Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.satchvaiband.com
www.satriani.com
www.vai.com

Ha úgy vesszük, több mint egy fél évszázada készül ez a lemez, hiszen Satriani és Vai 1973 óta ismerik és tisztelik egymást. A sztori közkeletű: Satch egy rövid ideig gitároktatója volt diáktársának, a nála csak pár évvel fiatalabb, nyurga termetű Vainak, az ugyancsak Long Island-i olasz-amerikai rockernek. Ma már mindkét gitáros mögött több évtizedes karrier és tekintélyes diszkográfia áll, ráadásul rendszeresen kollaborálnak a G3 koncertek keretén belül, így 1996 óta számtalan lehetőségük lett volna saját számokkal közös albumot kiadni. Voltaképp az a furcsa, hogy eddig kellett várni az első SatchVai anyagra.

Ellenben ha szigorúan nézzük, ez a lemez csak egy éve várat magára, hiszen 2025 decemberében hirdették meg a SatchVai Band megalakulását és a "Surfing with the Hydra” néven futó világjáró turnéját Kenny Aronoff dobossal, Marco Mendoza bőgőssel és Pete Thorn gitárossal. Azt viszont ne kérdezze senki, hogy Satriani és Vai mellé mi szükség volt egy harmadik gitárosra… Tavaly december óta tehát jól fölépített, apró részletekben adagolt reklámkampánnyal ébresztgették a rajongókban a feszültséget.

Ha a kollaboráció hosszú előéletét és intenzív marketingjét figyelembe vesszük – és most némileg cinikus leszek – ez az épp csak 50 perces lemez még akkorát sem durrant, mint egy egész este nyitva tartott, majd hanyagul visszadugózott pezsgő. Nem mondom, a két öreget mindig jó hallgatni, de attól tartok, hogy már mindketten álltak elő ennél jóval combosabb anyagokkal a saját pályafutásuk során. Sőt, tovább megyek: egyáltalán nem érzem, hogy a két gitárfenomén fölerősítette volna egymás "jeleit". A számok jól követhetően hol egyikük, hol másikuk kézjegyeit viselik magukon, kevés, nagyon kevés a valódi csapatmunka… Kár, mert az egésznek akkor lett volna igazán értelme, ha a zsenialitások összeadódván új szintre lépnek. Márpedig ezt nem érzem, külön-külön a "The Extremist"-et (1993) és a "Joe Satriani"-t (1995), valamint a "Passion And Warfare"-t (1990) és a "Fire Garden"-t (1996) ezerszer többre tartom, és bármikor szívesebben hallgatom…

Az "Érzelmek tengerén" egyébként a két hajóskapitány, Satriani és Vai olyan kiváló matrózokkal navigál, mint Gregg Bissonette, Jeremy Colson, Kenny Aronoff, Matt Chamberlain és Mike Mangini a doboknál, valamint Billy Sheehan, Bryan Beller, Philip Bynoe, Matt Bissonette, Marco Mendoza és Henrik Linder a basszusgitáron. Ezt hivatott mintegy megkoronázni Glenn Hughes énekesként való szerepeltetése az "I Wanna Play My Guitar" című szerzeményben. Örülnék is, ha a dal nem lenne olyan középszerű… Ennél is nagyobb baj viszont, hogy a sok vendégmuzsikus bevonása ellenére a lemez minden dala tök ugyanúgy szól, az egyéni teljesítmények elvesznek az Eric Caudieux producer és hangmérnök által kikevert egyenhangzásban.

A lemez nyilván jó; nem lehet nem jó, de hiányolom belőle a "wow"-faktort. Ennél sokkal jobban is elsülhetett volna egy olyan együttműködés, aminek több évtizedes "előjátéka" zajlott a szemünk előtt, és amit olyan jól finanszírozott marketingstratégia készített elő.

Tartuffe

Megvettük már a Threshold jegyet, mire a Uriah Heep szembejött, ez remélem bocsánatos bűnnek számít Túrisas kolléga szemében, és talán Tartuffe mélységes megvetését is elkerülöm. Azt azért hozzáteszem, hogyha nincs még meg az a belépő, alighanem én is a Heepet választom, mert a Threshold nagyobb valószínűséggel lesz még elcsíphető a következő 10 évben, mint a veteránok. Amúgy voltam már Heep koncerten egyszer, 1983-ban Pécsett. A Sportcsarnok küzdőtér részén is székek voltak kihelyezve, aki előre akart volna menni csápolni, azt a rendőrök megbotozták. Kompromisszumos megoldásként a legnagyobb rockerek leültek a földre a színpad elé és ott headbangeltek, ezt a tipikus szocialista (magyaros?) "ülök is, meg nem is" megoldást a rend őrei is elfogadták végül, látva a hosszú hajú, neveletlen nyikhajok elszántságát.

A müncheni klubban őszinte meglepetésemre telt ház fogadta már az első fellépőt is, idehaza ez nagyon nem szokás. Mármint nem lekésni az előzenekarokat. Pedig jelen esetben még ez a csúnya magyar allűr is elfogadhatónak minősült volna, annyira feleslegesek voltak ezek a bandák. A nyitó Course Of Fate még csak hagyján, az atmoszferikus prog-metaljukat – melyben az Opeth, a Katatonia és az Evergrey zenéje keveredik a Queensryche és a Fates Warning énektémáival – el lehetett hallgatni végül is, de a helyi (német, nem müncheni) Ancient Curse olyan elcsépelt, régisulis heavy metalt nyomott (azt is roppant középszerűen), hogy nem igazán értettem, mit keresnek egy Threshold előtt. Amúgy jól érezték magukat, jól elmetálkodtak az öregek – legalább ők élvezték azt a fél órát.

