A 2003-as újraalakulást követően a Europe rendszeresen, nagyjából 2-3 évenként szállította az albumokat, ám a 2017-es "Walk The Earth" óta (erről valamiért nem jelent meg nálunk recenzió) közel egy évtized telt el. Így most alaposan rápihentek az új lemezre, melynek producere Tom Dalgety volt (Ghost, Rammstein, Pixies, The Cult, Opeth), a keverést pedig Mike Fraser végezte (AC/DC, Van Halen, Metallica, The Cult). Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a dalokban Tobias Forge (Ghost) és Mikael Åkerfeldt (Opeth) vokáloztak. Hogy ennek mi értelme vagy jelentősége van, nos, azt nem igazán tudom eldönteni, de így leírva jól néz ki.
Ma is úgy ítélem, hogy a "Last Look At Eden" (2009) után megjelent lemezek elég felemások voltak, legjobb esetben is csak kb. 50-50 százalékban tetszettek. Amikor viszont meghallottam a "Come This Madness" első ízelítőit (One On One, Scandinavian Eyes), egészen belelkesültem: egy dögös, energiáktól duzzadó csapatot hallottam, akik egyértelműen a '70-es évek blues-alapú hard rockjából merítettek ihletet.
A lemez első három dalát hallva elismerően, sőt lelkesen bólogattam, de azután újra átvette az uralmat a lassú vagy középtempó. Szerencsére a lemez közepén, mintegy az anyag gerinceként ott van a mélybíbor árnyalatokban gazdag "Scandinavian Eyes". A végére az album - hál' Istennek! - újra amúgy blues rockosan koszossá, harapóssá válik. Az utolsó három dal már az első két-három hallgatás után is kifejezetten erősnek tűnik.
Azt kockáztatva, hogy önteltnek tűnök, magamat idézem: "A glam flitteres szikrázását, a szárazjég misztikus gomolygását és a látványos pirotechnikát a '70-es évek hard rockjának sallangmentes puritanizmusára, a füstös blues-kocsmák melankolikus hangulatára cserélték... Azért arra kíváncsi vagyok, hogy akik annak idején nyálgépeknek titulálták őket, most hogyan, miért és mivel kötnének bele ebbe a bandába, amelyik azóta már vagy tucatszor rábizonyította a fanyalgókra, hogy fogalmatlanok."
Szó mi szó, a Europe második inkarnációjának rajongói megnyalhatják a szájuk szélét, mert szerintem ez az album a "Last Look At Eden" óta a legerősebb anyaguk. Pont ezért zaklat föl, hogy a turné sajnos nem kanyarodik el felénk (ha ebben a magyar koncertszervezőknek van bármi felelőssége, akkor szégyelljék magukat!), be kell érnünk egy bécsi koncerttel (már ha valakinek van erre ideje és pénze).
Aki kicsit is ismeri a brit neo-prog világát, világosan látja, hogy a '90-es évek közepe óta John Mitchell a műfaj megkerülhetetlen óriásává nőtte ki magát. Munkásságát olyan formációk fémjelzik, mint az Arena, Kino, Frost*, It Bites, The Urbane stb., ráadásul nemrég az Asia gitárosaként is turnézott, tavaly pedig a Karmakanic új énekeseként mutatkozott be (aminek én történetesen nem örültem annyira, de alapvetően nem Mitchell teljesítményével volt bajom, hanem ezen a poszton Göran Edmant érzem pótolhatatlannak).
A Lonely Robot története 2015-ben indult Mitchell szerelemgyermekeként. Vérbeli szóló projektről van szó, ahol - a dobokat kivéve - a gitáros/énekes játszott minden hangszeren, és totális kreatív kontrollt gyakorolt a produkció fölött. A brit neo-prog rock nagy rajongójaként az elején még tök lelkes voltam (2017 és 2019), de azután az űrben ragadt asztronauta agymenéseit "dokumentáló" lemezek egyre unalmasabbá, modorosabbá, mesterkéltebbé és gitárszegényebbekké váltak.
Bár azt hittem, hogy ebben a projektben max. egy trilógia van, ez már a 6. Lonely Robot album (a címéből ítélve talán az utolsó?). Úgy érzem a hajrában Mitchell egy kicsit fölszívta magát, és az "An Ending" újra az első 2-3 lemez minőségét tudja hozni. Csak abban nem vagyok biztos, hogy a legendás dobosnak, Craig Blundellnek (Steven Wilson, Frost*, Steve Hackett stb.) valóban köze van a végeredményhez.
A Kissin' Dynamite kemény munkával jutott el idáig, és a kemény munka dandárját Hannes Braun énekes, fő dalszerző végezte, ami meg is viselte az egészségét. A turnézás teljesen kiszívta minden életerejét, egyes bulikon érződött, látszott is a küzdelme. Ennek következménye, hogy Braun bejelentette: egészségügyi okokból visszavonul az élő föllépésektől. Szerencsére a dalszerzésben és a produceri munkában továbbra is részt vesz, így - a banda 2022-es kiadványának címét idézve - ez nem az út vége. Az persze még kérdés, hogy ki lép a helyére, illetve képes lesz-e a Braun helyén tátongó űrt kitölteni (nem fizikai értelemben).
A kvázi cím nélkül megjelent lemez tehát az utolsó olyan stúdióalbum, amelyen Hannes Braun énekes hallható. A stúdióalbum kifejezés talán indokolatlan, de mindenképpen túlzó ebben az esetben, hiszen valójában csak 6 teljesen új dal kapott rajta helyet, valamint tartalmaz 7 újrarögzített régi sikerdalt az együttes első két lemezéről kicsit frissebb hangzással.
