Dionysos Rising

2025.jan.27.
Írta: Dionysos 9 komment

Ballroom Blitz – 2025. I.

Teramaze, The Ferrymen, Ahmad & Mohamad Chegeni

yyyyyy_14.jpg

Teramaze: Desire Colours N Lust EP (2025)

Kiadó:
Wells Music

Honlapok:
www.teramaze.com.au
facebook.com/teramaze
teramaze.bandcamp.com

Eszembe sem jutott annak lehetősége, hogy a tavaly végre egy elejétől végig élvezhető lemezzel előrukkoló Teramaze a 2025-ös évet mindjárt egy öt számos, kb. 27 perces EP-vel kezdi. Dean Wells nem fér a bőrébe; alighanem ő lett az ausztrál Neal Morse! Önkritika és kreatív szűrő hiányában szinte számolatlanul ömlenek belőle a dalok, aminek persze felemás az eredménye, mert van olyan tehetséges dalszerző, hogy a szerzemények lényegében jók legyenek, de ebben a féktelen tempóban – hogy ne mondjam: alkotói hasmenésben – könnyű mellé lőni vagy ellaposodni.

Az EP-n hallható tételek nem definiálják újra a progresszív metál műfajt, de nem is lógnak ki a tavalyi kiadvány által kijelölt irányból vagy képviselt minőségből. Nincs bennem olyan érzés, mintha a 2024-es nagylemezről lemaradt B-listás bónuszokról lenne szó. Annak meg külön örülök, hogy nem vették túl lassúra a tempót. Mindazonáltal továbbra is azt mondom, a következőre nagyon rá kéne pihenni; a kicsit popos, művi hangzást jó lenne fazonigazítani. Egy olyan generál szervízre van szükségük, mint amilyet példának okáért tavaly a DGM is merészen fölvállalt. Lett is belőle toplista első hely.

yy_39.jpg

The Ferrymen: Iron Will (2025)

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/TheFerrymenofficial

Blogunkon becsülettel végigkövettük a Frontiers milliomodik "csinált" zenekarának, a Feri-embereknek eddigi pályafutását. Aki olvasta korábbi kritikáinkat, tudja, hogy sosem voltunk elájulva a tagságában kiemelkedő, de teljesítménye szerint középszerű triótól. A 2019-es album recenziójában például azt írtam, hogy "nem tudja megidézni a Last Tribe vagy az első két Allen-Lande lemez varázsát. Nem tudnám megmondani, hogy a mágia hol veszik el; Karlsson ötletei halványultak-e el, Romero képtelen-e arra, hogy Russell Allen és Jorn Lande dallamérzékét és millió dolláros, védjegyszerű manírjait helyettesítse. Tekintve, hogy a trió minden egyes tagja a maga módján legenda, inkább hajlok arra, hogy egyszerűen az a bizonyos illékony, definiálhatatlan kémia hiányzik." Sajnos továbbra sincs okom korábbi ítéletem megváltoztatására.

Nem tudom, hogy a "Vasakarat" találó cím-e egy ilyen lemeznek. Az biztos, hogy erőltetett, izzadságszagú a projekt, de most már igazából az akaratot sem nagyon érzem az unalmas paneleket minden lelkesedés vagy meggyőződés nélkül hanyagul egymásra hajigáló muzsikusokon. A lemezt indító "Chokehold" gitárszólójának ötlettelenül kapirgáló/gurgulázó második fele nemcsak a jobb napokat látott Karlssonhoz méltatlan, de a jazzisták pont az ilyen gondolat- és érzelemmentes tekerés miatt nézik le a rockzenészeket. Erre mindjárt utána jön a nevetségesen sablonos metál toposz: a harangzúgással és Carmina Burana-ízű vegyeskórussal (ál)misztifikált "Mother Unholy". Szörnyű ilyesmit leírni, de alig bírtam végighallgatni az anyagot.

yyy_113.jpg

Ahmad & Mohamad Chegeni: Zahed (2024)

Honlap:
ahmadchegeni1.bandcamp.com

Az orientális (közelebbről közel-keleti) rock régóta a szívem csücske. Sajnos a Nap leáldozni látszik a stílus fölött; egyre kevesebb ilyen kiadvány jelenik meg; talán a "nyugati" közönség már nem érzi akkora kuriózumnak az ilyesfajta fúziót. Megjegyzem: az európai kultúrkörön belül is csökken az érdeklődés a jobb napokat látott folk rock/metal iránt. Divatok jönnek, mennek. Néha pedig a sírba visznek magukkal néhány egyébiránt nagyon is izgalmas és értékes vívmányt, szemléletmódot.

Ez az anyag a manapság Iránként (árják földjeként) emlegetett Perzsiából származik, gyakorlatilag pedig egy testvérpár, Ahmad & Mohamad Chegeni agyszüleménye. A szerzőpáros muzsikáját Ahmad szólaltatja meg; ő játszik minden hangszeren és a gitárszólói is teljesen vállalhatók. A koncepció lényege, hogy régi és új perzsa poéták (Hafez, Khayam, Khajoo Kermani, Hamid Mosadegh, Akhavan és Moshiri) költeményeit perzsa dallamokon és ritmusokkal kevert modern rockzenei köntösben tálalják à la Tool és SOAD. Az eredmény rendkívül tetszetős, bár inkább csak azoknak ajánlott, akik nyitottak nemcsak a közel-keleti népzenére, hanem pl. a Tool ritmus-vezérelt, komótosan építkező, lüktető, meditatív hangulatára. Egy próbát mindenképpen megér, ráadásul egy az egyben meghallgatható a mellékelt bandcamp oldalon.

Tartuffe

Címkék: villámkritika
2025.jan.24.
Írta: garael Szólj hozzá!