A telt ház durván kétszáz embert jelentett ott, őszintén szólva nem értem, hogyan érheti ez meg a zenekarnak, a szervezőnek és a helynek 50 eurós jegyárakkal, a logisztikai, forgalmazási és reklámköltségek levonása után. A bemelegítő bandák dolgát a tompa, amatőr hangzás is nehezítette, aggódtam is kicsit, hogy a fő attrakció is így szól majd. Ehhez képest az angolok pöpecül megdörrentek, épp úgy, mint amikor felteszed a fülest és jól feltekered a hangerőt – ergo, ahogyan egy koncerten kell. Dinamikusan, de tisztán. "Ez van, ha értő kezekbe kerül az a hangszer." – fogalmaztam meg magamnak a nagy okosságot, és ebben a boldog hitben toporzékoltam a ráadásig (piszkosul fájt már a lábam a kocsiút, a séta – a hoteltől – és az addigi álldogálás miatt), amikor is kimentünk a színpad szélére megint, ahonnét az első két csapatot is néztük. Hát, arról a helyről ugyanolyan tompa volt ez is, úgyhogy magamban elmormoltam egy mea culpát a norvég Course of  Fate felé – alighanem elhamarkodottan ítéltem velük kapcsolatban. (A brémai muzsikusok tekintetében viszont továbbra is fenntartom a fenntartásaimat 😊.)

A turné hivatalosan a "Hypothetical" 25 éves jubileuma körül zajlik, így a koncert első felében elnyomták a teljes albumot. Nálam ez csak egy a Threshold lemezek közül, nem él(t) az emlékezetemben olyan kiemelt helyen, mint mondjuk az "Operation: Mindcrime" vagy az "Images And Words" a Queensryche és a Dream Theater esetén/karrierjében (ez lehet, engem minősít); de meg kell mondjam, jólesett így élőben hallani az egészet. A második részben kaptunk még hat számot, ezek fele az utolsó két – Glynn Morgan által felénekelt – korongról érkezett, még kettő az Andrew McDermott érából (róla külön meg is emlékeztek néhányszor – szóban többször, de egy bejátszással is –), köztük a koncertzáró ultimate  Threshold slágerrel, a "Slipstream"-mel. A Wilson témákat érthetően nem erőltették, Morgan hangja így is megfáradt kissé a végére. Nyilvánvalóan nem az ő hangfekvése, ezért csak egyetlen nóta került elő abból az érából (ha jól emlékszem) – a "Consume To Live"  a '93-as debütről.

Sajnálom kicsit Morgant és sajnálom Damiant is. Előbbit azért, mert úgy tűnik McDermott számokat énekelni hozták vissza – ti. a hangszíne jóval közelebb áll hozzá, mint Wilsoné. Értem én, hogy akkor lehetett a csapat aranykora, de azt gyanítom, ez inkább eredt a korszellemből, korízlésből, mintsem az énekes karizmájából (korabeli beszámolók alapján legalábbis nem rajzolódik ki egy lehengerlő frontember képe). Utóbbit pedig azért, mert e miatt került ki harmadszor is a zenekarból. Ők tudják, de szerintem jobban járnának, ha tovább lépnének végre… Morgan nem egy nagy hangterjedelmű pacsirta, de jól sáfárkodik a meglévő adottságaival amúgy, frontemberként pedig hozza a kötelezőt (minimumot).

Ezt leszámítva a Threshold elsőrangú muzsikusok gyülekezete. Jamest szerintem bárki tárt karokkal fogadná a bandájában, elképesztően jó (pontos, húzós) dobos. Groom alighanem a színtér egyik erősen alulértékelt gitárosa – a leginkább egy általános iskolai kémiatanárra hajazó faszi nem játssza túl a számokat, nem akar mindenáron villantani és reflektorfénybe kerülni, de amit penget, az ott van a helyén. Sírsz, olyan szépen szólal meg a hathúros a kezei között. West az West, az összes prüntyögést, amit a lemezekre pakolt, természetesen lehetetlen élőben reprodukálni (még samplerekkel sem), de neki is van egy egyedi stílusa, maximalista szemléletmódja. A basszeros (Steve Anderson) is vérprofi.

Amúgy amilyen kiemelkedő zenészek ezek, annyira anti-sztárok és anti-rockerek is egyben. Andersont leszámítva (akinek legalább a haja hosszú) tényleg úgy néznek ki, mint egy-egy hivatalnok, vagy max. egy középosztálybeli kisvárosi vállalkozó. Tuti, hogy asszony, két gyerek és egy labrador várja őket haza a tipikus kertvárosi házukba. És ez valahogyan a muzsikában is leképződik: nem attól progresszív, hogy telepakolják hangszeres betétekkel és látványos tempóváltásokkal. Ennél sokkal finomabban adagolják a különböző hangulatokat, gondolatokat, és rejtik el a muzsikában az apró, egyedi fifikás megoldásaikat. Szóval a Threshold nem biztos, hogy elsőre hat, de ha egyszer barátságot kötöttél vele, ez alighanem örökre szól.

Kotta

U.i. Hazafelé azon sztoriztunk, hogy a Dream Portnoy kilépése előtti utolsó koncertjén frankón érezni lehetett, valami nincs rendben. Ugyanez dettó a Rage-el Smolski távozását megelőzően. Szóval vannak jelek… Itt Morgan konferálta fel rosszul Groomot (West lett belőle is), cserébe West be se mutatta Morgant. Hááát, valami van a levegőben. 😊

Kiadó:
Sensory Records/The Laser's Edge

Honlap:
facebook.com/LazarusEffectOfficial

Thomas Miller neve annak lehet ismerős, aki a kezdetektől fogva szemmel és füllel kísérte a progresszív metál egyik zászlóshajójának, a SymphonyX-nek pályafutását. A bőgős alapító tagnak számít, de a "Twilight In Olympus" (1998) megjelenése után "személyes okokból" (bármit jelentsen is ez) kilépett a bandából. Azóta gyakorlatilag semmit sem hallottunk róla, felőle. Pont ezért ért készületlenül Miller bejelentése és e lemez kiadása. A zenész következőképpen nyilatkozott:

"Több mint 25 év után véget ért a várakozás, és hivatalosan is teljessé vált a visszatérésem a progresszív metal színterére. Egész alkotói lelkemet beleadtam ebbe a munkába. Hálás vagyok régi barátaimnak és az újonnan csatlakozóknak, akik segítettek valóra váltani ezt az elképzelést. Remélem, hogy ez a zenei utazás még csak most kezdődik. Várom, hogy a jövőben a színpadon is találkozhassunk, és még sok mindent adhassak nektek."