Mivel az utóbbi néhány évben igencsak a szívemhez nőttek, kíváncsian várom, hogy mi lesz e tehetséges csapat sorsa. Ezt ugyan nem nevezném valódi sorlemeznek és az új dalok sem föltétlenül sikerültek a legjobban, de Braunnak méltó búcsú, nekünk pedig bizakodásra okot adó megjelenés.
Paul Laine: The Long Road Back (2026)
Kiadó: Frontiers
Honlap: facebook.com/paullaineofficial
A kanadai énekes, Paul Laine annak idején azzal tűnt föl, hogy a jobb sorsa érdemes Danger Dangerben elképesztő kompetenciával pótolta Ted Poley-t a mikrofon mögött. Manapság elvileg újra Ted Poley a Danger Danger frontembere, de az együttes létezése számomra nem bizonyított (fiktívnek tűnik), hiszen valódi aktivitást nem mutatnak, Poley is inkább szólólemezeket ad ki.
Laine karrierjét a Frontires kiadó karolta föl újra, "alászerveztek" egy piszkosul erős csapatot Bruno Ravel basszerrel és a briliáns Rob Marcelloval szólógitáron. A tény, hogy Laine most 30 év után saját szólólemezzel jelentkezik, nekem azt sugallja, hogy ez a The Defiants néven futtatott sztori alighanem a végére ért (sajnos). Ugyanakkor azt kell mondjam, hogy a "The Long Road Back" őrzi a folytonosságot, és - miként az album borítója is sugallja - tökéletes kísérője lehet egy több száz vagy ezer kilométeres roadtripnek. Tipikusan az a muzsika, amit szívesen hallgatsz hosszú utakon a kocsiban.
Bruno Ravelnek ebben is benne van a keze; nemcsak a bőgőt kezeli, de ő a producer is. Andrew Oye gitáros is kimondottan jó munkát végez, bár nem akkora zseni, mint az általam Vito Bratta szellemi örököseként nyilvántartott Rob Marcello. Ez a lemez mindenesetre - visszafelé vezető útként - egyenesen a fiatalkoromig kalauzol vissza. Lehet, hogy a mai kamaszok már értetlenül állnak előtte, nekem tömény nosztalgia.
A Tygers Of Pan Tang a heavy metal nagymacskája, aminek, ha nem is kilenc, de legalább három élete van – ugyanis ennyiszer alakultak újjá, és ha maradunk az analógiánál, akkor a magasból zuhanásnak sem pofára, hanem talpra esés lett a vége – talán ezért is tarthatjuk őket talpraesett zenészeknek is😊.
Az persze igaz, hogy a megalakulás utáni vérzivataros évek megtépázták kissé a legénységet, úgyhogy jelen albumon már csak egyetlen eredeti tag, Robb Weir dacol az idők szavával, de ez azért nem olyan nagy gond, mivel korábban is ő volt az együttes hajtómotorja, így az sem probléma, hogy a másodgitáros helyén egy új szerencsét próbáló veterán, John Fottit próbál alkalmazkodni a főnök direktíváihoz.
Az együttes históriáját egyébként Kotta kolléga és én is elég részletesen dokumentáltuk (ITT, ITT és ITT), maradjunk hát annyiban, hogy Weir nem ódzkodott soha a változásoktól – talán ezért is a temérdek személycsere –, és az AOR-tól a power felé hajló heavy metalig minden stílust kipróbált, amit lehetett. Ez persze becsülendő, mert mindegyik irányvonal más és más kompetenciát kíván meg, az más kérdés, hogy melyiket tekinthetjük a csapat komfortzónájába illőnek – a választ pedig könnyen megtalálhatjuk, elég csak meghallgatni jelen ismertető tárgyát.
De még mielőtt nekiugranánk az elemzésnek, ha teljesen ismeretlen számodra az együttes, akkor próbálj meg a Saxon rockosabb és metalosabb időszakára gondolni, ők is hasonlóan vegyítették a lágyabb, dallamosabb etapokat a szigorúbb, fémesebb próbálkozásokkal, ráadásul akárcsak az angolszászok, a tigrisek is éppen a kőkemény időszakukat élik, úgyhogy ne tévesszen meg a zenészek életkora, mert az album első fele úgy gázolhat át rajtad, mint egy szénnel telített gőzmozdony, ahol a sebesség másodlagos, a lendület és az erőkivetítés viszont plasztikus és felér egy jól sikerült gyomrossal.
Igen, az új felállás zenei őssejtterápián eshetett keresztül, mert egy hágni készülő fiatal elefántbika dübörgésével nyitják meg az albumot: a "Rise Up!" lassú felvezetésből úgy robban ki a végletekig torzított primitív, de annál hatásosabb staccato gitárriff, mint a parlamenti béke a napi kezdet utáni első percben. A fiúk a modernnek ható ütemek ellenére azért tisztelik annyira a hagyományokat, hogy a dob és a gitárszóló ott és úgy legyen elhelyezve, ahol és ahogy azt a NWOBHM iskolában tanulni lehetett. (Bár én el tudtam volna viselni több dallamkísérő, nem szétvirgázott megoldást.)
A kezdés pedig nem csak vevőcsalogató trükk, mert máris a következő roham közepén találhatjuk magunkat, és a "Forevermore” zakatolásában ott van a már említett Saxon, de talán még a középtempós Black Sabbath hatása is, jóllehet, a dallamok eléggé tipikusan idézik a fiúk múltbeli, gyengédebb pillanatait. A szórásból a Judas Priest sem maradhatott ki, mert a "The Powers That Be" jellegzetes apokaliptikus, vijjogó riffjének eredete valahol a "papok" életművének sikeres időszakában keresendő: sajnos ehhez a megoldáshoz nem tudtak színvonalban megfelelő refrént találni, még szerencse, hogy a gitárszóló feledtetheti a kántálós dallamokat, amiket egy révületbe esett sámán sem találna elég delejezőnek.
