részese lehetsz, de olyan előadásnak is, aminek minden percét élvezheted. A hangzás tehát kicsit "disztingváltabb", a gitárok "porszívó búgása" talán hátrébb is lett tolva és a széttorzított analóg jelleg sem ül rá a többi hangszerre; ettől függetlenül tökéletesen prezentálja a csapat zenei evolúciójának stoner eredetét.

A daloknak két szervező elemük van: Holappa elképesztő dallamérzéke, és a központba helyezett gitárszólók stíluskalandozása: igen, a hetvenes évek pszichedelikus/blues bandáinak jammelős játéka itt lemezbe (bitekbe) lett nyomva, ebből eredően a koncertek közönsége egy olyan instrumentális labirintusra készülhet, amiből talán maga az előadó is nehezen fog kijönni.

Jóllehet, sokan azt hiszik, hogy az effajta zene élvezetéhez, a "kivetített metaforák" megfejtéséhez és a szükséges tudatállapot eléréséhez kell némi természetes vagy szintetikus rásegítés, nekik csak annyit: jómagam, mint katona, aki még az alkohollal is csínján bánik, tökéletesen élvezni tudtam a felfestett zenei képeket valamint a szólók kacskaringós többágúságát, és  a hipnotikus ütemek által beindított lelki transzformáció átéléséhez sem kellett semmilyen legális, vagy illegális pótszerrel elvarázsolódnom.

A lemez kínálatából két gyöngyszemet emelnék ki: a "The Sirens Sound" címéhez illően képes megbabonázni – bár tulajdonképpen egy lecsupaszított sláger, ami már első hallásra felvilágosít arról, miért szerethető az, amit a zenészek kínálnak nekünk, a másik pedig az epikus "The Tricking Tree", ami a jelen zenei törekvéseinek antitézise, a maga négy és fél perces gitárszólójával, integrálva az összes hatást, Hendrixtől a pszichedelikus bandákon át a korai, még bluesos Black Sabbath-ig bezárólag.

Ha pedig az ismertető hatására kedvet kaptál meghallgatni az albumot, bátran vágj neki, mert nem kell hozzá stílustapasztalat, vagy a formanyelv tökéletes ismerete ahhoz, hogy értékelni tudd, még akkor is, ha a végén aztán ráébredsz, mégsem neked való.

Garael

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.noveriametal.com
facebook.com/noveriametal

Nem tudom, hogy pontosan mi történt, vagy mi volt az elképzelés, de azonnal föltűnt, hogy az olasz prog-power (inkább power, mint prog) csapat vérfrissítésen esett át. Persze maradt a Noveria kemény magja: Fracesco Mattei gitáros és Andrea Arcangeli basszer. Utóbbi a DGM-nek is oszlopos tagja, s ez nem is az egyetlen kapcsolódási pont, hiszen a Noveria karrierjét és hangzását kezdettől fogva támogatja, ápolja producer-hangmérnökként a DGM főnöke, Simone Mularoni.

A lényeg, hogy a kemény mag most Francesco Marino énekessel, Paolo Campitelli billentyűssel és Paolo Conte dobossal vonult stúdióba. Francesco Marino esetében a választást nem kárhoztatom, hiszen kifejezetten jó torkú énekes, ugyanakkor nem föltétlen értem, mivel a hangja kísértetiesen hasonlít az előző frontemberéhez, Francesco Coriglianoéhoz. Nagy frissülést tehát nem hozott a tagcsere. Paolo Campitelli billentyűs érkezése nekem azonban határozottan csalódás, a hangszínei ugyanis túlságosan közel állnak a diszkómetálban (pl. Amaranthe, sajnos újabban a Dynazty) is használt jellegzetesen "technós" hangzáshoz. Egyedül a "Cold Flames" szintiszólójára kaptam föl a fejem, de arról meg kiderült, hogy vengégmuzsikusként Mistheria (Bruce Dickinson, Vivaldi Metal Project) jegyzi.