Sacred: Fire To Ice (2025)

sacred_fire_to_ice.jpg

Kiadó:
Stormspell Records

Honlapok:
facebook.com/sacredmetalband
stormspell.bandcamp.com/album/fire-to-ice

Amikor a lemez felvezető klipjét végignéztem/hallgattam, öklömet a magasba lendítve kiáltottam: ez az! Nem, nem a régi hálószobai teljesítményem visszatérésének örültem ennyire – bár még nem tartok ott, mint Voltaire, aki mikor először csődöt mondott az ágyban, nagyot legyintve csak ennyit mondott: egy gonddal is kevesebb –, buzgalmamat az a remény szította fel annyira, hogy…

De először is ugorjunk vissza az időben, majd huszonöt évet, mikor először hallottam meg egy debütáló svéd euro-power metal alakulat, a Lost Horizon "Highlander" című dalát, ami rögtön újradefiniálta az epikus heavy/power metal fogalmát, olyan sztenderdet állítva fel, amitől az underground összes ótvar hangzású, ebben a stílusban mozgó "underrated" true metal csapata összesz@rhatta magát, nem beszélve az akkor még csikóéveit élő, és rögtön ihletet kapó Tobias Sammetről, valamint a metal királyának önmagát kikiáltó Manowarról. A már címében is a grunge hordáknak szánt kijózanító fülest magában hordozó szerzeményt ráadásul az a Daniel Heiman énekelte – mit énekelte, sikoltotta, áriázta, suttogta, kiáltotta – világgá, aki ezzel az egyetlen cselekedetével azonnal a klasszikusok közé emelkedett, valahová oda, ahol Rob Halford, Bruce Dickinson és Michael Kiske a legszebb éveikben emeltek önmaguknak trónt.

A Sacred lemezét végighallgatva aztán örömöm némileg megcsappant, mert ugyan mind a hangszeres, mind a vokális szekció – jegyezzük meg jól Gustav Blide nevét – zenei talentumban felveszi a versenyt a Lost Horizonnal, de sajna nem tudják produkálni azt a skandináv szikársággal felépített, rideg és misztikus világot, amivel a svédek egy új alstílust teremtettek, sőt, a bandából kinövő Heeddel még tovább is mentek a lenini, izé, a kreativitás kockaköveivel kirakott, a powert új dimenziókba helyező úton.

Persze abban sincs hiba, amit a szintén svéd zenekar elébünk rakott, csak hát igazából abból főztek, amiből már oly sokan: a kondérból tehát már túl sokan ettek előttünk ahhoz, hogy az egyébként jóízű fogás után még repetát kérjünk. Igaz, ami igaz, hogy a "Nights Of Madness"-szel, a "Fire Of Ice"-szal, vagy különösen a lemezt záró "The Flying Dutchman"-nel úgy tudják az Iron Maiden eszköztárát háziasítani a skandináv power erejével, hogy abban hibát nehéz találni. Ráadásul a dalok önmagukban is megállják a helyüket, ami nemcsak elismerendő instrumentális produktumot takar – az ikergitáros megoldások tetszetősen és ízléses eleganciával osztják maguk között szét a ritmust és a virgás szólók szerepét, kár, hogy a vékony hangzástól kissé erőtlenül hat a dolog –, hanem figyelemre méltó dalalkotói tevékenységet is, ebbe pedig még az is belefér, hogy minden epikus metal stílus nagymesterét, a Savatage-t is megidézzék, bár csak amúgy látens módon.

S hogy mi mindebből a tanulság? Egyik oldalról az, hogy régen minden jobb volt – no, most vertem keresztbe Kotta kolléga Marsbéli Krónikás nagyszerű kritikájának amúgy elvitathatatlan megállapítását, csak hát a húsz évvel ezelőtti teljesítményeknek van egy behozhatatlan előnyük a maiakkal szemben, mégpedig az, hogy én is húsz évvel fiatalabb voltam –, a másik oldalról pedig az, amit a Sacred lemeze is megerősített: létezik egy olyan szintű teljesítmény, amit egyszer, legfeljebb kétszer lehet megismételni, pláne nem két évtizeddel később. Ezen megállapítást pedig a "Fire To Ice" sem tudta megcáfolni.

Garael

Címkék: lemezkritika
2025.jan.21.
Írta: Kotta 15 komment

Solaris: Marsbéli Krónikák III. – Mi vagy M.I. (2024)

solaris-marsbeli-iii.jpg

A "Marsbéli Krónikák" azon kevés zenei produktumok egyike, melyek a '80-as években is világszínvonalat képviseltek. Olyannyira, hogy a Solaris együttes respektje alighanem nagyobb volt külföldön, mint idehaza. Úgy tűnik, nincsen ez másképpen jelenleg sem, én például most sem a magyar szaksajtóból értesültem ennek a dupla CD-nek a megjelenéséről, hanem egy külföldi progresszív rockkal foglalkozó blog éves listája kapcsán. Amin az előkelő első helyen feszített. Na igen…

Nagyon komoly cucc, a digipack szemet és kezet gyönyörködtető, már meghallgatás előtt is. Jó megfogni, forgatni, nézegetni; látszik, hogy van benne munka, gondolat. A cím önmagáért beszél, a mesterséges intelligencia itt a központi téma. Persze, instrumentális album, de most is van erős tematikája. A három többtételes műhöz novellák is tartoznak ugyanis, ezek Erdész Róbert weboldaláról rendelhetőek meg, aki alanyi jogon science fiction író is, nem csak zenész.

Az egyes CD első felén Bogdán Csaba (gitár) által szerzett "Zoo Galaktika" talán a leghagyományosabb Solaris opus (öt tételben, circa 20 percben), ez a korábbi két "Marsbéli Krónikák" nyomvonalán haladva teremti meg a safe space, az otthon vagyunk érzését a fekete öves rajongókban. A gitár-fuvola-szintik egymásnak felelgetésére  épülő zenei világ ismerősen simogatja a hallójáratokat. A CD második része már rejt némi újdonságot, például egy magyar szöveggel elénekelt pop-rock nótát, ebben megcsillan egy kevés a Napoleon Boulevard vonalból is. Egy szebb világban (újra) ilyen minőségű muzsikát játszanának a rádiók. Ezt a blokkot (Az özönvíz balladája) Hollár Attila (fuvola) és Erdész Róbert (billentyűk) jegyzik.

A kettes koronggal aztán szintet lép a zenekar. A közel negyven perces, nyolctételes "Álomvölgy" (Erdész) egy kortárs komoly- és világzenei remekmű. Nem túlzok, a kidolgozottság, a finom részletek, az okos és tudatos építkezés, az elképesztő zenei  kompetencia – amely mindhárom részre igaz, de itt teljesedik ki igazán – olyan hangulattal és fülbemászó dallamvilággal párosul, hogy a hallgató álla a padlón landol. Vokális részek itt is vannak, de ezek leginkább kántálások csak; felteszem a koncepció része, hogy egyetlen nyelv se legyen domináns, felismerhető.