A lemez címadó dala zárja a képzeletbeli "A oldalt", némi groove-os hintába ültetéssel és ötletes, ütemes törzsi dobrészekkel, amit ugyan nehéz illeszteni az elektromossághoz (még ha az egy villamosszékbe ültetett elítélt érzéseiről szól, és nem pusztán az elektronok áramlásáról), de működik, és ez a lényeg.
No, de fordítsunk a bakeliten, ahol a zenészek némileg visszavesznek valamennyit a makarenkói szigorból és a dallamok nagyobb teret kapnak: különösen tetszetős a "Nail" orientális gitárvarázslata, amitől úgy érezhetjük magunkat, mint Aladdin a varázsszőnyegen, jóllehet a dal második felének begyorsítása kapaszkodásra kényszeríthet minket, hogy a sebesség miatt le ne bucskázzunk a mélybe.
Bár a gitárhangzás horzsoló jellege megmarad, a lemez további részében, mint azt az előző bekezdésben írtam, a dallamok kicsit enyhítenek a gránitkeménységen, annak ellenére, hogy például a "Dark Skies" vészjósló ütemei és tempóváltása el tudják terelni kissé a figyelmet a fülbemászó, és a "környezet" szigora miatt még nagyobb hatást kiváltó refrénről. A zárás pedig olyan jól sikerült, mint a kezdés, hiszen a "Revenge Is Sweet" igazi, vokállal megtámogatott power-lírai, csibészes visszakacsintással az AOR-próbás évekre, ám heavy metalos eszköztárral és talpig bőrruhában.
Nem hinném, hogy ebbe a hagyományokba ragadt stílusban lehet jó értelembe vett szabálykövetőbb – ugyanakkor friss hangzást produkáló –, szórakoztató és még az öreg iszapszemű rájákat is headbangre késztető albumot letenni az asztalra, és ez már azért is dicséretes, mert ha ezt az életerőt minden korosodó tigris magának tudhatná, talán Sir-Kán kalandjainak is más lett volna a vége – ez pedig talán még Kipling Nobel-díját sem veszélyeztette volna.
Nem, nem a Battle Beast vagy a Beast In Black volt a hibás, hanem a Nightwish, aminek "Oceanborn" című lemezén találkoztam először ezzel a rettenettel, bár akkor nem gondoltam volna, hogy a major bandánál feltűnő jelenség egy egész alstílus dobosainak kreatív energiáit köti gúzsba, otromba főhajtással felkínálva azt a terepet, aminek elemeit a svungos, groove-os, dzsesszes, fineszes zenészek meghatározó játéka fektetett le, a betonnál is biztosabb többkomponensű alapnak.
Az addig csak a technoból ismert "tuc-tuc" ritmizálás tűnhetett akkor egy érdekes kísérletnek – viccnek nem, mert Tuomas még önmagát is túl komolyan veszi –, de aztán vírusként szabadult rá az európai power metal újhullámára, a dobprogramok, majd az AI legnagyobb örömére, már ha tulajdonítunk valamiféle digitális személyiséget az ember nélküli entitásoknak.
E kis bevezető után gondolom, nem ér senkit sem váratlanul a Shakra új albumának már az első dalától kirobbanó személyes averzió, annak ellenére, hogy a továbbiakban aztán észhez térnek a srácok, és jóllehet, továbbra sem bonyolítják túl a dolgot, a muzikális fakopácsot visszakergetik a metal zene poklának hetedik, legmélyebb bugyrába. Ez már csak azért is fontos, mert a csapat korábbi fő értékének a súlyos, metalos, groove-os alapozást tartottam, amire aztán az európai ízű mézédes dallamok úgy telepedtek rá, mint a Windows Update a legrosszabb pillanatra.
A három évvel ezelőtti lemezről ugyan nem született oldalunkon kritika, de Tartuffe kolléga azért eléggé rajta tartotta a szemét a svájciakon, így különösebben nem kell bemutatni az együttest: aki mégis most találkozik először velük, bátran "lapozza fel" a korábbi ismertetőket, vagy válassza a könnyebb utat, és a youtube-on az egész diszkográfiával megismerkedhet.
Szerencsére a felvezető bekezdésemben említett jelenség csak néhány dalban játszik szerepet, bár abban biztos vagyok, hogy nem ez lesz a progresszivitást kedvelő hallgatók kedvenc albuma. A Shakra megmaradt annak az egyszerű, Tartuffe kolléga által is kiemelt, az AC/DC eszköztárát felhasználó instant dallamgyártónak, ami mindig is volt, ráadásul ezúttal talán még fülbemászóbbak lettek azok a bizonyos refrének – ennél csak akkor lehetne nagyobb hatást elérni, ha egyenesen mézzel kenegetnénk kedvenc hallószervünket, bár a ragadósság ilyen formájú előidézése nem biztos, hogy megkönnyítené a fülhallgató használatát, de hagyjuk a fenébe az akadékoskodást és folytassuk a lemez elemzését.
Mint azt már sok kritikámban kifejtettem, számomra eléggé meghatározó az énekesek teljesítménye, nos, Mark Fox hangjának szembe- illetve fülbetűnő romlása a valamikori ráspolyos orgánumot mostanra kis túlzással egy jobb képességű varjú károgásává változtatta, amit az sem ment meg a kínos pillanatoktól, hogy a "Left Outside Alone" című dalban egy számomra ismeretlen hölgyet – Seraina Telli – is segítségül hívtak. Ez a körülmény ugyan kissé megkeseríti a dalok élvezeti értékét, de aki túl tud jutni ezen, az igazán kellemesen szórakozhat.