A "régi barátok" nem mások, mint Michael Romeo, a SymphonyX mögötti zseniális elme és káprázatos szólógitáros, valamint Michael Pinella billentyűs ugyanazon kötelékből, aki elvileg a "Closer To The Sun" és a "Sailing To Utopia" című tételekhez kölcsönözte kivételes hangszeres tudását. E két régi harcostárs szereplése már önmagában igazolja a magamfajta rajongó elragadtatását. Mondanom sem kell, hogy hozzájárulásuk hatalmas előnyt jelent a pontozásnál. Azért arra kíváncsi lennék, hogy ki dobolta föl az anyagot...

Az "újonnan csatlakozó" pedig nem más, mint Howard "Hollywood How" Portney (A.D. 4, Dark Sky Choir), akiről viszont jóformán semmit sem tudok. Az "új fiú" egyébként jó torkú énekes - egy árnyalattal "simább", kevésbé karcos az orgánuma és a stílusa, mint Russell Allené - főleg a későbbi lemezeken.

Nyilván nem lepődik meg senki, ha azt mondom, hogy a Lázár-hatás egy tőről fakadt a SymphonyX-szel, sőt, igazából a korai Symphony X az a tő, amibe Miller projektjét beoltották. A szabad szemmel is jól látható rokonság mellett én fölfedezni vélek némi '70-es évekből merített ihletet is, és itt főleg a Rainbow Dio-fémjelezte korszakára, azon belül is a "Rising" (1976) albumra gondolok.

A 48 perces lemezen 8 tétel kapott helyet, amelyből az egyik (Aria Etude) csak egy másfél perces zenei "interpozíció", viszont a végén kapunk egy hosszabb lélegzetvételű (13 perces), epikus tételt (Sailing To Utopia). A dallamok hajaznak ugyan az egykori anyabandára, de meg kell jegyezzem: a Romeo-Allen páros emlékezetesebb dallamformálásra képes. Sajnos a hangzás is lehetne valamivel bikább (Romeo gitárja itt most nem akarja leszakítani a fejünket), és Pinella szerepét is aluldimenzionálták egy kicsit.

Mindazonáltal ez egy igen kellemetes hallgatnivaló, főleg a "Fear No Evil" és a "When Darkness Falls" jönnek be, de fincsi a "Culmination" is - ez utóbbi a szakavatott kóstolás után határozottan Kenziner (Timescape, 1998) aromákat hagy a számban. (Isten nyugosztalja szegény Jarno Keskinent!) Kell ezt még érlelni, ízlelgetni, visszajárni rá, és bár elsőre nem lehengerlő élmény, később még titkos kedvenc is lehet.

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
facebook.com/dragonlandband
instagram.com/dragonlandband

Az ember korral járó változásait nem csak fizikai vagy mentális szinten érezhetjük: az érzelmi módosulás ugyanúgy velejárója az évek múlásának, mint a szellemi vagy kondícióbeli komponens alakulása, s míg az utóbbit általában "látványosabban" éljük meg, addig a szellemi formálódást a tapasztalatok bővülése képes egy ideig "elfedni". Az érzelmi fordulópontokra persze könnyen lehet "gyakorlati" példákat találni, például a férfiak "megbolondulását" 20-25 év házasság után – nálam azonban sokkal kisebb, ám annál fontosabb metamorfózissal járt, mégpedig a zenei ízlés terén.

A változás viszonylag hirtelen történt, és talán nem is tudom megmondani, mi volt a kiváltó oka, de nem is bánom, hiszen így olyan régi/új ismerős/ismeretlen zenei terepeket is elkezdtem (újra) felfedezni, melyektől rengeteg örömöt, és folyamatos motivációt kaptam, újra megtalálva a rácsodálkozás élményét, és az újdonság megismerése előtti semmihez sem hasonlítható, jóleső izgalmat.

Biztos vagyok benne, hogy három évvel ezelőtt úgy vetem rá magam a Dragonland új lemezére, mint a magyar bürokrácia egy egyszerű ügyintézésre, és meghallgatva azt, legszívesebben arany betűkkel írtam volna dicsérő jelzőkkel teli ismertetőt, most azonban kissé kívülállóként, és jóval kisebb lelkesedéssel álltam neki az album meghallgatásának – hogy aztán meglepődve konstatáljam a kiváltott elismerés tagadhatatlan érzését.

Bár kollégáim gyakran küldenek még európai power stílusú lemezekről ajánlást, ebben az évben igazából csak Edu Falaschi "Mi'Raj" című csodája tudott úgy megszólítani, ahogy azt számtalan "rokona" tette  – többnyire alacsonyabb színvonalon –  az elmúlt évtizedekben. A Dragonlandtől sem vártam sokat, jóllehet, hosszú pályafutásuk alatt mindig tudták hozni a rájuk jellemző minőséget, azonban nem véletlenül nem tudtak betörni az "A-ligába", ami elsősorban az "ügyes iparos, de nem művész" státuszukból eredt: munkáikat bármikor szívesen meghallgattam, ha elém kerültek, de késztetést sosem éreztem arra, hogy önállóan elővegyem bármelyik lemezüket is, jóllehet egy-egy daluk azért rá tudott kerülni a kedvenceim örök listájára.

A "Properchies" kissé váratlanul is ért, mert már nemigen követem a stílusbeli megjelenéseket, és hát a Scarlet Records sem egy óriás multikiadó, ami reklámok és felvezető klipek seregével képes támogatni az istálló együtteseit, a felbukkanó névhez fűződő kellemes emlékek azonban még mindig rá tudtak venni, hogy nekikezdjek az új album meghallgatásának – és milyen jó tettem!

Sokszor jelentettük már ki a blogunk oldalain, hogy a kreativitás csúcsát 30 éves korukig érik el a művészek, ezt követően pedig legfeljebb a szinten tartás, vagy a lassú hanyatlás időszaka következik. Nos, Sárkányföldes barátaink, ha megváltó ötletekkel nem is, de az általános tempó fokozásával úgy tudták a frissesség benyomását kelteni, mint a Windows XP, amikor új háttérképet kap. A friss lemez kezdése ugyanis szinte Dragonforce-i (na, itt is egy sárkánybűvölő zenehorda) sebességgel felruházva nyilvánítja ki az alapkoncepciót, hogy aztán a fiúk szinte végig egylevegős sprinttel tolják – mit tolják, a Millenium Falcon erejével húzzák – végig a lemez dalait a célba, amit a hallgatóság elégedett bólintása jelölhet ki.