Az első két krónikára nyugodt szívvel lehetett azt mondani, hogy progresszív rock, még úgy is, hogy a bandának nagyon egyéni, egyből felismerhető stílusa van, ami egyáltalán nem illeszkedett bele egyértelműen az éppen futó nemzetközi trendekbe. A harmadik részt ez már messze nem írja le jól szerintem. Mi ez tulajdonképpen? Pop? Rock? Elektronikus muzsika? Világzene? Synth-pop? Űropera? Mike Oldfield vagy Jean-Michel Jarre legalább annyiszor ugorhat be a hallgatása során, mint a klasszikus progresszív csapatok. Legyen Solaris és kész! Megjegyzem, ez önmagában hatalmas érdem, hogy nem igazán lehet őket senkihez sem hasonlítani.

Két gyakran megfigyelhető jelenséget, csapdát is cáfol ez a dupla lemez, amelybe sokszor beleesünk mi magunk is. Az egyik a "régen minden jobb volt" boomerkedése. Életkortól és ízléstől függően hangzik el rendre, hogy a "Sgt. Pepper's…", a  "The Wall", vagy éppenséggel az "Images and Words" után lehetett / kellett volna abbahagyni a rockzeni albumok megjelentetését. Ami természetes is valahol egy hatvanadik születésnapját ünneplő műfaj esetén, de mégsem igaz. Manapság is születnek minden tekintetben (hangzás, zenei fölkészültség, kidolgozottság, mélység) mesterművek. Amikor a libabőrbe ugyanúgy beleborzongsz, mint amikor "Machine Head"-et (Deep Purple), vagy a "Heaven and Hell"-t (Black Sabbath) először hallottad. A "Mi vagy M.I." például ilyen, elég csak a belinkelt videót megnézni.

A másik az anglofilia. Pontosabban a külföldfilia. Hogy arra kevésbé figyelünk, ami magyar, mert az úgyse lehet olyan jó. Máshol történnek a dolgok, máshol van a minőség. Én magam se követem elég alaposan a hazai rockszínteret, megvallom őszintén - a szomszéd füve, úgy látszik, zöldebb. Ez a cucc például simán kenterbe veri a teljes nemzetközi mezőnyt Paralydiumtól Neal Morse-on át az Opeth-ig, mégsem kapott különösebb figyelmet a magyar sajtótól (tisztelet a kivételnek). Persze a külföldi blogok éves listáján ott van, nem is akármelyik helyen. Ha nem tudnám, hogy úgyse tudom betartani, most ünnepélyesen megfogadnám, hogy 2025-ben én is jobban figyelek majd a magyar rockzenére. De tudom, úgyhogy nem teszem.

Kotta

Címkék: lemezkritika
2025.jan.21.
Írta: Dionysos 7 komment

In memoriam John Sykes (1959-2025)

20250120_232952.jpg

Vannak a rocktörténelemben szinte közmegegyezéses alapvetések. Kétségkívül ilyen a Whitesnake "1987" albuma. Ez a lemez az évtizedek alatt a legfontosabb hivatkozási alap lett, kihagyhatatlan bármiféle diskurzusból, ha annak témája a kikezdhetetlen, minőségi hard rock zene. Ha Sykes pályafutása során csak az "1987" készítésében vállalt volna oroszlánrészt, akkor is a műfaj halhatatlanjai között tartanánk számon.

De nem ez történt. Számosságát tekintve a Sykes-diszkográfia talán nem jelentős, de kevesen mondhatják el magukról, hogy szinte valamennyi megjelenés, ahol szerzőként és gitárosként szerepelt, a műfaj klasszikusai közé emelkedett.

Bár a Tygers Of Pan Tang megélt mellőzöttségben nehéz időket, de manapság új erőre kaptak. Ugyan nem tömegek előtt, de tavaly az Analógban is korrekt bulit nyomtak nálunk. Noha Sykes csak a "Spellbound" (1981) és "Crazy Nights" (1981) lemezeken játszott, mégsem lehet csupán epizódistaként tekinteni a tagságára. Pályája elején volt, de gitárjátéka fazont adott ezeknek a lemezeknek, noha sem itt, de még csak a következő mérföldkőnek számító Thin Lizzy tagság idején sem tapasztaljuk meg azt a muzsikusi, szerző előadói karizmát teljességében, ami Coverdale mellett bontakozik ki majd rövidesen.

A "Thunder And Lightning" (1983) a Thin Lizzy utolsó nekirugaszkodása, sajnos egyben hattyúdala, túl a legnagyobb sikereken, ami ezzel együtt is klasszikusnak számít, remek dalokkal, (hang)súlyos gitárokkal, de ez a banda azért elsősorban Phil Lynottról szólt, aki ekkor már visszavonhatatlanul vesztésre állt a démonaival folytatott küzdelemben.

Jómagam a vinyl, sőt méginkább a CD korszak gyermeke vagyok. Egy-egy ilyen haláleset méginkább megerősíti azt a meggyőződésemet, hogy van létjogosultsága a fizikai hanghordozónak. Most is előkerestem a meglévő lemezeket, hallgattam a dalokat, néztem a bookletet. Jobb volt emlékezni úgy, hogy felidéztem, a zeneileg meglehetősen ellenséges '90-es években mit jelentett a két rendkívül ritkának számító Sykes szólólemez beszerzése és izgatott meghallgatása, vagy amikor megérkezett az itthon elérhetetlen második Blue Murder, egyenesen Japánból! (Vagy az, hogy az első viszont a mai napig nincs meg, ami most már tarthatatlan és elodázhatatlan szükség...)

Az értéket amúgy igazából az jelentette, hogy ezeket a kincseket, kispénzű egyetemistaként, komoly áldozatok árán és/vagy szerencsével lehetett begyűjteni. Persze az is lehet, hogy mindez csupán szimpla boomerség a jelenből nézve.

Sykes mindenesetre a Teremtőtől kapott talentumait remekül kamatoztatta. Igazi rockfazon megjelenése, lenyűgöző hangi adottságai mellé egyedi hangképzés, kifejező, virtuóz gitárjáték társult. Hangját ugyan a Whitesnake "1987" lemezén nem élvezhetjük, de ide már a maga művészi teljességében, mondhatjuk nyugodtan, rockistenként érkezik meg. A "Slide It In" (1984) lemezen inkább csak elvben hallhatjuk a gitárjátékát. A már felvett anyagra újravették, rákeverték Sykes gitársávjait, de hallás után ezt alig lehet megmondani...