Személyes kedvencem a groove-os "Lost Generation", ami annak ellenére, hogy egy Nickelback dal pofátlan lenyúlása, annyi energiával rendelkezik, amennyivel pótolni lehetett volna az elmúlt nyár paksi reaktor kiesését, de ha már "ihletről" beszélünk, akkor muszáj megemlíteni a "New Tattoo"-t is, ami már gitárhangzásával is a példakép AC/DC-t idézi, dallamaival és riffjeivel pedig tulajdonképpen a "You Shook Me All Night Long"-ot dolgozza fel, csak forrásmegjelölés nélkül.
Az album nagy dobását azonban a végére tartogatták: a Shakrára igazán nem jellemző, nyolc percen is túlnyúló "Screaming Silence"-ben minden felvonultatnak, amiért szeretni lehet a fiúkat. A lassú, de impulzív kezdésből kibontakozó dallamtéma már a meghallgatás után úgy cirkulál a fejedben, ahogy az egy slágertől elvárható, a félakusztikus váltás a dal közepén pedig tökéletesen készíti elő a remekül felépített gitárszólót, amúgy hagyománytisztelő módon, feledtetve a lemez kezdetének ostoba módon egyszerűsítő metódusát.
S mégis, befejezésül mit is írhatnék? Hát a tetemes elmarasztaló megjegyzés ellenére is dicsérő összegzést. A Shakra a biztonsági játékot félretéve olyan örömzenével ajándékozott meg bennünket, amiben, jóllehet, bőven találunk ismerős sémákat, mégsem érezzük magunkat becsapva. Ez pedig olyan paradoxon, amit a "zene-fizikusok" bátran vehetnek górcső alá.
„…[E]mellett vissza szerettünk volna csempészni a múltunkra jellemző new-ages, illetve folkos hatásokat is egy olyan albumra, amely a szimfonikus, progresszív és dallamos metal egyvelege.” – jellemezte a csapat főnöke, Thomas Youngblood az új Kamelot lemezt az Underworld magazin interjújában.
Nagy kópé ez a Youngblood, mert többször is végighallgatva a "Dark Asylum"-ot, úgy kerestem a jelzők által felvázolt jegyeket a dalokban, mint politikus a felelőst az ellenzéki pártban, de hiába, ámbár a dallamokon és néhány kósza népies rigmuson kívül azért észrevettem valamit: a csapat végre mert lépni (nem félre), igaz, nem abba az irányba, amerre az ősfanok nagy része szerette volna. Igen, ehhez is kell azért bátorság, még akkor is, ha az új direktíva a populáris vonal megerősítését tűzte céljául: ennyi közérthető, azonnal a fülbe ragadó, édes-mézes dallamot két évadnyi Táncdal-fesztivál sem tudott volna a hatvanas években prezentálni, még akkor sem, ha a Záray-Vámosi kettős, Korda György, Harangozó Teri, Koós János, valamint Aradszky László egy csapatban énekelte volna el a hivatalos kultúrpolitika "We are The World"-jét.
No, de hol marad a beígért progresszió, kiálthatunk fel, mint annak idején Palik László Damon Hillt keresve – nos, annak megtalálásához legalább egyetlen kósza, az alapokon túlmutató gitárszóló is szükséges lenne – nincs – és hát a dobra sem merem azt mondani, hogy a programozón kívül látott embert, mert az MI azonnal megsértődne, hogy is merem hasonlítani a produktumát az albumon hallható rettenethez?
S ha most azt hiszed, hogy nem tetszik a "Dark Asylum", súlyosan tévedsz: korábban már többször leírtam, hogy gyerekkoromat Szécsi Pál és a többi, hasonló stílusban ragyogó énekes lemezeinek hallgatásával töltöttem, így nem alakult ki bennem semmifajta averzió még úgy sem, hogy felnőttként a metal "másképpen" dallamos ágas-bogas rendszerének a katalogizálásával töltöttem az énidőt – most éppen a stonernél és a pszichedelikus rocknál tartok és rendületlenül haladok tovább, lehet, hogy egyszer még a thrasht is felfedezem magamnak, bár ebbe már többször is beletörött a bicskám.
A tovább- (vagy vissza-) lépéshez aztán Karevik tökéletesen megfelel, az énekes ugyanis beleszeretett a saját hangjába, így az érzelmektől túlcsorduló, modoros stílusban – aminek mértékegysége egy, azaz 1 Fabio Lione – átvette a talján mestertől a királyi koronát, és annyi hajlítást, oktáv-váltást, érzelmi-hangulati kinyilatkoztatást vitt a felénekelt sorokba, hogy ennek hallatán az olasz operaénekesek több nemzedéke is kardjába dőlhet, ráébredve arra, hogy igazából képtelenek a zenei szentimentalizmus vokális tolmácsolására.
Progressziónak tehát se híre, se hamva, viszont kapunk helyette számos vendéget, amúgy Instagram módra, mert mi lenne relevánsabb a reklámra, mint a chilei szépségkirálynő szerepeltetése, aki egyébként tényleg figyelemre méltó énekes, de kérem, biztos, hogy a számtalan bejáratott név ellenére éppen őt kellett kiválasztani? Ja, hogy hölgy létére éppen egy death banda hörgő-morgó felelőse? – hát ilyet is hallottunk már, úgyhogy ugorjunk! De várjunk csak egy pillanatot, és állapítsuk meg, hogy a változás ellenére az album minden egyes hangja előre megtervezett, itt aztán nincsenek kósza, az irányvonaltól elszabadulni vágyó improvizációs törekvések, de nem is lehetnek, mert a dalok laboratóriumban születve, fájlok ide-oda küldözgetéséből álltak össze – hol vannak már az ódonnak titulálható közös jammelések, amik annak idején begyújtották a kreativitás szikráit? Ám ne is akadjunk fent ezen, inkább szóljunk pár dicsérő szót is, ha már az elején eldöntöttük, hogy az album tulajdonképpen tökéletesen megfelel annak, aminek szánták, még akkor is, ha a régi rajongók számában keserű utóízt hagy a műanyag és hatásvadász összkép. Ennek megfelelően, ha a barátnődnek meg akarod mutatni, hogy a metal tud dallamos is lenni, amúgy szívet facsaróan, akkor nosza, rajta, ráadásul még a tempó is viszonylag fokozott, csak hogy ne kelljen legyintened a lagymatag hozzáállásra.