A "Becoming After" a Noveria lemezek sorában az ötödik helyet foglalja el, mi pedig a teljes sorozatról megformáltuk itt a blogon a véleményünket. Ennek sommája nagyjából úgy hangzik, hogy ezek a taljánok egytől-egyig kiváló zenészek, érzik is nagyon ezt az egyszerre sebes és dallamos power stílust, de sajnos a hangzás túl tömör (az amúgy sem nagyon emlékezetes énekdallamokat és a tagadhatatlanul fergeteges gitárszólókat szinte teljesen maga alá temeti a hangos, reszelős, soksávos gitárkíséret. A számok közel azonos sebessége (értsd: bpm) és zajos zakatolása sem segíti elő a megjegyezhetőséget és szerethetőséget; egyszerűen elszáguldanak mellettünk, mint egy gyorsvonat, és alig hagynak bennünk valami benyomást.

Mindezt csak tetézi, hogy ezt, így, vagy még jobban a DGM már sokszor megcsinálta. A Mattei-Arcangeli páros szerintem kihagyott egy ígéretes ziccert; sajnos az új igazolások nem eredményezték az együttes régóta kívánatos fölfrissülését úgy, ahogy azt pl. a DGM - tagcserék nélkül! - megvalósította az igazán pazar "Endless" (2024) albumon. Persze ettől még a "Becoming After" tisztességes power anyagnak minősül, az instrumentális/szólisztikus részek nem is okoznak csalódást.

Tartuffe

Kiadó:
Self-released

Honlap:
facebook.com/HIBRIAOFFICIAL

Milyen csalókák is tudnak lenni az ember emlékképei, még akkor is, ha érzésekhez és nem eseményekhez kötődnek. Itt van példának a Hibria nevű brazil együttes, amiről meg voltam győződve, hogy szélvészgyors melodikus power metalt játszanak, egy eléggé megosztó, padlásjárást kedvelő énekessel, valamint ügyes gitárosokkal – erre mit ad az ég, Tartuffe kolléga ajánlásának hála ismételten konstatáltam, hogy 55 év felett óvatosan kell bánni a megcsontosodásra hajlamos memóriával – mert ez a csapat egyáltalán nem az a csapat.

Persze annyival tudom vigasztalni magamat, hogy a Hibria  igazából Abel Camargó gitár-tyrannus udvartartását jelenti, ahol úgy cserélődnek a zenészek, mint Sztálin korában a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának tagjai, így minden új lemezüknél benne van a pakliban, hogy valami meglepetéssel rukkolnak elő – ami aztán be is következett, mégpedig egy méretes fejbevágással felérően.

Abban viszont mindenképp hibás vagyok, hogy nem emlékeztem Kotta a 2015-ben készült albumról szóló ismertetőjére, amiben lényegében összefoglalta azokat a változásokat, melyek mostanra teljes "pompájukban" hirdethetik egy hatásos stílusváltás minden előnyét.

Először is a főnök egy elegáns húzással lecserélte a legutóbbi, "Me7amorphosis" című lemez teljes tagságát – ennél már csak az lehetett volna váratlanabb, ha ezt önmagával is megteszi –, de úgy érzem, hogy mindezt tökéletes zenei érzékkel és teljesen kidolgozott/megálmodott vízióval lépte meg, mert a végeredmény önmagáért beszél, izé, zenél.

A társgitáros – Velles – az énekes – Ângelo Parisotto – és a dobos – Wiilam Schuck – ugyan ismerős lehet az együttes rajongóinak, hiszen a 2026-ban készült, méltatlanul elsikkadt két single-ön már együtt játszottak, de csak a basszgitáros Benhur Lima harcolt együtt végig több nagylemezt is  Camargóval.

A váltáshoz mindenekelőtt szükség volt egy olyan frontemberre, aki nem csak a denevérektől kért kölcsön néhány kromoszómát, és jóllehet, Parisott is képes a hisztérikus magasakra, alapvetően bariton hangfekvésű, ráadásul az az acsarkodó típus, aki, ha kell, egy gregorián dalt is képes lenne végig rekeszteni (meg tulajdonképpen az album 90%-át).