Ahogy kezdtem, az "1987" , közmegegyezéses alapvetés. Aki nem ismeri/nincs róla véleménye, az valószínű e sorokat sem olvassa. Tényleg, mit lehetne még elmondani a lemezről? Két rockisten egyszeri és sajnos már megismételhetetlen produkciója, a hard rock műfaj tökéletes zenei definíciója. De amennyire működött a zenei kémia, pont annyira nem az emberi. Coverdale nagyon szűkszavú tegnapi megemlékezése mindenesetre beszédes. Ez a két zseni ki nem állhatta egymást, a köztük lévő távolság az elmúlt évtizedekben sem tudott megváltozni.

Ha valaki Sykes zenei és előadói nagyságát teljességében akarja élvezni, akkor a két Blue Murder lemez a kizárólagos és hibátlan megfejtés. Soha nem értettem igazán, hogy Sykes miért húzta az időt a megfelelő énekes utáni kutatással, amikor a megoldás elvileg kézenfekvőbb nem is lehetett volna. Ahogy mondtam; Sykes rockisten. Hihetetlen szuggesztív megjelenés, hosszú szőke rőzse, jó kiállás, virtuóz, dögös gitárjáték, brutál vibrato és... És igen; óriási rocktorok, nagyon nagy hangterjedelemmel. Ha végül mégis a szintén kiváló Tony Martin a befutó és ővele lesz ismert pl. a "Valley Of The Kings" , jobb lett volna a lemez? Biztos, hogy nem. Vele már ott voltak a klasszikus "Headless Cross" es "TÝR" Sabbath albumok. Ezekhez a dalokhoz viszont Sykes hangja kellett, fazont adtak az egész anyagnak. Van azonban még egy komponens, ami számomra különösen fontos. Tony Franklin fretless bőgőjátéka az amúgy is kiváló dalokat még inkább izgalmassá teszi. Óriási nóták, irgalmatlan zeneiség. Menjetek, merüljetek el, lubickoljatok benne!

Ekkor viszont lassan beköszönt az a korszak, ahol Sykes rockisten megjelenésének, virtuóz gitárjátékának nincs többé keresnivalója. Szembelógó, csapzott haj, kinyúlt pulcsi és kásás gitárhangzás a kizárólagosan elfogadott új trend. Ebbe a közegbe érkezik kompromisszum nélkül a "Nothin But Trouble" (1993). Sőt, olaj a tűzre, hiszen a második lemez slágeresebb a bemutatkozó anyagnál, amivel kényszerűen bár, de rögtön kiiratkoztak és távoztak is a piacról. Maradt Japán, mint egyetlen menedék a hozzájuk hasonló felfogásban muzsikáló és kitartó zenekarok többségének.

Ha valaki nem elégszik meg a streaming szolgáltatók nyújtotta lehetőségekkel, ma már meglehetősen költséges a BM lemezek begyűjtése. De még inkább igaz ez Sykes szólóanyagaira, hiszen ezek kevés példányban, kisebb kiadóknál, inkább csak Távol-Keleten jelentek meg a "száműzetés" idején. Nekem a "Loveland" (1997) és "20th Century" (1997) van meg, szenzációs anyag mindkettő. Az elsőn zongorás, lassabb dalai vannak, de erős hangja, és a síró-rívó Gibson Les Paul miatt messze nem szentimentális a végeredmény. Utóbbi pedig 100% Sykes. Itt Marco Mendoza a "társa a bűnben". A Blue Murder debütnél egyszerűbb, slágeresebb dalszerkezetek, némi Thin Lizzy örökséggel, óriási, signature Sykes-gitármunkával.

Évek óta vártuk, hogy visszatérjen. Jöttek ugyan a hírek, hogy éppen kikkel dolgozik, de kézzelfogható eredmény alig. 2004-ben örömmel fedeztem fel Derek Sherinian "Mythology" szólólemezén, főleg, hogy a "God Of War"-ban Zakk Wylde-dal vállalt olyan zabolátlan "kettőst", hogy a fal beleremeg, de mindez csak mézesmadzag volt. A nagy visszatérés elmaradt.

Tegnap pedig jött a letaglózó hír, ami nemcsak a rajongókat, de a szakmát is meglepte. Mint kiderült, nem sokan tudtak arról, hogy halálos beteg. Egy igazi rocksztár távozott, a legnagyobbak egyike.

A Tygers Of Pan Tang, a Thin Lizzy, a Whitesnake, a Blue Murder énekes/gitarosának mindössze 65 év adatott.

Köszönünk mindent; nyugodj békében, John!

Címkék: életpálya
2025.jan.10.
Írta: garael 2 komment

Ügyeletes kedvenc 63. – Ted Nugent: Strangehold (Ted Nugent, 1975)

ted_nugent_1.jpg

A dallal, ami Ted Nugent első szólóalbumának kezdő szerzeménye, először 2011-ben találkoztam, mégpedig a Rocksztár című film egyik betétdalaként. Mint az ismert, a film forgatókönyve Tim "Ripper" Owens Judas Priestbe történő bekerülésének alapjaira épült, ám mivel az egész sztorit a Sunset Strip hajbandás, narkós, puncizós, balhés környezetébe illesztették, az eredetileg támogatói attitűdöt tanúsító Judas Priest elhatárolódott a filmtől, mondván – ez nem a mi világunk (Ja, az más-világ volt 😊).

Nos, abban mindenképpen igazat adhatunk nekik, hogy a filmben szereplő banda a '80-as évek végi arénacsapatok összegyúrt parafrázisát jelenítették meg, így a felhangzó hard rock himnuszok nem a "brit acélt" énekelték világgá, és hát bármennyire nem voltak szentek a papok sem, azért a Mötley Crüe-féle overhedonista szintet sosem érték el. A sztori vázában ugyanakkor könnyű ráismerni Ripper felfutásának történetére, jóllehet, a film hősétől eltérően Owens sosem törekedett dalszerzői babérokra – ez a későbbi évek szerepléseiből is kiderült, ahol a rábízott dallamok kevésszer ütötték meg egy rossz napját kifogó thrash banda refrénalkotói színvonalát.

De ez a cikk most nem ismertető: a soundtrack nagy marokkal hint meg minket a valamikori aranyévek gitárhősöktől származó zenei fordulataival, sémáival (nem hiába játssza a filmbeli Steel Dragon gitáros szerepét maga Zakk Wylde), így aztán a cikkem tárgya úgy illik a party himnuszok közé, mint Bayer Zsolthoz az esztétikai nagyszótár.