A csapat a stílus enyhén szimfonikus, musicales, filmzenés bajnokságában játszik és emlékeim szerint az ügyes gitárosok mellett az énekes kvalitásai emelték ki őket a középszerből, ennél fogva kicsit váratlanul ért, hogy a nyitódal orbitális, speedelős slágerében a klasszikus (nem diszkó-szülött) hangzású billentyűk domináns szerepet játszanak – és ez így is marad az album végéig, nem mintha ez a tényező bármit is levonna a hallottak értékéből. Az azonban tényleg meglepett, hogy a definitív, "Dragonland" című dalukat egy olyan szintitémával kezdik, amitől az Alphaville tagjainak is könnybe lábadna a szeme; szerencsére a dob nem a szokásos alapozással áll be az európai power metal általam annyira utált egyenritmizálói közé, bár abban már nem vagyok biztos, hogy a hangszert élő entitás kezeli, már ha nem valami szoftvermágus, stúdióbűvészről van szó.

Emlékeztek még a Dark Moor nevű spanyol együttesre? Hasonló stílusban mozogtak, mint a Dragonland, és a színtéren talán ők tudták legjobban integrálni a zenéjükbe a musicales elemeket – sajnos az együttes a korai időszak kiváló teljesítménye után olyan giccses, habos, modoros attitűdöt vett fel, amitől akár a Disney-metál címkét is rájuk lehetett volna ragasztani, "Project-X" lemezüket pedig még jómagam küldtem el melegebb éghajlatra (a pokolba). Nos, szerencsére sárkányosék még a spanyolok erőteljes időszakát tették meg mércének, így aztán a "Glory And Gold"-dal kezdetét veszi a filmzenés erődemonstráció, amiben a geil zenei ütemeket úgy fordítják szaggatott, bika riffelésbe, hogy a ravasz fordulattól akármelyik, csavaros thriller-fannak leeshet az álla – bár ők azt hiszem, inkább más stílusban keresik az adrenalinfröccs forrását.

Az étlapon azonban nem csak a Dark Moor szerepel, biztos vagyok benne, hogy az "A Distant Memory" kezdése nem véletlenül a megboldogult Olaf Hayer-féle szabadcsapat, a szimpatikus nevű Dionysus egyik slágerét veszi alapul – az énekes hangja egyébként is egy kicsit magasabb fekvésben, de a Turilli által felfedezett és egy alattomos betegség által visszavonulni kényszerülő csodapacsirtát idézi.

Impulzív, meghökkentően erőteljes, töltelékek nélküli lemezzel rukkolt elő a semmiből visszatérő Dragonland, és jóllehet, nem újították meg a csúcson rég túljutott szimfonikus európai power metal eszköztárát, diszkográfiájuk talán legerősebb, dallamokban és billentyű-, valamint gitárszólókban gazdag albumukkal bizonyították, hogy a harmadik X-en bőven túljutva is lehet példát mutatni a fiataloknak (vagy az 55 éven túljutott "öregeknek").

Garael

Nem volt mit tenni. "Heep-szűzként" ugyanis nem nagyon volt mérlegelési lehetőség. Egy 60 éves, rocktörténeti alapműveket megíró zenekar utolsó hazai koncertjét kihagyni, mindenféle mondvacsinált okkal, nem biztos, hogy bocsánatos bűn. De legalábbis Tartuffe mély megvetésének biztos tudatában kellett volna leélni a hátralévő néhány évemet. Szerencsére minden a legjobban alakult, cimbora-járattal, igaz, utolsó pillanatos beugrással, cikizett ötö-"dick"-ként, de időben a helyszínen voltunk.

Legutóbb a Kamelot tragikusan, egészen konkrétan végig élvezhetetlenül hangosított koncertjén fogadtam meg, hogy ide, a Barba negrába én többet aligha jövök, sem az időm, sem a pénzem ellensége nem vagyok. Aztán most mégis itt, de nem voltam nyugodt. Utálom a szarul megszólaló bulikat, kicsit úgy érzem ilyenkor, hogy meglopják az embert. Ehetetlen, rosszul elkészített ételt felszolgáló étterembe sem megyünk újra el (mondván: na, hátha ezúttal jól átsütik!), hanem messze elkerüljük. De most mégiscsak a Heep, ráadásul utoljára, na, hátha ezúttal jól átsütik...

Heavy Pettin. Ősidők óta ismerem a nevüket, de nem kereszteztük eddig egymás útját. Biztató volt az első perctől élvezhető megszólalás és összességében tök rendben is voltak erre a szerepre. Igen, a HP egy jó kis bemelegítő csapat. Nem egy patinás életmű, karrier-ív ez néhány évtized alatt, de kicsit sem tűntek bánatosnak, hitehagyottnak emiatt.

A Uriah Heep viszont más liga, és ez akkor is érződött volna, ha helyet cserélnek és ők nyitnak. A nagy kő is rögtön legördült, minden hangszer kihallatszott, arányos, telt volt hangkép az első pillanattól. Az úton odafelé beszélgettünk, hogy kinek melyik korszak, melyik dal a kedvence, de abban egyetértés volt, hogy a "Lady In Black" nélkül is teljes élményt kapnánk. Ez a háromakkordos dalocska elég suta, nem véletlen, hogy Csóré Béla is erre harapott rá és az "Én hazám" címmel, ismeretlen szerző(???!!!) megjelöléssel el is énekli (Spotify-on csekkolható...).