Biztos vagyok benne, hogy ha ezt az ismertetőt Tartuffe kolléga írja meg, tobzódhatnánk az elmarasztaló jelzőkben – én viszont felvállalom a kommersz szeretetét, majd a legközelebbi, egy önmagába forduló pszichedelikus rock-szörnyetegről szóló kritikámban megvédem önmagam. Addig is, ha Artúr király Kamelotja helyett vevő vagy a Disney hatásvadász, gyermekeket elbódító varázslatára, nyugodtan ugorj neki az albumnak, mert ez a lemez anyunak is biztos tetszeni fog.
Elismerem, érzelmileg nagyon is megérintett Blackmore mester legutóbbi gesztusa. Annyira, hogy utána napokig csak Deep Purple és Rainbow DVD-ket néztem. Van egy pár... Ha Blackmore villantott volna, ha csak egy pillanatra is a régi fényében ragyog, minden más indokot lehetett volna találni, hogy miért érezte szükségét a fellépésnek. De ahogy esetlenül, a fehér zokniba betűrt nadrággal megjelent és láthatóan kihívást jelentett neki még a "Smoke On The Water" riffje is (a szólóról meg inkább ne is beszéljünk...), semmi kétségem nem maradt, hogy itt arról volt szó, amiről maga is beszélt; nem lehet tudni, hogy lesz-e még lehetőség arra, hogy végre kibéküljenek és együtt legyenek színpadon. Igen, ez elköszönés volt, egy felfoghatatlanul jelentős karrier lezárásának egyik, talán a legfontosabb pillanata, amire sokkal inkább emlékezni fogunk, mint a turné még hátralévő állomásaira.
Hendrix halála után egészen EVH megjelenéséig gyakorlatilag egy évtizeden keresztül Blackmore ült a trónon, mint a nagybetűs Gitárhős. Zenekaraival olyan örökzöldek és alapvetések születtek, amelyek nélkül nemcsak szegényebb lenne a rockzene, de ebben a kiteljesedett formájában talán nem is létezne. Egy blues alapú rockzenei fejlődés persze ment volna a maga útján, Iommi, Page és Plant tett eleget ezért, de a klasszikus zenével összefonódó Deep Purple örökség, majd a Stargazer/Gates Of Babylon típusú dalköltemények komplett stílusokat, "alfajokat" hoztak létre a Hard Rock/Metal címszó alatt.
Az aktuális kedvenc pedig egy ma már nem, vagy alig létező zenei értékre fókuszál. Egy stúdióban felvett három perces slágerből a koncerteken születhet akár 16 perces dalcsoda is. Mindezt úgy, hogy nem szállnak el a "hetedik égig", itt nincs a korra amúgy jellemző pszichedelikus "utazás" egy dalon belül, van viszont egymásra figyelés, a turnékon bejáratott és működő zenei gegek, más dalrészletek megidézése, hatásos improvizációk, röviden, sőt néha csak pillanatokra. Mindezt azonban úgy, hogy a dal karaktere megmarad, nem esik szét, sőt a "Man On The Silver Mountain" ebben a változatban nyílik ki igazán. Amikor pl. Dio a főriff előtt belekezd a "We're all night people", majd az "I'm the Man", ének-impróba, aminek a legvégén a "You're the Maaaaaaaan!" kitartott hangjával visszatér a főtéma, az valami csoda. Hol lehet ma ehhez csak hasonlót hallani a jellegtelen, már senkit nem érdekló koncertlemezeken?
Maestro Blackmore! köszönünk mindent, adjon még azért a Teremtő hosszú éveket és a lehetőségekhez képest egészséget, az életműért pedig nem tudunk elég hálásak lenni!
Nem tudom már hogyan futottam beléjük, alighanem a Spotify dobta mondjuk a Degreed után - hiába kapcsolom ki rendszeresen az ajánlás funkciót, nyilván leszarja. Most az egyszer mondjuk nem bánom, mert megtetszett a nóta, úgyhogy végighallgattam az egész albumot. Aztán még egyszer. Azt megszoktam már, hogy a szent algoritmus rendre olyasmit dob fel, ami egész jó (érdekes, az ismerőseid egy csomó kacatot is ajánlanak, sosem csak olyant, ami a te ízléseddel passzol), na de azért ezek között az ismeretlen bandák között ritka a TÖKÉLETES.
Igen, tökéletes. Ahhoz képest, hogy ismeretlen csapat, itt baromira rendben van minden. A hangzás pöpec, a zenészek szintúgy. A muzsika mai, dallamos, a számok fogósak, hangulata/stílusa is van, még a szövegek is bőven átlagon felüliek. Modern hangzású hard rock – melodikus metal, sötét, kicsit depresszív hangulattal. Az egészben az a legmeglepőbb, hogy olyan érett produkció benyomását kelti, mintha egy befutott, élvonalbéli és rutinos együttes tolná a legújabb opuszát. Mondjuk maga a zenekar már több, mint 20 éves, de mivel nagyjából tízévente adnak ki nagylemezt, ez még csak a harmadik. Akárhogy is, igen erősen ajánlott.
Degreed: Curtain Calls (2026)
Néha az az érzésem, hogy ez a kompánia a két szék között a földre tipikus este. Hiába szállítják a minőségi cuccokat negyedszázada, valahogy nem tudnak betörni a szélesebb köztudatba. Dallamrockerek számára túl modern lehet, amit időnként tolnak és ahogyan megszólalnak, a fiatalok számára viszont alighanem túl dallamos és a hangszeres szólók is minek, ugyebár. El kellene mozdulniuk valamerre, ha nem akarnak végképp megragadni a harmadvonalban.