Ted Nugent, aki zenészi kvalitásai mellett politikai elveiről is elhíresült, ezzel a dallal teremti meg a lüktető, hipnotikus, pszichedelikus Led Zeppelin-féle utánzatok királyát, ami LSD fogyasztása nélkül is képes repülő, rózsaszín elefántrajok zavaros látomását a sárga sötétítőfüggöny ráncai közé varázsolni, és hossza ellenére is végig élvezetes zenei trippel szolgálni az arra fogékony nagyérdeműnek. Ez talán azért is van, mert a késleltetés miatt a szólóban mintha két gitáros játszana, de Tedből egy is bőven elég.

Aki tehát fogékony erre a fajta ősrockkos muzikális vízióra, az bátran ugorjon neki a több mint nyolc percnek, és persze nézze meg a filmet, mert igazán szórakoztató.

Garael

2025.jan.10.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Tremonti: The End Will Show Us How (2025)

yyy_112.jpg

Kiadó:
Napalm Records/SPV

Honlapok:
www.marktremonti.com
tremonti.bandcamp.com
facebook.com/MarkTremonti

Ki gondolta volna? A Creed, amellyel a grunge-érában annak idején Mark Tremonti nevet szerzett magának, mostanában egyfajta reneszánszát éli. Az ős-trutyisok annak idején fanyalogtak a Creed sikerén, mondván, hogy csak másodvonalas jelenség volt és túl populáris (netán populista), de az eladások nem hazudnak, valójában rengetegen szerették őket. Nem is volt az annyira rossz (példának okáért kivételesen ügyes, jól képzett gitáros játszott benne, aki nem föltétlen érezte ideológiai alapon cikinek a gitárszólókat), de azért ez egyértelműen a rockzene jelenlegi krízisének árulkodó jele.

Abban viszont egyetértünk, hogy ha már Tremonti, akkor elsősorban nem a Creedet kellene ajnározni, hanem sokkal inkább az Alter Bridge-et, vagy még inkább Tremonti saját szólóprojektjét. Ebben a körítésben még a grunge-os dallamok sem irritálnak, olyannyira nem, hogy a "Dust" 2016-ban még a top 15-ös listámra is fölkerült valahogy. Ez az anomália azóta nem ismétlődött meg, pedig a nagyjából 3 évente érkező szólóalbumok legutolsó etapja (Marching In Time, 2021) sem volt rossz.

A 2025-re éppen csak átcsúszott folytatás nekem nagyon bejött; határozottan úgy érzem, hogy Tremonti a keménységben és zenei fölfogásban a "Dust"-hoz kanyarodott vissza. Most is akadnak olyan tételek a lemezen, amelyek nyilvánvalóan a harapósabb vonalat képviselik. A thrash metalhoz közelítő "I'll Take My Chances"-t vagy "Live In Fear"-t a Metallica is simán megirígyelhetné (bárcsak Kirk Hammet is tudna olyan szólókat írni/játszani, mint Tremonti!).

Érdekes, hogy most nem a zúzósabb számok jöttek be nekem leginkább, hanem pl. a lemezindító, elképesztően fölbemászó "The Mother, The Earth And I", a hipnotikusan lüktető "Tomorrow We Will Fail", vagy az epikus lemezzáró "All The Wicked Things". Persze lehet, hogy mindez csak hangulat kérdése. A 12 számos, kb. egy óra hosszú albumon mindenki talál kedvére valót, akármelyik oldalát is kedveli jobban Tremontinak. Ez szerintem a gitáros/énekes jobbik szólólemezei közül való!

Az angolul tudóknak kimondottan ajánlom Rick Beato, nagy hatású zenei youtuber tavaly december 10-én közzétett, több mint egy órás beszélgetését Mark Tremontival. Itt nagyon sok mindenről esik szó, többek között az új lemezről is.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2025.jan.10.
Írta: Dionysos 6 komment

HSAS (Hagar-Schon-Aaronson-Shrieve): Through The Fire (1984)

yyyyy_42.jpg

Kiadó:
Geffen

Hát ennek nagyon érdekes és személyes története van. "Ezer" éve (1998-ban?), szerintem még amikor egyetemisták voltunk Túrisassal (az igazsághoz hozzátartozik, hogy ilyen-olyan okok miatt mindketten nagyon sokáig voltunk egyetemisták) írtunk (és rögzítettünk elképesztően primitív körülmények között) közösen egy dalt "Seize The Day" címmel. Jó, én inkább csak egy fél verzéért meg a szövegért vagyok felelős, a dal valójában inkább Túrisasé. Megjegyzem: az Avenged Sevenfold is próbálkozott egy ilyen című számmal, de ha ismerték volna a mi szerzeményünket, biztos nem merik kiadni azt a "fércmunkát" :))

Szóval a refrénnel megakadtunk egy kicsit, és Túrisas annak idején - főleg a "Whiter Shade Of Pale" rajta szereplő hard rockos földolgozása miatt - sokat hallgatta ezt a HSAS albumot. Nem hiszem, hogy ez különösebb magyarázatra szorulna, de azért talán jó, ha tisztázzuk, hogy a klasszikus Procol Harum dalt sok legendás zenész, többek között Peter Frampton is a világ legjobb balladájának tartja. A lényeg, hogy az elakadt kreatív folyamathoz végül a csatolt YouTube klipen meghallgatható "Missing You" szolgáltatta a szükséges impulzust. Sietek hozzátenni: mindezt úgy, hogy szerzői jogokat firtató per azért nem le(hete)tt volna belőle. Évtizedes pangás és tengődés után azután Túrisas valahonnan előbányászta a közös opuszunkat, és ezzel kezdetét vette kissé kótyagos sétám végig az Emlékezet utcán - hogy ezt az ordas amerikanizmust használjam.

Ez tehát a velős története annak, hogy újra fölkerült zenei érdeklődésem széles horizontjára a HSAS album, pedig a megjelenésekor nem vert túl nagy hullámokat, az amerikai Hot Billboard 100 listán csak a 94. helyet tudta megszerezni. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Neal Schon nemcsak Sanatana (III, IV) és a Journey, valamint számtalan szólólemez gitárosa/dalszerzője volt, hanem emellett (és ezt sokan hajlamosak elfelejteni) ikonikus hard rock bandákat is alapított: Bad English, Hardline, Soul SirkUS! A mellékági projektjei közül bizton állítom, hogy a legkevésbé ismert a HSAS, pedig rocktörténeti jelentősége van, hiszen Hagar gyakorlatilag innen igazolt a Van Halenbe!