Csalfa memóriámnak hála, a prezentált stílus is úgy lepett meg, mint politikust az őszinte újságírói kérdés: melodikusnak persze lehet nevezni az albumot, már amennyire az U.S. powert annak tartja valaki, de a brazilokra általánosan jellemző európai hatások szinte teljesen hiányoznak – jóllehet egy-egy könnyedebb pillanatban felbukkanhat a FIrewind világa – és helyüket az a marcona, riffes, világlátás határozza meg, aminek alapjai a Jag Panzerhez, az Armored Sainthez, a kezdeti Savatage-hoz, vagy az Iced Earth-höz  kötődnek, csak egy fokkal modernebb,  groove-osabb kivitelben – és kissé gyorsabb tempóval játszva (bár azért jócskán leadtak a kezdetek szinte "dragonforce-i" sebességéből).

Mindehhez azonban kellett a parancsnok elképesztő gitármunkája, ami egyszerre tiszteleg a neoklasszikus, a modern/virgázós, vagy a hagyományosabb, melodikusabb iskolák tradícióinak, de nem lenne szép dolog a másodhegedűs – illetve gitáros – Velles szerepét sem elhallgatni, akivel a jó öreg duplagitáros felállás minden akrobatikus mutatványát készek ennek a zenei cirkusznak a közönsége elé tárni. Ebből fakadóan a gitárfanok lepetézhetnek a gyönyörtől, mert Camrago teljesen igazat adva Malmsteen elhíresült kijelentésének – more is more – teleszórta a dalokat percekig tartó szólókkal, magasból lesz@rva a jelenlegi trendeket, vagy a Tik-Tok nemzedék minimalista elvárásait (melyek – gyorsan hozzátéve – nem rosszabbak, csak mások…). Nem, kérem, ez az album nekünk, boomereknek szól, akik végre kedvük szerint ájuldozhatnak az egyszerre hagyományos és modern megoldásokon, hátra és előre is nézve a 66-os úton.

S ha már Kotta kolléga kritikájára hivatkoztam, muszáj megemlíteni az ott is kiemelt progresszív törekvéseket. Nem, a Hibria nem tör a Dream Theater vagy a Fates Warning trónjára, számukra a progresszió mást jelent – ha ebben a stílusban a 17 percen felüli dal szokatlan, akkor máris felkiálthatunk, hogy igen, ezt a tradícióktól történő elszakadási attitűdöt nevezhetjük haladásnak, de esetünkben nem erről, illetve NEM CSAK erről van szó. A záró "On the Shortness of Life" úgy tud eposzi méreteket ölteni, hogy egy percig sem válik unalmassá, szépen megrajzolt ívének, a "bevezetés-tárgyalás-befejezés" (emlékeztek még a magyar irodalom órák fogalmazásai előtt elhangzó tanári intelmekre?) szerinti egységének, a három rész egymásba integráltságának köszönhetően nem lesz az az érzése az egyszeri hallgatónak, hogy parasztvakításként egymásba fűzött dalokat hallgat – no és itt aztán persze elszabadul a gitárosok keze is, ami megmutatja a példát, hogyan is kellene az oktatást megreformálni Magyarországon. Hát valahogy így, olyan tehetségeket kinevelve, akik akár a favelából jőve is idáig tudnak kapaszkodni a tudás fáján.

Garael

Belefutottam egy rockblog postba, amelyik a '80-as évek top 11 progresszív metal albumát sorakoztatta fel. Miért pont 11? Lehet, éppen azért, hogy amolyan +1-ként felszuszakolja rá az olasz Adramelch bemutatkozó korongját. Namármost, meg voltam győződve róla, hogy a '80-as évek progresszív metaljában fekete-öves vagyok, de bevallom őszintén, erről a csapatról én nem hallottam.

Rákerestem rögvest a Spotifyon, de csak a 2005-ös "Broken History" van fent tőlük. Meghallgattam így szépen azt, és nagyon kellemes, oldschool prog-metallal találkoztam, kompetensen előadva. Tudni illik, ez a banda a debüt megjelenése után fel is oszlott feszt, alighanem ezért nem ismeri a kutya sem őket. Volt egy újjáalakulós, újrakezdős időszakuk, 2005 és '15 között kiadtak még három nagylemezt.

Utálok YouTube-on zenét hallgatni, nem értem, miért kell lejátszanom és néznem a nagy semmit hozzá, a reklámokról nem is beszélve. Nettó energia és sávszélesség pazarlás. (Őszinte bánatomra a Spotify is elment ebbe az irányba, arról a bicskanyitogató gyakorlatukról nem is beszélve, hogy teljesen kiirtották az appból a 'lemezt' – csak a szám a fontos és az előadó. Szerintük, hogy rohadnának meg.)