Érzek is némi igyekezetet erre, talán ez az etap most dallamosabbra, populárisabbra sikerült a korábbiaknál, pedig azok sem thrash lemezek voltak. Hát, ha olyan számokat kell írjanak, mint a "Belive" (ami nettó popzene), hogy ismertebbek legyenek, egye fene, nálam belefér. De mondhatnám a "The Rambler"-t is, amivel összehozták a saját "Wanted Dead Or Alive"-jukat, vagy a U2/Muse hangulatú "Matter Of A Heart"-ot. Szóval most eléggé odatették, még egy Scorpions magasságokba törő lassúval is bepróbálkoznak a végén, több-kevesebb sikerrel.
Ahogy a Mary's Creek, ők is a modern hard rock - melodikus metal vonalon mozognak, de a sötét atmoszféra nélkül. Napfényesebb, dallamközpontúbb a Degreed, és a védjegyszerű szinti-virgák is megvannak (a gitárszólók mellett). Én továbbra is csípem őket, de attól tartok, ez kevés lesz a boldoguláshoz - fel kellene már másoknak is fedeznie őket!
Crimson Glory: Chasing The Hydra (2006)
Mostanra már mindenkinek kialakult a véleménye az új CG lemezről, nagy megfejtést így nem tudok, de nem is akarok adni. Nekem bejön, és azt is megmondom, hogy miért.
Először is hiánypótló ez a banda, teljesen egyedi stílussal, amihez megtalálták az ikonikus hangzás alapkövét biztosító legendás énekes megfelelő pótlását. Travis Wills nagyon lelkesen hozza a Midnight frazírokat - az ősfanoknak pont ez kell, újak meg úgysincsenek. Nekem még a kissé idejétmúlt megszólalás is rendben van, egy közepes fülessel is jól hallani az összes hangszert. Nem is szeretném, ha a klasszikus hangzásukat valami futó trendért hátrahagynák.
A dalok többsége jóféle, ha félre teszem a zenekari múltat, egy korrekt tradicionális prog. metal albumként is simán megállja a helyét. Nekem ennél - 26 évnyi hiátus után - nem kell több. Nektek igen?
A stoner/pszichedelikus vonulat úgy maradt ki eddig oldalunk kínálatából, mint a józan ész a kommentmezőből – pedig a stílus gyökereit az általunk is szeretett Led Zeppelin, Black Sabbath, Cream, Hendrix-féle zenei tradíció jelenti, amit a kollégák többsége elismer, sőt szeret, ráadásul a színteret egyfajta "újhullám" borította el a mélyben, köszönhetően a fiatalok múltkutató kíváncsiságának.
A felbukkanó jelenlegi csapatok többsége pedig tiszteli a tradíciókat, a széttorzított analóg hangzás úgy maradt hagyományőrző, hogy csak erejében változott, jellegében nem, és a dalok felépítésében felhasznált sémákat a példaképek már hatvan évvel ezelőtt formába öntötték. (Azért a nyolcvanas-kilencvenes években, többek között a Kyuss, az Electric Wizard és a Monster Magnet révén történt egy bizonyos újra értelmezés, és talán ekkor jelent meg a szakmai sajtóban a stoner kifejezés is.)
Azt persze könnyű elismerni, hogy a stoner befogadása megkíván egy bizonyos lelki hozzáállást és türelmet, hiszen a hosszú, hipnotikus gitárszólók, az azokban robbanó groove-ok, a belassuló tempó és a repetitív struktúra nem igazán kedvez a jelenlegi gyorsfogyasztásos attitűdnek, ráadásul a képviselők egy része nem tulajdonít nagy jelentőséget a dallamoknak sem, így aztán könnyű beleunni a lüktetés monoton cirkulálásába és a zenei motyogásba fúló improvizációs célnélküliségbe.
Mint ahogy azt már korábbi ismertetőmben leírtam, két éve jómagam is csináltam egy katonás hátraarcot, és elkezdtem a hetvenes évek blues-orientált rockcsapatait újra felfedezni, innen pedig már csak egy ugrás volt eljutni a korábban általam sem igazán kedvelt pszichedelikus/blues/stoner csapatok újhullámos vagy eredeti képviselőihez.
A feltérképezés nem könnyű, hiszen a stílus eléggé undergound még a metalon belül is, ráadásul részemről a dallamosság kötelező "kompetencia", de az internet és az MI korában azért eléggé gyorsan rá lehet lelni a keresett stílusjegyeket prezentáló együttesekre, a youtube révén – ahol eddig az összes, általam megkeresett ajánlott lemez teljes egészében meghallgatható volt – pedig gyorsan (bár itt a sebességgel óvatosan kell bánni) képet lehet kapni az ajánlott album zenei tartalmáról.
A Greenleaf ugyan jelenleg már inkább közelebb áll a pszichedelikus blues-rock bandákhoz, mint a klasszikus stoner vonulathoz, de a kezdetek miatt nem lövünk bakot, ha innen közelítjük meg a svédek zenei világát, főleg úgy, hogy tulajdonképpen minden albumukon más-és más összetevő kapott kiemelt szerepet. Az együttes lelkét jelentő Tommi Holappa nem félt a kísérletezéstől, így a fuzztól, a soultól a Black Sabbath-féle súlyosságig, vagy a Hendrix képviselte elszállós/katartikus instrumentális "dervistáncig" számos állomását integrálta annak a modern, ám mégis tradicionális rockhangzásnak, ami mára szinte külön szigetet alkot a rockzenei undergroundban.