A kezdettől fogva rövid életű projektként kezelt HSAS kreatív magja Schon és Hagar volt, az előbb említett "Whiter Shade Of Pale"-en kívül minden dalt ők ketten jegyeztek. Eleinte Danny Carmassi dobossal (pl. Heart, Cinderella, Coverdale-Page, Whitesnake) és Tom Petersson bőgőssel (Cheap Trick) képzelték el a közös munkát, de végül Michael Shrieve-vel (Santana) és Kenny Aaronsonnal (Blue Öyster Cult, Joan Jett) vették föl a lemezt, ráadásul teljesen élőben (!) - úgy, hogy a közönség "zaját" utólag (a legtöbb dalból) eltávolították a szalagokról. A dobok persze (és sajnos) a korízlésnek megfelelően túl vannak visszhangosítva, de a basszusgitár jól hallhatóan, dögösen brummog. Érdekesség, hogy az albumnak "magyar" vonatkozása is van, hiszen Greg Ladányi keverte az anyagot.

yy_38.jpg

A HSAS - bár nem volt igazán sikeres - hatalmas talentumok piszkos szerencsés konstellációja volt. 1984-ben egy full élőben rögzített, izmos hard rock lemezt készítettek, amelyen azért vannak töltelékszámok, de akad néhány kiemelkedő szerzemény is. A "Top Of The Rock" és "Missing You" arénarockos kezdése már előrevetíti a Hagar nevével fémjelzett Van Halen korszakot. Az ezt követő "Animation/Valley Of The Kings" doomos súlyossága szinte a Tony Martin érás Black Sabbathot idézi. A "Whiter Shade of Pale" fincsi földolgozása után sajnos az album megül egy kicsit, bár a himnikus jellegű "He Will Understand"-ben (itt hallható a közönség is) újra villantanak egy nagyot.

Noha ez bevallottan csak egy tiszavirág életű, mellékes vállalkozás volt rendes stúdiózás, tényleges promóció és valódi turné nélkül, azért szólhatott volna nagyobbat. A retrospektív kategóriába való bekerülése mindenképpen indokolt, és talán (meglehetősen szűk körben) igazságot is szolgáltat egy rocktörténetileg sem elhanyagolható albumnak.

Tartuffe

Címkék: retrospektív
2025.jan.04.
Írta: Dionysos 16 komment

Daliás Idők

1000007801_1.jpg

Íme, a Metal Hammer H(ungarica) 1990-es évfolyamának 7. száma. Nem igazán akarok ehhez semmit hozzáfűzni, főleg nem szándékom triumfálni, hogy lám-lám, mondom én, sekélyesek számomra a kurrens megjelenések, hiszen zenei szocializációm kb. erre az időszakra esik, tehát lássátok csak, akkoriban a léc milyen magasra volt felhelyezve.

1000007799.jpg

Csak annyit mondok, rendkívül hálás vagyok, hogy ez nekem nem (csak) történelem, hanem nosztalgia, megélt valóság, amit nagyon jó felidézni, tudva azt is, hogy sajnos ezek az idők már jó eséllyel soha nem térnek vissza.

1000007800.jpg

Túrisas

Címkék: elmélkedések
2024.dec.30.
Írta: Kotta 26 komment

A szerkesztőség kedvencei – 2024

top_10_of_24.jpg

Ugyan én lettem az oldschool arc (plusz thrash-felelős) a csapatban, így alakult a munkamegosztás, de amikor komolyra (értsd éves lista) fordul a dolog, csak előkerül a progos énem. Garael így általában hátrányba kerül a Tartuffe-Kotta tandemmel szemben. Legalábbis eddig így volt, idén viszont éppen az ő aranyérmese lökte le a DGM-et a dobogó legfelső fokáról, pedig ma reggelig biztos voltam abban, hogy – tavalyhoz hasonlóan - az olaszok lesznek a befutók. De hát a meglepetés a jó hadvezér egyik sajátja, ugyebár, ebből kaptunk némi demonstrációt most.

1, Whom Gods Destroy: Insanium
2, DGM: Endless
3, Adamantra: Act III - Pareidolia Of Depravity
4, Judas Priest: Invincible Shield
5, At Night I Fly: Collision/Fusion/Division
6, Sunburst: Manifesto
7, Paralydium: Universe Calls
8, Art Of Anarchy: Let There Be Anarchy
9, Witherfall: Sounds Of The Forgotten
10, Big Big Train: The Likes Of Us /
      Bruce Dickinson: The Mandrake Project

Úgy látszik, nálunk Ron Thal (Bumblefoot) éve volt ez, két albummal is be tudott kerülni a legjobb tízbe, sőt, egyikkel egyenesen az első helyre.

Ezúton kíván a Dionysos Rising boldog új évet minden kedves olvasójának!

Kotta

Címkék: toplisták
2024.dec.30.
Írta: garael 6 komment

Top 10 – meg egynéhány (2024) – Garael

top_10_garael_2024.jpg

Amennyiben blogunk nem titkolt – sikeres vagy sikertelen – másodcéljától, a zenéhez kapcsolódó kulturális tartalmiság megosztásától eltérnénk, és a bulvár eszköztárjával küzdenénk a népszerűségért, a lassan elmúló év fő szalagcímei a következőképpen alakulnának: "a gonosz mibenléte a zenében, avagy az ördögök már a spájzban vannak!”; "Elképesztő! A magyar gazdaság már a metal zenétől is megvonja a forrásokat. Vajon ki állhat emögött?", "A grunge-ot a gyíkemberek szabadították a világra?"; "A magyar katonai paranormális kísérletek is befolyásolják a koncertszervezők tudatát, vagy a harácsoló imperialista nagytőke áll mindezek mögött?"; "Megdöbbentő! Axel Rudi Pell szerint az idegenek tanították meg hangszeren játszani, szólóiban pedig rejtett üzenetekkel szuggerálja a sikert a hallgatók fejébe!"; "A nyolcvanas, kilencvenes évek aranykorának annyi köze volt az aranyhoz, mint békemenetnek a békekölcsönhöz."; "A mesterséges intelligencia nemcsak a politikába, de a zenébe is betört! Sőt, a politikában már sikerült a valós unintelligenciát is előállítani – most a zene következik?"