Egy szó, mint száz, most kénytelen voltam a YouTube-ra fanyalodni, mert az "Irae Melanox"-ot ott találtam meg. A "megnézése" után azt kell mondjam, értem a cucc kult státuszát. Nagyon ötletes, egyedi muzsika ez, amely a megjelenésekor üdítően hathatott a stílus szerelmeseinek – már akihez eljutott. Mondhatnám úgy is: piszok jó. Baromi kíváncsi vagyok, közületek, kedves olvasók, hányan ismertétek korábban?

Kotta

U.i.: Én inkább a '87-es demo verziót faggattam, szerintem az egy fokkal jobban szól. És hát mennyire true is :)

1994-ben elég lett volna ezt az egy számot megírniuk, és dollár-milliárdosok lennének. De nekik már nem olyan szelek fújnak, mint a Green Daynek és az Offspringnek fújtak. A Warner Music Group (Reprise) és az Epitaph (majd Columbia/Sony) már nem sztárcsinálók, az MTV sehol, maradt a Spotify – nekem is az dobta fel.

Talán jobb lenne egyes számban beszélnem, mert Matt Graham maga írta és rögzítette a dalait, lévén szóló projektként indult az egész, majd az élő fellépésekre toborzott maga köré zenésztársakat. A "Yellow Paint" album amúgy végig rendben van, a fiatalos lendület humorosan tálalt, de komoly, a mai fiatalokat leginkább izgató és frusztráló témákat hozza a felszínre. 1,7 millió megtekintés igazolja, hogy ezeknek bizony van relevanciája.

Kotta

Édesapámék korosztályában 55 évesen kénytelen volt az ember számadást készíteni, főleg, ha katonaként szolgált, lévén, hogy a jubileumi életkor a nyugdíjas életszakasz kezdetét jelentette. Bár apám szellemileg még mindig a csúcs közelében volt és fizikailag sem kínozták a későbbi betegségek, alig túl a húszon úgy gondoltam, hogy éppen itt volt az idő az aktív pihenés megkezdésére – mert abban biztos voltam, hogy nem fog a karosszékben üldögélve keresztrejtvényt fejtegetni –, aztán most, hogy 56 éves lettem, csodálkozom, ha valamelyik, hasonló korú kollégám panaszkodva említi mentális vagy fizikai teljesítőképességének csökkenését. Szerencsémre az ifjúkori kreatív kompetenciákat pótolni tudta a tapasztalat, a sport pedig a lehetőségekhez képest segített megőrizni azt az erőnlétet, amivel a fizikai felméréseken  – ha a fiatal "bikákkal” már nem is –, de akár a két évtizeddel fiatalabb munkatársaim zömével fel tudom venni a versenyt.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne érezném az idő múlását, egyrészt az elhalálozott ismerősök számának növekedése, másrészt az egyre gyakrabban felbukkanó gyermek-kamasz-ifjúkori emlékek miatt, és – ami ebben az életszakaszban is örömet okoz – fiam testi-lelki épülését látva, akiben boldogan ismerem fel – a genetikával adott és neveléssel formált – személyiségem egyes, már felnőttkori vonásait.

De hagyjuk is ezt, mert nem elégiát akarok írni: bízom benne, hogy a hard rock és heavy metal zenével történt találkozásom egyes állomásaiban néhányan találnak majd közös pontot, ha meg nem, megtudhatják, hogy nincs az a kacskaringós út, ami ne vezethetne szeretett műfajunk rajongói bázisához.

Első rácsodálkozásom a fémzenére öntudatlan és vizuális volt: bátyám szobájának falán egy Led Zeppelin koncertfotó díszelgett, előtérben a hatalmas szőke lobonccal pompázó, éppen extázisban lévő Robert Planttel. Ki ez? – kérdeztem, némiképp bizonytalanul, mert addig csupán lányokon láttam ilyen hajzuhatagot – mire testvérem vérfagyasztó komolysággal csak annyit felelt: a világ legjobb együttese. Szűkszavúságát ma már értem, mivel egyrészt 1975-ben – a vasfüggöny izolációja miatt – nem nagyon lehetett értékítéletet mondani egy tiltott műfaj képviselőjéről – főleg ilyen sommásat –, másrészt, arra tökéletesen emlékszem, hogy bátyám zenei orientációja a disco, majd az újhullám lett, és jóllehet, Komjáthy György jóvoltából már egész tengerentúli albumokhoz hozzá lehetett férni a kádári szocializmus "jótékony", a nyugati szerzői jogot semmibe vevő bumfordiságának következtében, biztos vagyok benne, hogy egyetlen rockdalt sem hallottam, amit testvérem vett volna fel és játszott volna le TESLA gyártmányú orsós magnóján.