Átpörgetve a fiúk diszokgráfiáját, sokat gondolkodtam azon, hogy a két legsikerültebb albumuk közül melyik legyen az ismertető tárgya, a nyersebb, "dzsungább" "Rise Above The Meadow", vagy a letisztultabb "The Head & The Habit", aztán döntöttek a dallamok: a 2024-ben kiadott lemez tulajdonképpen hét stílus-slágert tartalmaz, két, átkötőnek is tekinthető, jól sikerült kakukktojással, olyan összefoglalását adva az irányzat alapelemeinek, hogy meghallgatva nem csak egy furcsa utazás részese lehetsz, de olyan előadásnak is, aminek minden percét élvezheted. A hangzás tehát kicsit "disztingváltabb", a gitárok "porszívó búgása" talán hátrébb is lett tolva és a széttorzított analóg jelleg sem ül rá a többi hangszerre; ettől függetlenül tökéletesen prezentálja a csapat zenei evolúciójának stoner eredetét.
A daloknak két szervező elemük van: Holappa elképesztő dallamérzéke, és a központba helyezett gitárszólók stíluskalandozása: igen, a hetvenes évek pszichedelikus/blues bandáinak jammelős játéka itt lemezbe (bitekbe) lett nyomva, ebből eredően a koncertek közönsége egy olyan instrumentális labirintusra készülhet, amiből talán maga az előadó is nehezen fog kijönni.
Jóllehet, sokan azt hiszik, hogy az effajta zene élvezetéhez, a "kivetített metaforák" megfejtéséhez és a szükséges tudatállapot eléréséhez kell némi természetes vagy szintetikus rásegítés, nekik csak annyit: jómagam, mint katona, aki még az alkohollal is csínján bánik, tökéletesen élvezni tudtam a felfestett zenei képeket valamint a szólók kacskaringós többágúságát, és a hipnotikus ütemek által beindított lelki transzformáció átéléséhez sem kellett semmilyen legális, vagy illegális pótszerrel elvarázsolódnom.
A lemez kínálatából két gyöngyszemet emelnék ki: a "The Sirens Sound" címéhez illően képes megbabonázni – bár tulajdonképpen egy lecsupaszított sláger, ami már első hallásra felvilágosít arról, miért szerethető az, amit a zenészek kínálnak nekünk, a másik pedig az epikus "The Tricking Tree", ami a jelen zenei törekvéseinek antitézise, a maga négy és fél perces gitárszólójával, integrálva az összes hatást, Hendrixtől a pszichedelikus bandákon át a korai, még bluesos Black Sabbath-ig bezárólag.
Ha pedig az ismertető hatására kedvet kaptál meghallgatni az albumot, bátran vágj neki, mert nem kell hozzá stílustapasztalat, vagy a formanyelv tökéletes ismerete ahhoz, hogy értékelni tudd, még akkor is, ha a végén aztán ráébredsz, mégsem neked való.
Nem tudom, hogy pontosan mi történt, vagy mi volt az elképzelés, de azonnal föltűnt, hogy az olasz prog-power (inkább power, mint prog) csapat vérfrissítésen esett át. Persze maradt a Noveria kemény magja: Fracesco Mattei gitáros és Andrea Arcangeli basszer. Utóbbi a DGM-nek is oszlopos tagja, s ez nem is az egyetlen kapcsolódási pont, hiszen a Noveria karrierjét és hangzását kezdettől fogva támogatja, ápolja producer-hangmérnökként a DGM főnöke, Simone Mularoni.
A lényeg, hogy a kemény mag most Francesco Marino énekessel, Paolo Campitelli billentyűssel és Paolo Conte dobossal vonult stúdióba. Francesco Marino esetében a választást nem kárhoztatom, hiszen kifejezetten jó torkú énekes, ugyanakkor nem föltétlen értem, mivel a hangja kísértetiesen hasonlít az előző frontemberéhez, Francesco Coriglianoéhoz. Nagy frissülést tehát nem hozott a tagcsere. Paolo Campitelli billentyűs érkezése nekem azonban határozottan csalódás, a hangszínei ugyanis túlságosan közel állnak a diszkómetálban (pl. Amaranthe, sajnos újabban a Dynazty) is használt jellegzetesen "technós" hangzáshoz. Egyedül a "Cold Flames" szintiszólójára kaptam föl a fejem, de arról meg kiderült, hogy vengégmuzsikusként Mistheria (Bruce Dickinson, Vivaldi Metal Project) jegyzi.
A "Becoming After" a Noveria lemezek sorában az ötödik helyet foglalja el, mi pedig a teljes sorozatról megformáltuk itt a blogon a véleményünket. Ennek sommája nagyjából úgy hangzik, hogy ezek a taljánok egytől-egyig kiváló zenészek, érzik is nagyon ezt az egyszerre sebes és dallamos power stílust, de sajnos a hangzás túl tömör (az amúgy sem nagyon emlékezetes énekdallamokat és a tagadhatatlanul fergeteges gitárszólókat szinte teljesen maga alá temeti a hangos, reszelős, soksávos gitárkíséret. A számok közel azonos sebessége (értsd: bpm) és zajos zakatolása sem segíti elő a megjegyezhetőséget és szerethetőséget; egyszerűen elszáguldanak mellettünk, mint egy gyorsvonat, és alig hagynak bennünk valami benyomást.
Mindezt csak tetézi, hogy ezt, így, vagy még jobban a DGM már sokszor megcsinálta. A Mattei-Arcangeli páros szerintem kihagyott egy ígéretes ziccert; sajnos az új igazolások nem eredményezték az együttes régóta kívánatos fölfrissülését úgy, ahogy azt pl. a DGM - tagcserék nélkül! - megvalósította az igazán pazar "Endless" (2024) albumon. Persze ettől még a "Becoming After" tisztességes power anyagnak minősül, az instrumentális/szólisztikus részek nem is okoznak csalódást.