Persze, volt a (sajnos) kihagyhatatlan Hölgy is, nagy közönségénekeltetéssel, meg volt "Sweet Lorraine", meg a "Magician's Birthday2 egy hosszú és tipikus Mick Box wah-nyúzással. Ezek nekem az abszolút felejthető perceket jelentették, de mindent elmond a koncert egészéről, hogy a számomra nem sok zenei izgalmat hozó dalok sem tudták csorbítani az élményt. Ez az előadás mindennel együtt méltó volt a zenekarhoz. Ha a szetlistából jómagam bizony vastag, piros filccel húztam volna is ki az említett dalokat és tettem volna be helyette sok-sok izgalmasabbat (pl. Look At Yourself..., de tényleg, ne szórakozzunk má'!), a libabőr azért a koncert jelentős részében bejelentkezett. Sunrise, Stealin, July Morning, Easy Livin', de az újak közül is tarolt a nyitó és gyilkos "Grazed By Heaven".  A koncert hirdetése alatt a Facebookon fitymálta le az ügyeletes okos előre a bulit, hogy csupán Box az őstag, mintha valami hakni körvonalazódna, statisztákkal. Ő nyilván nem jött, de nélküle és az épületes butasága ellenére a Barba Negra szinte faltól-falig tele lett.

A zenekar jelenlegi felállása zeneileg talán most a legerősebb. Bernie Shaw és Lanzon már negyven éve (!) tagok, Gilbrook meg a szegény Bolder (RIP) helyét betöltő, fazonilag leginkább egy death metal bandába illő Davey Rimmer szenzációs muzsikusok, a klasszikus dalok is olyan húzással és vokálokkal szólaltak meg, hogy bármi kifogás értelmezhetetlen velük szemben.

Mondom, a szetlistába határozottan belenyúltam volna, de ez személyes ízlés kérdése, a buli objektíve egy tízpontos, tömény zsenialitás volt. Vajon, a mai sztárolt csapatok közül ki fogja megtölteni 2086-ban a Barba Negrát, vagy a helyére emelt csarnokot?

A kérdés költői...

Túrisas

Valamikor 1988-ban, húsz éves voltam akkor, és már hatalmas rocker. Olcsó gitárral, saját bandával, meg minden, ami kell (a logó volt meg legelőször 😊). Egyik éjjel belefutottam egy klipbe. Tuti riff, fülbe ragadó refrén, hosszú hajú félistenek, füstölgő gitárszóló. Az énekes hatalmas rőzséje úgy lobogott a szélben, mint Thoré, mikor csatába vágtat szanaszét csapni az ellent. Legalábbis így élt az emlékezetemben sokáig. Tegyük hozzá, mindez egyik vasárnap hajnali kettőkor történik, hiszen akkor ment a Headbangers Ball az MTV-n. Ergo 99,9%, hogy valamilyen buliból hazatérve, nem kevés tudatmódosító szer elfogyasztása után, félálomban esik meg ez a harmadik típusú találkozás.

Nagyon sokáig kerestem azt az albumot, amin ez a szám lehetett, amit az akkori - net és MI mentes - időszakban különösen megnehezített, hogy a refrénen kívül (mondom, hogy ragadós) semmi másra nem emlékeztem. Se az előadóra, se a nóta címére. Szerencsére viszonylag gyakran jutottam el külföldi nagyvárosokba, ahol minden – gyakran három emeletes! – lemezbolt tüzetes átvizsgálása a napi program szerves részét képezte, az akkori barátnőm nagy „örömére”, aki a városlátogatások hagyományosabb formáit részesítette volna előnyben.

Meg is találtam végül, a szóban forgó track a „God Promised a Paradise” a Masi 1988-as, „Downtown Dreamers” c. korongjáról. Alex Masi egy olasz gitáros, aki előbb Londonban, majd Los Angelesben próbálkozott. Ekkoriban az éppen menő hajmetálban utazott, de párhuzamosan instrumentális műveket is kiadott - az egyikért (az elsőért) még Grammy jelölést is behúzott. Aztán meg is feledkeztem erről az egészről, magát a lemezt se hallgattam túl gyakran később, mert egy számban sajnos megugrasztja a tűt.

2026, napjainkban. Elém sodor az élet, egy Hawk nevű bandát. A ’86-os debüt borítója igazi időutazás, így nyilván bele kell hallgassak. Nagyon kellemes korai, dallamos heavy metalt rejt a randa külcsín; érdekesség, hogy Matt Sorum dobol rajta. Hallgatom, élvezem, és valami nem hagy nyugodni. Ezt az énekest én már hallottam valahol…, a lemez vége felé be is ugrik: hát persze, „Thor” lesz ez a Masiból. A világháló most már segít, nyugtázza a felfedezést, a két pacsirta valóban ugyanaz – David Fefolt.

Ha már, akkor belehallgatok egyéb munkáiba is. Merthogy kalandos utat járt be a – szerintem jóval többre hivatott – muzsikus. Olyan arcokkal zenélt együtt különböző formációkban (amikből aztán vagy lett valami, vagy sem), mint Jörg Fischer, Roy Z, Mark Zonder, Rhino (Manowar), David Ellefson, Wolf Hoffman stb., míg (majdnem) ki nem kötött a Fifth Angelben 2011-ben (ami szerintem remek párosítás lett volna). Ez az állomás azonban – sajnos - tiszavirág életűnek bizonyult, gyorsan pattant tovább a FireWölfe-be.

A FireWölfe első két albumán szerepel, ezek közül különösen a másodikat (We Rule the Night – 2014) ajánlom figyelmetekbe. Igen korrekt, dallamos, leginkább európai hatásokat fölvonultató heavy-power metalról van szó. Csodálkozom, hogy eddig még nem jött szembe! Jelen cikk körmölése közben pedig a 2018-as Revolution Highway c. lemezt/csapatot hallgatom, ami groove-os, dallamos - megint csak kiemelkedő gitárjátékkal. Fefolt munkásságát alighanem éppen e miatt érdemes követni: nem csak jó énekes, de valahogy mindig megtalálta (vagy azok találták meg őt) a tehetséges hathúrosokat. Érthetetlen, hogy miért nem tudott tartósan megragadni és befutni egy ismertebb együttesben. OK, Thorról mondjuk tudva lévő, hogy hirtelen haragú és szerfelett ingerlékeny természetű – talán ez lehetett a probléma.