Szüleim nem voltak az átlagnál zeneszeretőbb emberek, ízlésüket az akkoriban a könnyűzene "hivatalosan" is elismert ága, a tánczene határozta meg, aminek országos terjesztéséről nemcsak a rádió, hanem a televízió is gondoskodott az óriási sikerrel bemutatott táncdalfesztiválok révén. Ennek következtében aztán gyermekkoromban általában Korda György, Szécsi Pál, Koós János slágerei csendültek fel otthon, ha néha a felnőttek zenét akartak hallgatni – talán innen is ered mai napig tartó vonzódásom a már-már giccses dallamokhoz.

Két prémium előadó azonban csak bekerült a "radar alá": édesanyám egyik szegedi barátnője igazi zeneszerető ember volt, ő mutatta meg a fiatal Cseháti Zsuzsa valamelyik albumát és a Beatles "Red" válogatáslemezét. Bár még kisgyerek voltam, azt már éreztem, hogy Cserháti valami más színvonalat képvisel, mint amit addig hallottam, a Beatles slágerei pedig azonnal rajongóvá tettek, és rávezettek arra az útra, aminek első állomása a beat volt. Emlékszem, hogy egyik nap az egyetlen magyar csatorna – az MTV-2 sugárzása csak később indult – műsorra tűzte az  "Egy nehéz nap éjszakája" című Beatles filmet, aminek hírét hallva lázas izgalommal készültem az estére – hogy aztán a film kezdete előtt egy órával általános áramszünet szaggassa rongyosra az idegeimet, pedig gyermekkoromban szerencsémre nem sok minden volt, ami meggyengítette volna őket. 10 évesen országos szintű, rejtélyes műszaki hibára gyanakodtam, ebből is látszik, hogy kisfiú lehettem, mert kamaszként már biztos a KISZ a nyugati propagandát megakadályozó befolyásoló tevékenységére gyanakodtam volna. (Ne mosolyogjon senki, az akkori kultúrpolitika mozgatórugóinak működéséről igazából csak a párt, illetve maguk a zenészek tudtak, hogy aztán a rendszerváltozás után egyre teljesebb képet kapjunk Aczél György és Erdős Péter "áldásos" tevékenységéről. Azt azonban illik megemlíteni, hogy csekély, az operairodalommal kapcsolatos ismeretem kisgyermek koromból származnak, mivel a televízió szinte minden héten élő közvetítést adott valamelyik színház, vagy opera műsoráról – a munkában elfáradt proletariátus és parasztság így aztán ha akarta, ha nem, bőven részesült a zenei "magasabb kultúrából”.)

A következő stáció aztán a klasszikus rock 'n' roll lett, Albert Goldman fundamentális Elvis életrajza nyomán. Bár a könyv bővelkedett egy akkori kiskamasz előtt addig rejtett momentumokban (szex), sőt a felnőttek részéről sem ismert összefüggésekben (amerikai társadalmi, zeneipari paradigmák, a kapitalista szórakoztatóipar részletes bemutatása), az író nyelvezete, és egyáltalán, az a világ, amit felrajzolt, 12 évesen is lenyűgözött. Sajnos az akkori gyermekkönyvtárban nem létezett amerikai rockzenei almanach, ezért az MSZMP által kiadott hivatalos Új Magyar Lexikon (boomerek tudják, melyikről volt szó) köteteiből próbáltam először informálódni – persze sikertelenül, szerencsére szegedi kapcsolataim révén be tudtam szerezni pár, jugoszláv nyomású, hamisított lemezt, elsősorban Chuck Berry, Little Richard, Jerry Lee Lewis életműveinek válogatott darabjait. A felharsanó zene aztán rögtön elbűvölt, mert az előzőekben taglalt zenei "fejlődésem" miatt számomra roppant fontos dallamok mellett ott lüktetett valami, amit akkor még megfogalmazni sem tudtam, csak érezni (riffek), az elektromos gitár pedig addig nem tapasztalt, ám lebilincselő hangokkal ajándékozott meg. (Ja, és az ötvenes évek Amerikájába ragadt Marty McFly előtt – aki tökéletesen mutatta be Berry és Van Halen gitárcentrikus zenei felfogásának folytonosságát – rájöttem, hogy a "Johnny B. Goode" a rock 'n' roll egyik szülőatyja.)