Szerencsére idén sem választottuk ezt az utat, bár lehet, hogy olvasóink tábora ugrásszerűen növekedne – már ha a gyíkemberek engednék –, de az iróniát (butaságot) lekaparva a fent említett témákról, a kritikákban, vagy a csodálatra méltóan trollmentes hozzászólásokban még olyan területekre (is) sikerült elmerészkednünk, mint a közgazdaságtan, a szociálpszichológia, a marketing, a technikai haladás, a mesterséges intelligencia, vagy a zenetörténelem. Ez persze csak részben volt tudatos – nem vagyunk mi szabadegyetem –, de végre nem csak a kesergésről szólt az áttekintett év, még úgy sem, hogy valószínűleg 2025-re sem sikerül a metal zenének elhozni a világbékét, ami persze csak annak tudható be, hogy sem Putyin, sem a HAMASZ, sem a szír népírtók nem olvassák a Dionysos Risingot.

Persze ha szándékoltan mással, akkor magammal szemben is végrehajtottam egy kisebb "kultúrmissziót": mivel alapvetően szeretem az autentikus bluest, elhatároztam, hogy amennyiben időm engedi, elkezdem bepótolni a nyolcvanas évek nálam kimaradt blues alapú hard rock/arénarock csapatainak életművét, optimistán megelőlegezve magamnak még ötven évet, ami elegendő idő lenne a hatalmas hiátus feldolgozáshoz. Mindegy, ha csak ez a 365 nap volt szánva erre az égiek vagy a tudomány/genetika által – válassza ki-ki a magának tetszőt –, már akkor is sikerült számtalan olyan örömteli perccel megajándékozni a lelkemet, amitől eddig balga módon megfosztottam magam.

Éppen ezért legyen az idei listám 0. helyezettje (kéretik a nullát nem aritmetikai, hanem a sorrendiséget kifejező jelentésében értelmezni) a Whitesnake, Cinderella, Blue Murder, Badlands, Winger, Great White, Little Ceasar, Kingdom Come, Dokken, Lynch Mob, Tesla, Ratt, Slaughter-éra legkiválóbb albumai – hogy ez kinek melyik, abban nem szeretnék vitát nyitni, ami azonban bizonyos: Túrisas kolléga cikke, amiből aztán egy ragyogó, szakmailag is igényes hozzászólás/elmélkedés tartalom bontakozott ki, utalva jelen írásom elejére –, jóllehet, nagyrészt a hangzásról szólt, de egyben egy akkori életérzésről, zenei megközelítésről is –, abszolút megtalált, pedig még a nosztalgia "bűne" sem terhelhetett.

Ezek után lássuk is a listámat, aminek összeállítása ugyanolyan nehéz volt, mint a környezeti hatásokat elviselni – ez a nehézség azonban a zene mikrovilágában örömmel volt teli, nem úgy, mint a környező világ elidegenítő, depresszív valósága.

+1 Sunburst: Manifesto

Ravaszok ezek a görögök, a fene gondolta volna, hogy a vokális klónozás tudományterületén ilyen elöl járnak. Márpedig, ha Roy Khan hangját ilyen sikerrel tudták reprodukálni, azon sem kell csodálkozni, hogy a hozzá passzintott zenei anyagban ugyanúgy felfedezhetjük a Nevermore szellemiségét, mint a romantika korának könnycsorgató szentimentalizmusát.

10. Art Of Anarchy: Let There Be Anarchy

Bár az együttes tagjai valamiféle csalafinta "progos" muzsika ígéretét sugallták, az elkészült album mégis csak néhány dalában alkalmaz progresszív – és abban is a "hagyományos iskolát követő" – elemeket, így közelebb van a dallamos metal sztenderdjeihez, mint egy zenei anarchiát megvalósító progresszív albumnak. Bár lehet, hogy éppen ebben rejlik a csalafintaság.

9. The Black Crowes: Happiness Bastards

No, ez az az album, amit még év elején is könnyű szívvel hajítottam volna ki a virtuális kukába. Azonban valami közbeszólt, mégpedig a lelkiismeret, aminek hatására – ahogy cikkem elején írtam – elkezdtem feldolgozni a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji amerikai/európai blues alapú hard rock mezőny munkásságát. Bár azt mondják, ahogy idősödik az ember, úgy válik érdeklődési köre egyre becsontosodottabbá, ezúttal viszont sikerült az ízlésformálás – néhány olvasónk most felsóhajthat: na végre! Az persze lehet, hogy a varjak albuma az aranykorban nem keltett volna nagy feltűnést, most azonban éppen jókor jöttek ahhoz, hogy egy új rajongót szerezzenek maguknak.

8. Firewind: Stand United

A Firewind stílusváltáson esett át – már amennyire Gus G. ízlése változott az elmúlt idők folyamán. Az utolsó emberig cím akár analógia is lehet: a gitáros, ha kell, egyedül maradva sem ad az olyan semmirekellő dolgokra, mint a szakmai közvélemény. Még szerencse, hogy magamat sosem tartottam szakértőnek, így bántatlanul örülhetek a fémesedés átlagba süllyesztő voltának.

7. Axel Rudi Pell: Risen Symbol

Nos, igen, elérkeztünk blogunknak ahhoz a neuralgikus pontjához, ahol végérvényesen kettéoszlik a stáb. Az eltérő álláspontot generáló kérdésre a válasz pedig nagyon egyszerű: el tudsz-e siklani Pell gitártudása felett, vagy sem. Ez, mint az eldöntendő kérdések általában, nem kíván szofisztikált választ, elég egy igennel, vagy nemmel felelni. Legfeljebb a "két tábor" ellentétes oldalain lévők finoman, cizelláltan fogják a másikat elküldeni a szakmaiság sunyiságába.

6. Sonata Arctica: Clear Cold Beyond

Megtörtént az a csoda is idén, hogy egy együttes a promóciós szövegekben elhangzott kijelentése – visszatérünk a gyökereinkhez – igaznak bizonyult. Még jó, hogy a gyökerek alatt nem azokat a kritikusokat értették, akik már temetni kezdték a szebb napokat is látott fiúkat. Újra eljött az "euro-poweres" vágták ideje, mi meg, a közben megöregedett ősrajongók, hangosan fújtatva próbáljuk tartani az iramot. Mi következik ebből? Hogy a fotelben ülve is maradj edzett.

5. Blues Pills: Birthday/Lucifer: V

Úgy gondolnánk, hogy a Blues Pills derűs bluesának, és a Lucifer okkult, doomos megközelítésének nincs közös halmaza. Tévedtünk, hiszen a két csapat igazából ellentétes oldalról ugyan, de ugyanott kötött ki: az ősrock úgy látszik egy olyan háborúmentes zóna a zenében, ahol az ördögök és az angyalok is leteszik a fegyvert.