Kotta

Kiadó:
BMG

Honlapok:
www.iommi.com
facebook.com/tonyiommi

Mi történne az AI-jal, ha olyan mértékű bugot helyeznénk el az algoritmusában (már ha önálló, digitális entitásként tekintenénk rá), ami párhuzamba állítható egy gitáros ujjának az elvesztésével? Főleg, ha az a gitáros a heavy metal emberi megtestesítőjének szerepére készül? Az eredményt látva valószínűleg még a laposföld-hívőknek is elszállna minden félelme a "Skynet" öntudatra ébredésétől, és mesterséges barátunk nemhogy az ember, de talán egy kanári mentális szintjét sem tudná elérni, nem most, de legalább soha. Pedig a kanárik okos madarak, Iommy meg a műfaj megkerülhetetlen origója.

Thor hangjának emberi tolmácsolása. Észak zord viharaiban született, hangszálait Völundtól, a mitikus kovácsmestertől kapta, egyetlen fújásával képes  Ymirt, az óriást leteríteni. Ő Jorn Lande, aki azért jött, hogy megmentse a világot a pózerektől és az árulóktól. Nos, valahogy így vezetné fel a Marvel vagy a DC univerzuma a lemez másik főszereplőjét, ha az olyan jelentéktelen hősök után, mint a Bosszúállók vagy Superman, végre egy igazi megmentőt akarnának bemutatni, aki képes akkor is meglepővel előrukkolni, ha formáját néha elhagyva, mézsörrel (vagy valami erősebbel) próbálja azt visszanyerni.

A két zenész jelenlegi együttműködése – ahogy Tartuffe kolléga találóan fogalmazott – "a match made in heaven" – a mennyben köttetett frigy. Legalábbis a híreket hallva a legtöbb rocker így gondolhatott Iommi és Jorn egymásra találására, főleg a 2005-ös "Fused" fényében, ami a gitáros életművének vitathatatlanul egyik csúcspontja (és Hughes-é is), pedig ennek a pályának a minőségére a reneszánsz mesterei is büszkék lennének.

Ha azonban a "változókat", vagyis az énekeseket vizsgáljuk, sejthettük, hogy a végeredmény nem lesz ugyanolyan. Nem jobb, nem rosszabb, csak más. Mert Hughes alapvetően a bluesból, funkyból táplálkozó dallamai egészen eltérő világot képesek az alapokra építeni, mint Jorn jellegzetesen északi, de Dio fémesebb éveit is idéző, kissé "nehézkesebb" zenei témái, melyek jelen albumot is figyelembe véve a példakép doomosabb lemezeihez (Strange Highways, Angry Machines) is remekül passzoltak volna.

A "Fused" épen ezért volt nagyszerű a maga nemében, mert úgy tudta Iommi és Hughes elméletben egymást taszító világát közösbe integrálni, ahogy Ying és Yang folyik egymásba, mindegyik tartalmazva a másikból valamit, újradefiniálva az egység fogalmát. Közben azonban elmúlt több mint huszonöt év. Iommi nem lett fiatalabb, dacolva a betegséggel, kényszerű részeseként a Sabbath búcsújának, Ozzy eltávozásának, és a környező világ lassú, klímaváltozásos, háborúkkal pusztító haldoklásának – de ezek olyan tényezők, amik az általa "feltalált" stílusban  nem okozhattak minőségbeli változást.

"From The Dark" – a cím akár lehetne optimista kicsengésű is, de a lemez nem az. Nyomasztó, tüskés, vontatott, súlyos, ősi doom riffekkel (naná, mit vártál) előre haladó, ahol a groove-ok felett Jorn epikus dallamai szövik a dalok textúráját folytonossá, hol mélyre húzó, hol szemlélődő, hol drámai hangulattal. (Így aztán inkább a 2006-os "Heaven and Hell" "The Devil You Know"-jával rokon, mintsem a Hughes által bluesosabbá varázsolt "Fused"-dal vagy az Ozzy éra pszichedelikus megközelítésével.)

Lande nem akar megváltani, nem akar a lemez fölé nőni, alázattal és teljes mértékben alkalmazkodva teszi a dolgát, mint ahogy a kitűnő ritmusszekció is (Becky Baldwin és Karl Brazil), pedig a mélyre hangolt gitárhangzás mellett könnyen elveszhetett volna a dob és a basszus. Jornra visszatérve: bár hangján kicsit hallatszik ringrozsda, ám dallamteremtés terén most formában van, és a teatralitás dimenziójában ugyanúgy megjárja a mennyet és poklot, mint ahogy azt Hughes egy más formában tette.

Iommi. Ezúttal nem annyira "játékos", mint a "Fused"-on, riffjei – a nyitó "Over The Violent Sun" lüktető hipnotizálásától eltekintve – "élesebb" kontúrokat követnek, mint a 2005-ös lemez blues 'n' doom áradatában, és a tempó sem annyira változatos, de a kifacsart ütemekből áradó kripta-hangulatot talán csak King Diamond tudta így dalokba varázsolni, igaz, ő egy másfajta "hang-szeren".

Dalokat nem szeretnék kiemelni, talán csak a záró, epikus, hét perc fölé kúszó "Legacy"-t, ami tökéletes összegzése a lemez hangulati-érzelmi-zenei eszköztárának: a hidegrázós nyitóriffhez igazi, Dio-iskolás, ám Jornra is jellemző dallam társul, amit a gitáros szólója emel katartikus magasságokba, az akusztikus akkordok pedig a kreativitás végtelen határait feszegetik.

S végezetül nem tudok elmenni a hangzás mellett, ami nem a mai digitális, modern, agyontömörített  tucat, ahol úgy vesznek el az árnyalatok, mint a józan ész a kommentmezőkben. A mélyekre a koncepcióból adódóan Iommi és Mike Exeter producer külön figyelhetett, így aztán mind a dob, mind a gitár lélegző és testes, átütő erejük ellenére is messze kerülik a sterilitás benyomását.

Ha a "Fused" kettőt vártad, csalódni fogsz. Ha a klasszikus Black Sabbath-ot, talán akkor is. Barátságtalanabb, komorabb, lelkileg megterhelőbb a lemez, mint amire számítottam – idő kell neki, de megéri a "befektetés". Az év legfontosabb albuma és nálam a legjobb is. Bár ez annyira evidens, mint az, hogy ki ül még mindig a heavy metal trónján.