Bár a lemezeket bármikor szívesen hallgattam, személyes zenei újjászületésem napja azonban az egykori veszprémi úttörőház könyvtárában érkezett el, ahol a kultúrfelelős "Ezt a hallgasd meg!" felkiáltással lemezjátszóra tette az "István a király" rockoperának mindkét részét, amivel aztán számomra soha többé nem lett ugyanolyan, a világ, mint amilyen előtte volt. A "Töltsd el szívünk fényesség" alapriffje egyből megvilágította, hogy mi tetszett a klasszikus r 'n' r-ban, csak a rockoperában mindez még fémesebben, átütőbben jelentkezett – emellett természetesen a "Szállj fel szabad madár" gigaslágere, a folkos "Üdvöz légyen Géza fia" és a hipnotikus "Áldozatunk fogadjátok" hatott rám a megvilágosodás erejével. Szerencsémre nemsokára valamelyik rádióadó is leadta a teljes művet, így egy vasoxid kazetta segítségével otthon is annyiszor játszottam le a kétlemeznyi anyagot, ahányszor akartam – és sokszor akartam. Valószínű, hogy az "István a király" a legtöbbször meghallgatott zenei anyagom, és ma is ugyanúgy képes hatni rám, mint 1984-ben – persze most már a nosztalgia kamaszkorba visszarepítő erejének segítségével; ettől függetlenül, bár ízlésem sokat változott, úgy gondolom, hogy Szörényi Levente és Bródy János munkája örök érvényű klasszikus, ami nagyon jó öregedett, főleg, hogy megvettem a jubileumi, remaszterizált változatot is. (A rockopera politikai (újra)értelmezésébe nem mennék bele, részemről teljesen mindegy, hogy az akkori pártvezetés mit gondolt bele Koppány és István (Nagy Imre és Kádár János) viszonyába, legyen ez a történészek dolga.)

Az élmény reprodukálásához érdekes mód nem a rock, hanem a szerzők irányába vitt az utam: az Illés "Koncert" című lemeze két éven keresztül szinte minden nap lepörgött a magnóban, a népzene szeretete nálam inverz módon a beatből alakult ki, hiszen a Szörényi-Bródy szerzőpáros európai mércével is elképesztő színvonalon tudta a két műfajt egymásba integrálni.

Az „elköteleződés” ezután az egyik osztálytársam VHS kazettájának jóvoltából folytatódott, amin a gagyi fantasy film után egy Zodiac Mindwarp And The Love Reaction nevű együttes "Prime Mover" című dalának az MTV-ről felvett klipje adott pofont a jó ízlésnek, még szerencse, hogy nem esztétának készültem, viszont a dal nagyon tetszett. Ezt követte a Twisted Sister két alapvetése, a "Stay Hungry" és a "We're Not Gonna Take It" tini videóklippel megtámogatott indulója, majd a Queen slágerei a "Hegylakó" című filmről.

A végső áttörést azonban a Guns N' Roses jelentette, amihez természetesen a Terminátor 2 filmre épített "You Could Me Mine" videója vezetett. Mivel ekkor még messze voltunk az informatikai szupersztrádától, fogalmam sem volt, hogy az együttes melyik lemezéről önti ránk az MTV végtelenített ciklusban a banda megaslágerét, ezért a lemezbolt akkori munkatársának – aki 500 forintért (ebből is látszik, hogy nem ma volt) felvette a legújabb albumokat egy átadott kazettára – csak annyit mondtam, másolja rá a Guns megjelent lemezét: természetesen aztán az "Appetite For Destruction"-t kaptam vissza, amin ugyan hiába kerestem a terminátoros dalt, viszont cserébe véglegesen elköteleződtem a műfaj irányába, és innentől megpróbáltam célzottan feltérképezni a rockzene ágas-bogas családfáját (bocs a képzavarért!). 1991-ben a főiskolán aztán már könnyebb dolgom volt, egyik körlettársam tapasztalt fanként adta oda a Helloween "Keeper Of The Seven Keys"-ének mindkét részét, illetve az Iron Maiden "Live After Death" című klasszikus koncertfelvételét.