4. Dream Evil: Metal Gods

A név mellé egy ilyen címet rakni az egészséges öntudat megnyilvánulása, hátha valaki elhiszi a banda tagjairól, hogy ők a stílus felkent istenei. Még szerencse, hogy a felhangzó harsány röhögést nemcsak a kijelentés abszurduma, hanem a csapatra jellemző önirónia generálja, és egy olyan, true szellemben fogant dalcsokor, ami a tufaság bájosságával képes ökölrázásra buzdítani a rajongókat.

3. Judas Priest: Invincible Shield

Nem gondoltam volna, hogy ebben a korban az együttes tagjai képesek még olyat odaverni az asztalra, amitől rögtön seggre ülnek a trónbitorló fiatalok. Az, hogy valószínűleg ez igazából szintén egy fiatalembernek – Richie Faulknernek – köszönhető, csak másodlagos tényező. A Judas Priest élt, él és élni fog!

2. Bruce Dickinson: The Mandrake Project

Ótvar hangzás, korábban felhasznált ötletek, számomra nevetséges világlátás – úgy látszik, beléptem a zenei mazochisták klubjába, amiről eddig azt hittem, hogy annak hivatalos tagjai a black metal rajongóinak soraiból kerülnek ki. Egy dolog ment csak fel a felelősség súlya alól: a mandragóragyökér és a jó dalok hatása, ami képes elegánsan elsiklatni a negatívumok felett.

1. Whom Gods Destroy: Insanium

Ezzel az első hellyel beléptem Alice csodaországába, hiszen az album szinte mindent megtestesít, amiért nem kellene szeretnem. Úgy látszik, hogy rám is hatott az év politikai légköre, amiben semmi sem az, ami látszik (illetve az, legfeljebb úgy teszünk, mintha…) – csak hát az én kifordított, bábszínházas értékvilágom miatt nem fognak emberek milliói dühöngeni. Ettől függetlenül kérlek benneteket, szavazzatok bizalmat nekem jövőre is!

Egyéb, figyelemre méltó külföldi megjelenések:

Mivel a lista igazából csak egy amolyan mentális/pszichés pillanatkép forrása, amit hangulatom, illetve a környezet indukál, egy más időpontban nyugodtan idefért volna – a listába kerültek helyett – a Magnum, az InnerWish, a Durbin, a Legions Of The Night, a New Horizon, a Powerwolf, a Die For My Sin, Slash, vagy a Dynazty új albuma, és tényleg csak az döntött, hogy az összefoglalóm írásának órájában melyik albumot éreztem hozzám legközelibbnek.

Magyarhon:

Szerencsére a tavalyihoz képest a magyar zenei szcéna is több olyan albumot kitermelt, amikre – a nemzetközi elvárásokat figyelembe véve is – büszkék lehetünk. Annak, hogy külön ejtek róluk szót, nem a színvonal, hanem a rakoncátlan kedv az oka, így nyugodtan vehetitek listám "meghosszabbított karjának" a következő lemezeket.

Bátky Zoltánt a sajnos idejekorán elvetélt Stonehenge óta követem figyelemmel, – naná, veszprémi vagyok – tudom, hogy amihez nevét adja, az – ha nem is esik egybe ízlésemmel –, mindenképpen magas színvonalat képvisel. Nincs ez másként az At Night I Fly-jal sem, és ha a Wendigo második albuma jobban is tetszett, az Antoine de Saint-Exupéry ihlette nevű csapat ismételten bizonyította, hogy nem kell ahhoz Nyugat-Európában születni, hogy nemzetközi minőségben tudjunk gondolkodni és alkotni. (A karrierlehetőség már más tészta…sajnos.)

Rudán Joe, amióta szólómunkásságra adta a fejét, nem tud hibázni. Jóllehet, a "Vasvitéz"-t megjelenése pillanatában kissé eklektikusnak és hosszúnak tartottam, az azóta óta eltelt idő pozitív irányba tolta a megítélést, és most már bátran jelenthetem ki, hogy nyugodtan odatehető a klasszik hard rock többi magyar alkotása mellé.

A Nevergreen az a csapat, amelyik – legalábbis nálam – nem tud hibázni (ráadásul eredményes lenyomata van a Joe-val történt együttműködésnek is). A stílus fel-felbukkanó negatívumait – ótvar hangzás, lopkovári riffek, a fejlődést ignoráló, múltban ragadt attitűd – bátran negáló együttes tulajdonképpen megszületése pillanatában rendelkezett mindazon erénnyel, melyek a hazai doom/gótikus/heavy metal színterének megadta a karaktert, ezt a pozíciót pedig a hosszú kihagyás sem tudta megingatni, bizonyíték erre a "Harag és Remény".

Régi Olvasónk hívta fel figyelem a Salvus – nem, ez nem az emésztés segítő gyógyvíz – új albumára, amely sajnálatos módon sikkadt el a magyar metalkritikai színtéren, pedig akik így tudják Ady költészetének talán legnyomasztóbb darabját egyik daluk szövegébe integrálni, sőt, merészen, de a legnagyobb tisztelettel átformálni, azok mindenképpen megérdemlik, hogy megjelenjenek oldalunkon.

Az Asphalt Horsemen sajnos tragikus körülmények között kényszerült kiadni új albumát, és jóllehet, az elkészült "Never Forget" – amely cím az elhunyt Matyasovszki Gézára utal – az első pár hallgatás után még "nem adta meg magát", én azonban bízom benne, hogy hamarosan ez is beérik nálam, csakúgy, mint az együttes korábbi munkái.

Csalódások persze érték az embert, bár lehet, hogy másoknál éppen ezek az elvetélt szubjektív remények hozták az elvárások szintjét, mindenesetre az Impellittieritől és a The Dead Daisiestől nem ilyen rutinszagú munkát vártam. (Bár az utóbbi késztetett arra, hogy újra elővegyem a Tirana Rockers "Sex Dealer" című, 2012-ben újravett lemezét, amin hazánk zenészei a nemzetközi hírnevet kiharcoló százszorszépeket úgy verik kenterbe, ahogy annak idején Botond az óriás görög harcost.)

Mindent összevetve igazán nem panaszkodhatom: ízlésemet ebben az életkorban sikerült változtatnom úgy, hogy igazi mesterműveket ismerhettem meg, még ha utólagosan is, ráadásul az évi lemeztermés ismételten nehéz helyzetbe hozott a válogatás folyamán – ennél nagyobb gond pedig ne érjen jövőre sem!

Garael

Címkék: toplisták
süti beállítások módosítása