 Garael

Kiadó:
Rise Above Records

Honlap:
facebook.com/bloodceremonyrock

Van az úgy, hogy az ember bármennyire is szeretne kedvelni valamit, nem megy, és mivel az érzelmi viszonyulás nem logikai okokra vezethető vissza, hiába a győzködés, a pragmatikus érvek megfogalmazása, ebben az esetben még magunkat sem tudjuk becsapni – ezért is jó a politikusoknak, mert náluk a dolog mégis működik, jóllehet, az általuk vizionált alternatív világ valósága egy idő után csak fejbe kólintja a kognitív disszonanciáról hebegő jóembereket.

S hogy miért is ez kis bevezető? Mert elméletben a Jethro Tull zenéjének a lelkemig kellene hatolnia: a progresszív, blues, hard rock elemek, a jazzes és klasszikus zenei hatások, a hosszú, ismétlődő részeket tartalmazó, váratlan váltásokkal, szokatlan ritmusokkal hintába szédítő megoldások és a fuvola hangja miatt térdre kellene kényszerülnöm, ehelyett azonban bevallom – néhány kivételtől eltekintve  –, Ian Andersont hallgatva egy idő után azon veszem észre magam, hogy a figyelmem már a holnapi meló feladataira összpontosul – vagyis unom az egészet.

Most erre lehetne mondani, hogy hülye vagyok, de mivel bevezetőmben kitértem rá, hogy az érzelmi indukció csak kevéssé függ a mentális állóképességtől, ezt most vessük el! (Azt persze nem vitatom, hogy az ízlés formálható, hiszen két éve én is jelentős fordulaton estem át, aminek eredménye a mostani ismertető is, melynek tárgyát korábban egyetlen elegáns mozdulattal hajítottam volna a digitális kukába.)

A Blood Ceremony pedig letagadhatatlanul merít a Jethro Tull-i örökségéből, és nem csak azért, mert a frontasszony, Alia O'Brien szintén ezen a hangszeren színesíti a csapat dalait – emellett a billentyűket is ő kezeli –, de hasonló módon nem ódzkodnak át-átkacsintani a jazz vagy a progresszió terepére, játékosan felrúgva azokat a sémákat, melyek biztos fogódzkodót adnának a felkészületlen hallgatónak.

Alia pedig nem fél magára venni a boszorkánymester szerepét, és fő varázseszközével, a pszichedeliával hipontizálni a közönséget: a "Eugenie" – amiben még a szaxofon keserédes hangja is felcsendül – riffje valahonan Ted Nugent "Stranglehold"-jából ered, szinte látni a rózsaszín elefántokat, ahogy a zenei LSD hatására előbújnak az agy szinopszis-dzsungeléből.

Ha viszont pőrére vetkőztetjük Aliát – izé, a Blood Ceremony  zenéjét – , akkor már könnyebben ki tudunk kerülni a felépített muzikális labirintusból: a hatvanas-hetvenes évek ősrockjából táplálkozó, okkult témákat is feszegető, hol könnyebben, hol nehezebben emészthető, a progresszív megoldásokat is légies könnyedséggel felhasználó eredmény a maga kitűnő refrénjeivel még úgy is azonnal szerethető, ha a váltások és a hangszerkavalkád néha többismeretes egyenletté formálják az együttes "matematikáját".

A fiúk és a lány pedig szívesen tartózkodnak ezen a játékokkal zsúfolt játszótéren. A "Hecate" a lemez egyik a vezető slágere, melynek refrénjét már első hallásra ismerősnek fogod találni, mert a Beatles is hasonló dallamokkal lett a könnyűzene megkerülhetetlen etalonja, de biztos vagyok benne, hogy a hegedűvel dúsított, folkelemeket integráló "The Bonfires at Belloc Coombe" is tetszeni fog, már ha vevő vagy az ilyesmire.

Természetesen a hippikorszak sem maradhat ki a (fuvola)szórásból, a "Lolly Willows" hangjegyeiből virágok nőnek ki, amiken meztelen lábú lányok lejtenek hipnotikus táncot – a mély, kissé kásás, analóg hangzás pedig tökéletes aláfestéssel szolgáltatja a talpalávalót. A zenekar csapatmunkájában nem az egyéni bravúroskodás a fő irányadó – pedig annak nem lettem volna ellenére –, inkább az összhatás a lényeg, amiben a hangszerek szerepe elsősorban a támogatásé, a dalok fő szervező eleme pedig a játékosság, jóllehet, valahol a mélyben megbújik némi sötét, okkult jelleg is, ami  az agyunk hátsó részében ismételgeti, suttogja a Black Sabbath nevét.

Lehet, hogy a legtöbben csak egy olcsó kópiát fognak hallani a ceremóniamesterek előadásában, engem viszont megvettek, mégpedig kilóra. Ez pedig nem került sokba, mert éppen csak megütöm a fél mázsát.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.johndiva.com
facebook.com/johndiva.rocks

Bár a hard rock és heavy metal alapvetően teátrális műfajok, azaz illik, jár, kell hozzájuk némi színpadiasság, van aki ezt túlzásba viszi. Manapság egyre több olyan előadóval szembesülünk, akiknél az "imidzs" legalább olyan fontos, mint a muzsika - vagy még fontosabb. Meggyőződésem, hogy a kereszténygyalázó gót/horror díszletek nélkül a Ghost fele akkora sikert sem aratott volna, az Angine de Poitrine-ról gyakorlatilag senki sem hallott volna az idióta jelmezek nélkül, de a Steel Panther sem léphetne föl nagy fesztiválszínpadokon a szexista stand-up műsor nélkül.

Még egyszer mondom, kedvenc "fémes" műfajaink nem nélkülözik a teatralitást, de ez alapvetően a zene patetikus jellegéből fakad, azaz a látványos "show elemek" normális esetben természetazonosak. Sajnos az utóbbi időben a szórakoztatás, a látványosság kellékeiből egyre inkább álságos gegek, üres marketingfogások lettek - ami eredetileg "díszlet" volt, ma már inkább jól megtervezett reklámkampány - Igen, rád nézek Tobias Forge!