Akkoriban a katonai felsőoktatásban nem igazán sok tanár volt rockrajongó – én éppen kifogtam azt az egyetlent, aki viszont igen. Ő ismertetett meg a Deep Purple-Led Zeppelin-Black Sabbath trimuvirátussal, a Whitesnake-kel, a Jethro Tullal, a Colosseummal és a blues klasszikusaival, de a tőle kapott Slade, Nazareth és Uriah Heep válogatások is segítettek "irányba állítani", merre is keresgéljem a 66-os utat. 1995-ben a fővárosi Szabó Ervin könyvtár fiókjai már tetemes, kölcsönözhető CD gyűjteménnyel rendelkeztek, érdekes módon szinte mindenhol enciklopédikus tudással rendelkező rockfanatikus volt a zenei részleg vezetője: tőlük aztán sikerült azt a tudásmennyiséget megszereznem, ami a mai fiataloknak két-három kattintással rendelkezésre áll. Mivel nagyon megszerettem a bluest is, az akkori "irodalomból" a Rockinformot kezdtem célzatosan olvasgatni, aztán természetesen képbe jött a Hammer – emlékszem, mennyire irigyeltem a két, legendássá vált szerkesztőt, hogy annyi lemezt meghallgathattak, és mennyire örültem a kazettás, majd CD mellékleteknek, amikkel audió formában is ízelítőt kaphattam az akkori zenei termésből. (A rendszerváltás persze a zenében is új világokat nyitott, emlékszem, hogy a Dream Theaterről az egyik "Önök kérték" adásban hallottam először, amiben színészek választhattak a zenei kínálatból. Mikó István, akiről később kiderült, mekkora rockrajongó (és egy Beatles tribute zenekar oszlopos tagja), Álomszínházék "Pull Me Under" című dalát jelölte meg – a csendes bevezetőre berobbanó rifftől pedig úgy váltam sóbálvánnyá, mint annak idején Lót felesége.)

Közben elkezdtem az akkor induló magyar együttesek – Carmen, Nevergreen, Sex Action, Southern Special – kazettáit megvenni, az nem zavart, hogy nagy részük "idegen anyagból" dolgozott, és jóllehet, a Sing-Sing plagizálásait még én is felismertem, de ez inkább szórakoztatott, mintsem bosszantott volna. A legnagyobb hatást  a Sex Action második és harmadik albuma tette rám – azt sosem mondtam, hogy kifinomult ízlésű vagyok –, melyek tulajdonképpen némi dirty rockkal kevert blues-rock albumok voltak (és minden hibájuk ellenére még mai füllel is nagyon ügyesen tették fel a magyar metal zenei térképre ezt a fajta crossovert), így aztán kicsit visszakanyarodva a rock ősforrásához, a Hobo Blues Band lemezeivel is gyorsan megismerkedtem. Hobóék aztán elvezettek a magyar "őszinte keményrock" többi képviselőjéhez, akikből a P. Mobil a mai napig kedvenc maradt.

Mindezek mellett óriási hiátust hagytam magam mögött, mert az amerikai glam és bluesalapú csapatok valahogy kimaradtak az érdeklődési körömből, csakúgy, mint Ozzy és Dio szólólemezei, a Van Halen korszakos munkái, vagy a Mercyful Fate-féle okkult vonulat. (Az akkori bluesorientált együttesek munkásságát tavaly óta kezdtem bepótolni, a Tesla, a Warrant, Dokken, Quiet Riot, Great White, L. A. Guns, Ratt, Winger, Badlands, Blue Murder, Kingdom Come, Cinderella egész diszkográfiáit próbálom feldolgozni, csakúgy, mint a Sammy Hagar-féle Van Halen lemezeit – ennél élvezetesebb "munkát" aztán elképzelni sem tudnék.