Milyen csalókák is tudnak lenni az ember emlékképei, még akkor is, ha érzésekhez és nem eseményekhez kötődnek. Itt van példának a Hibria nevű brazil együttes, amiről meg voltam győződve, hogy szélvészgyors melodikus power metalt játszanak, egy eléggé megosztó, padlásjárást kedvelő énekessel, valamint ügyes gitárosokkal – erre mit ad az ég, Tartuffe kolléga ajánlásának hála ismételten konstatáltam, hogy 55 év felett óvatosan kell bánni a megcsontosodásra hajlamos memóriával – mert ez a csapat egyáltalán nem az a csapat.
Persze annyival tudom vigasztalni magamat, hogy a Hibria igazából Abel Camargó gitár-tyrannus udvartartását jelenti, ahol úgy cserélődnek a zenészek, mint Sztálin korában a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának tagjai, így minden új lemezüknél benne van a pakliban, hogy valami meglepetéssel rukkolnak elő – ami aztán be is következett, mégpedig egy méretes fejbevágással felérően.
Abban viszont mindenképp hibás vagyok, hogy nem emlékeztem Kotta a 2015-ben készült albumról szóló ismertetőjére, amiben lényegében összefoglalta azokat a változásokat, melyek mostanra teljes "pompájukban" hirdethetik egy hatásos stílusváltás minden előnyét.
Először is a főnök egy elegáns húzással lecserélte a legutóbbi, "Me7amorphosis" című lemez teljes tagságát – ennél már csak az lehetett volna váratlanabb, ha ezt önmagával is megteszi –, de úgy érzem, hogy mindezt tökéletes zenei érzékkel és teljesen kidolgozott/megálmodott vízióval lépte meg, mert a végeredmény önmagáért beszél, izé, zenél.
A társgitáros – Velles – az énekes – Ângelo Parisotto – és a dobos – Wiilam Schuck – ugyan ismerős lehet az együttes rajongóinak, hiszen a 2026-ban készült, méltatlanul elsikkadt két single-ön már együtt játszottak, de csak a basszgitáros Benhur Lima harcolt együtt végig több nagylemezt is Camargóval.
A váltáshoz mindenekelőtt szükség volt egy olyan frontemberre, aki nem csak a denevérektől kért kölcsön néhány kromoszómát, és jóllehet, Parisott is képes a hisztérikus magasakra, alapvetően bariton hangfekvésű, ráadásul az az acsarkodó típus, aki, ha kell, egy gregorián dalt is képes lenne végig rekeszteni (meg tulajdonképpen az album 90%-át).
Csalfa memóriámnak hála, a prezentált stílus is úgy lepett meg, mint politikust az őszinte újságírói kérdés: melodikusnak persze lehet nevezni az albumot, már amennyire az U.S. powert annak tartja valaki, de a brazilokra általánosan jellemző európai hatások szinte teljesen hiányoznak – jóllehet egy-egy könnyedebb pillanatban felbukkanhat a FIrewind világa – és helyüket az a marcona, riffes, világlátás határozza meg, aminek alapjai a Jag Panzerhez, az Armored Sainthez, a kezdeti Savatage-hoz, vagy az Iced Earth-höz kötődnek, csak egy fokkal modernebb, groove-osabb kivitelben – és kissé gyorsabb tempóval játszva (bár azért jócskán leadtak a kezdetek szinte "dragonforce-i" sebességéből).
Mindehhez azonban kellett a parancsnok elképesztő gitármunkája, ami egyszerre tiszteleg a neoklasszikus, a modern/virgázós, vagy a hagyományosabb, melodikusabb iskolák tradícióinak, de nem lenne szép dolog a másodhegedűs – illetve gitáros – Velles szerepét sem elhallgatni, akivel a jó öreg duplagitáros felállás minden akrobatikus mutatványát készek ennek a zenei cirkusznak a közönsége elé tárni. Ebből fakadóan a gitárfanok lepetézhetnek a gyönyörtől, mert Camrago teljesen igazat adva Malmsteen elhíresült kijelentésének – more is more – teleszórta a dalokat percekig tartó szólókkal, magasból lesz@rva a jelenlegi trendeket, vagy a Tik-Tok nemzedék minimalista elvárásait (melyek – gyorsan hozzátéve – nem rosszabbak, csak mások…). Nem, kérem, ez az album nekünk, boomereknek szól, akik végre kedvük szerint ájuldozhatnak az egyszerre hagyományos és modern megoldásokon, hátra és előre is nézve a 66-os úton.
S ha már Kotta kolléga kritikájára hivatkoztam, muszáj megemlíteni az ott is kiemelt progresszív törekvéseket. Nem, a Hibria nem tör a Dream Theater vagy a Fates Warning trónjára, számukra a progresszió mást jelent – ha ebben a stílusban a 17 percen felüli dal szokatlan, akkor máris felkiálthatunk, hogy igen, ezt a tradícióktól történő elszakadási attitűdöt nevezhetjük haladásnak, de esetünkben nem erről, illetve NEM CSAK erről van szó. A záró "On the Shortness of Life" úgy tud eposzi méreteket ölteni, hogy egy percig sem válik unalmassá, szépen megrajzolt ívének, a "bevezetés-tárgyalás-befejezés" (emlékeztek még a magyar irodalom órák fogalmazásai előtt elhangzó tanári intelmekre?) szerinti egységének, a három rész egymásba integráltságának köszönhetően nem lesz az az érzése az egyszeri hallgatónak, hogy parasztvakításként egymásba fűzött dalokat hallgat – no és itt aztán persze elszabadul a gitárosok keze is, ami megmutatja a példát, hogyan is kellene az oktatást megreformálni Magyarországon. Hát valahogy így, olyan tehetségeket kinevelve, akik akár a favelából jőve is idáig tudnak kapaszkodni a tudás fáján.