Művésznő János és a Szerelemrakéták is elsősorban a marketingnek köszönhetik ismertségüket - ami azért még így is szerény. Eredetileg azzal etették a népet, hogy John Diva komoly művészek (pl. Bon Jovi) énektanáraként megunta a szürke, dolgos hétköznapokat, és a világot jelentő deszkákra, reflektorfényre vágyott. Ez persze csak süket maszlag. Egy tudatosan fölépített német nosztalgiazenekarról van szó, akik - pl. a Steel Panther sikerét megirigyelve - jó érzékkel idézik meg a '80-as évek hajbandái által képviselt hedonisztikus életörömet - pontosabban annak zenei leképeződését.

Az első lemez voltaképp egy könnyen lenyomozható stílusgyakorlat volt, amely dalról-dalra a cicanadrágos hőskorszak egy-egy legendás bandáját majmolta. Kifejezetten jó poén volt, de az utána következő két album (ITT és ITT) - ezeken igyekeztek az ismert panelekből saját "várat" építeni - inkább felemás képet mutatott. Ők is érezhették, hogy szükség van némi változtatásra, mert kiadót váltottak (átmentek a stílus nagy mecénásához, a Frontiershoz), valamint fölkérték a Kissin' Dynamite-tal komolyabb sikereket elérő Hannes Braunt producernek. Nem lennék meglepődve, ha kiderülne, hogy Braun dalszerzőként is besegített nekik.

A "Your Favourite Drug" minden sablonossága és önállótlansága ellenére kimondottan jó lemez lett, amelyen - meglepő módon - éppen a címadó a leggyöngébb láncszem. Ez most már nem egy tribute zenekar, azonnal fölismerhető tisztelgésekkel a régi kedvencek előtt. Inkább egy Kissin' Dynamite 2.0, a korábbinál kicsit nagyobb költségvetéssel, kompetensebb producerrel és profibb hangmérnöki munkával. Nem az év lemeze, de az biztos, hogy most egy időre be fog ragadni a kocsim hifijébe.

Tartuffe

Kiadó:
Helikon

Kétszeresen is szívszorító érzés volt olvasni a könyvet, egyrészt, mert Ozzy fizikailag már nincs köztünk, másrészt egy olyan életszakasz felidézése miatt, ami egy test lassú – hogy is fogalmazott az énekes? – szétszakadásáról szólt, ezt pedig lehet akár úgy is tálalni, mint egy sztorizós este fő eseményét, de hiába az önirónikus hangvétel, ha tudjuk, hogy ebben az esetben a poén elmarad.

Persze, de mit is vár az olvasó a "clown"-tól, mint néha burleszkbe átcsapó, röhejes történetek végtelen folyamát, aminek főszereplője elpusztíthatatlanul csetlik-botlik a zenei színtér megrökönyödött szereplői között, csak hát jelen esetben egy középkori tortúrával felérő küzdelem egyre inkább súlyosabb és fájdalmasabb stációiról van szó, ahol a minimális empátiával rendelkező olvasó inkább egy orvosi látleletben érzi magát, mintsem az egyik legváltozatosabb életet élő énekes ikon kacagtatóbbnál kacagtatóbb helyzeteket teremtő életében.

Természetesen a könyv mindezek ellenére maradéktalanul képes az ember figyelmét lekötni, hiszen a mesélés szálait többé-kevésbé ott veszi fel, ahol az "Én Ozzy"-ban abbamaradt, és az Osbourne család szappanoperájának háttértörténete van olyan érdekes, mint a megrendezett epizódok, de a humor szerepét átveszi a testi hanyatlás és az orvosok – na és Ozzy – közti küzdelem aprólékos narrációja, aminek sötét árnyalatait még komorabbá színezi Randy Rhoads, a mesélő lelkén örök, begyógyíthatatlan sebet okozó halálának egy helyszíni jelentés aprólékosságával felidézett, önostorozó gyónási folyamata.

A könyv egy dologban azért hasonlít elődjére – az ember esendőségének mikroszkopikus lenyomata, csak itt már nem a rocksztár, hanem a műtétek sorozatával terhelt, az állandó bizonytalanságtól szenvedő beteg nézőpontjából, akinek élete a család – benne a szintén sötét epizódot jelentő öntudatlan gyilkossági kísérlettel –, műtét, koncert (szent)háromság fejezeteire szűkült, nosztalgikus merengéssel vissza-visszatérve gyermekkorának sötét iparvidékére és ismételt rátalálására a origóra, vagyis a mindent jelentő Black Sabbath-ra.

Ozzy esendő ember, aki képes még az almától (!) is függővé válni, egyben végtelenül erős is, akinek szupertulajdonságait a szereplési vágy és a koncertek teremtik meg és tartják életben, még akkor is, ha szó szerint ki kell kötni ahhoz, hogy állva végig tudjon szenvedni egy számára és a közönség számára fontos eseményt. Éppen ezért nem távolodik el az átlagembertől és válik a sztárokra jellemző elérhetetlen csontvár lakójává, csakúgy, mint az addikciós verseny másik esélyese, Lemmy Kilmister, akinek tehetségét egy ragyogóan megírt, csattanós sztorival sikerül szemlélteti, és akinek a testet gyorsan és fájdalmasan elpusztító halála a romboló hedonizmus önkéntessége révén nem válik tragikussá.

Biztos vagyok benne, hogy a könyv teljes egészében nem Ozzy visszaemlékezésein alapul, aki saját maga bevallása szerint is hónapokig volt kiütve az – ezúttal – legális drogok hatása és a "lábadozás-hanyatlás -lábadozás-hanyatlás" hullámvasútjában töltött félájult állapota miatt, de mégis sikerült valamit megragadni abból a karizmából, ami a metal történetének egyik legszerethetőbb figurájává tette a "Sötétség hercegét". S most, hogy a sztorinak tényleg a végére értünk, nincs más hátra, mint felrakni valamelyik lemezét és elmerengeni azon, mi is okoz boldogságot egy ember életében, túl a drogokon és a dollárok millióin.

Garael