A főiskolát elvégezvén már hűséges olvasója lettem a Metal Hammernek, így még célzottabban kezdtem a kereséshez, majd bejött a háztartásokba internet, a fájlcserélés és egy új világ kapui nyíltak meg előttem – de ez már egy másik történet.

Garael

Crashdiet: Art Of Chaos (2026)

Főszerkesztőnk terelgető, orientációs intelmeit megfogadva a svéd rockerek – a csapat 3/4-ének lecserélése után – visszatértek a korai időszak lendületes, "amerikás" muzsikájához. Ez még édeskevés lenne az üdvösséghez, ha az egyetlen biztos pontként szolgáló Martin Hosseltonnak nem sikerült volna telepakolnia a lemezt bombasztikus aréna slágerekkel. De sikerült.

Az új énekes nálam jól működik, a ritmusszekció hozza, amit kell, az időnként becsúszó – általam rettenetesen rühellt – diszkóritmusoknál pedig jóindulatúan félrenézek és becsukom a fülemet. Amolyan újrakezdésnek, resetnek teljesen rendben van ez, jöhetnek az Analógba!

Zan / Cody: Beautiful 'n Damned (2026)

A "Violent New Breed" a Shoutgun Messiah-tól sokunk számára meghatározó élmény volt a '90-es évek elején-derekán. A glam és az ipari metal házasítása akkor még nagyot ütött, mondjuk mai füllel hallgatva is igen erős cuccot hozott össze Harry Cody és Tim Sköld. Sköld az első lemezen még csak a basszusgitárt kezelte, a második albumon – Zinny J. Zan énekes távozása után – lépett elő frontembernek. Ebből a detektívregények rajongói már alighanem összerakták, hogy az első nekifutás két főszereplője talált újra egymásra ebben a nosztalgia-projektben.

Nosztalgia-projekt? Hát, nem tudom. Kicsit sem tűnik porosnak a Chris Laney által kevert hangzás, és a zenei formula is működni látszik még manapság is. Zan nem egy nagy terjedelmű pacsirta, de kellemes a hangszíne és jó a dallamérzéke. Cody pedig úgy tűnik, nem felejtett el ütős riffeket kifacsarni magából. Az is tetszik, hogy nem próbálták meg egy az egyben levenni a "Violent New Breed" hangzását és stílusát, az ipari jelleget részben amolyan gothic atmoszféra váltotta fel. Pl. a The 69 Eyes rajongóknak is simán bejöhet (rád nézek Hadzsi). Azt azért nem állítom, hogy a világ megállt volna forogni a tengelye körül egy Zan/Cody album nélkül, de ne vitassuk el a valaha szebb napokat megélt rocksztárok jogát egy kis multidézéshez.

Bolan: Gargoyle Of The Garden State (2006)

Tökre szeretem a Skid Row első lemezét. Még úgy is, hogy nem tartom (sosem tartottam) "hű de nagy" muzsikusoknak, virtuózoknak őket. Jon Bon Jovinak alighanem lehetett némi szerepe abban, hogy piszok nagy slágerek kerültek fel rá. Már a második nekifutás sem tetszett annyira (idővel azért a "Slave To The Grind" klasszikussá nemesült természetesen), gyanítom, a gyorsan jött sikertől megrészegült társaság (Sebastian Bachhal az élen) úgy gondolta, ideje lerugdosnia  magáról a segítő kezeket (az ő értelmezésükben alighanem a láncokat). A "Subhuman Race" aztán végkép megerősített abban, hogy ez egy alapvetően felturbózott punkbanda volt mindig is, akik magukra hagyva nem feltétlenül boldogulnak a metal világában.

Hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy itt megkapjuk azt, ami a Skid Row lehetett, mielőtt Jon bácsi felfedezte és felkarolta őket. Egy jó kis garázs-banda. Rachel Bolan echte punk rockban gondolkodik, vissza a gyökerekhez, mondhatni. Ennek tökéletesen meg is felel ez a megjelenés. Nyers, energikus, őszinte, slágeres, minimalista. Amilyennek egy punk lemeznek lennie kell. Szóval amolyan önreflexió ez leginkább, saját maga újra-felfedezése és újra-definiálása. Én csípem ezt a terápiát.

Kotta