Az egykor nagy népszerűségnek örvendő brit neo-prog mozgalom ernyedt, aszott porhüvelyében már alig pislákol az élet mécsese. Kevesen vannak az egykori úttörők vagy fáklyahordozók közül, akik még ma is aktívak, és még kevesebben, akik érzékeny műszerek nélkül is kimutatható életjeleket adnak magukról. Ezek közé tartozik az IQ, akik 44 éves (!) történetük alatt 13 albumot adtak ki, magyarul: nem hiperaktívak, de éppen ezért minden megjelenésüknek jelentése és jelentősége, azaz súlya van!
A tökéletesen helytálló névre keresztelt IQ kimondottan intelligens zenét játszik; olyat, amelyiknek kicsi, de elkötelezett rajongótábora van. Nem ők voltak a brit neo-prog vonulat legismertebb, legsikeresebb képviselői, de Peter Nicholls varázslatosan egyedi hangjának köszönhetően markáns, karakteres jelenségnek számítanak a szakmában. Az alapító gitáros, Mike Holmes ugyan nem egy Shrapnel-istállós shredder, de utánozhatatlan a hangulatteremtésben és Neil Durant billentyűs "hangfüggönyei" is cizellált, színes hátteret biztosítanak a szerzeményeknek.
Holmes az interjúkban arról számolt be, hogy jóval több számot írtak annál, mint ami a lemezen hallható, de az alaposan megválogatott, kb. 53 perces album így lett tematikusan és zeneileg igazán egységes. A tematikát Dylan Thomas, híres, 20. századi, walesi költő és prózaíró szolgáltatta az "And Death Shall Have No Dominion" (És a halál többé nem uralkodik) című versével, melynek ITT több magyar fordítása is olvasható. A lemez üzenete tehát valami olyasmi, hogy ha az ember itt, a földön rendelkezésre álló idejét a lehető legjobban kihasználja, akkor a halál nem uralkodhat fölötte.
A lemezen mindössze 5 tétel szerepel, mindjárt az indító "The Unknown Door" 22 percen keresztül hömpölyög, veri a lassú, de erőteljes hullámokat a hallójáratainkban. Ezt egy üdítő, lazán folkos, akusztikus szám követi, majd az album klipes nótája, a Pink Floyd-hangulatú "No Dominion". Nem nyitok vitát arról, hogy a kb. 12 perces "Far From Here" nemcsak az album, de az együttes hosszú és becses karrierjének egyik legjobb dala. Erősen "ügyeletes kedvenc" gyanús. A lemezt záró "Never Land" pedig tanítani való progresszív nagyepika.
Nekem még mindig a 2014-es, dupla "The Road Of Bones" az etalon, de ez a kiadvány nem sokban marad el tőle. Nyilván kell hozzá hangulat és türelem, de ezt a műfajt most rajtuk kívül alig-alig műveli valaki ilyen magas szinten (ha egyáltalán).
Nem kérdés, hogy amíg Steve Lee élt és alkotott, a svájci Gotthard volt az öreg (riherongy) kontinensünk egyik legjobb hard rock bandája. Az Ausztráliából visszaimportált Nic Maeder ugyan jó képességű frontember, de nem egy Steve Lee kategória (és meggyőződésem, hogy ez nem csak nosztalgia), a vele készült albumok pedig hiába kapaszkodnak, nem érik el a klasszikusok (pl. Lipservice, Domino Effect, Need To Believe) színvonalát.
A legutóbbi lemez (#13) öt évvel ezelőtt jelent meg, így talán nem volt abszolút légből kapott abbéli reményem, hogy a megfelelő rápihenés után most talán bomba formát tudnak nekünk mutatni. Amit a lejátszás elindítása után az első tíz percben hallottam, óvatos mosolyt csalt az arcomra, de a mosoly azután szép lassan le is olvadt az ostoba, egyre ráncosabb pofázmányomról.
Egy karcos, ígéretes beköszönő után következik a lemez legjobb nótája, a "Thunder & Lighting". Már majdnem Steve Lee-minőség! A harmadikként érkező, erősen Bon Jovi ízű "Rusty Rose" is teljesen rendben van. Ezzel a kezdéssel azonban – mint kiderült – jól megvezettek minket (engem), mert a továbbiakban visszazökkenünk a Nic Maeder-éra sajnálatos középszerűségébe.
A Beatles "Drive My Car"-jának hard rock földolgozása tök jópofa, de egy kb. 40 perces albumra fölöslegesnek (értsd: indokolatlan tölteléknek) tűnik. A "Boom Boom"-ban ugyan van kraft (a rövidke Hammond-szóló külön tetszik), de elég sablonos a dal. A "Devil In The Moonlight" "clipped" vagy "muted" gitárriffje rendkívül tetszetős, de a katyperrysen "óóóóó"-zós refrén tönkre vágja az egészet. Az albumot záró, herflis "These Are The Days" pedig akkora Aerosmith nyúlás, mint atom.
A "Stereo Crush" kétségkívül sztereó, de "crush"-ról (zúzdáról) én nem mernék beszélni. Ha kizárólag a Lee halála óta elmúlt időszakot (kb. 15 évet) veszem alapul, ez a Gotthard jobbik lemezei közül való, ha pedig a teljes munkásságot nézem - nos, akkor valahol hátul kullog a sorrendben.
Hogy mi a jó abban, ha az ember betegen az ágyat nyomja, annyi erővel, hogy még éppen ki tudjon vánszorogni a WC-re? Hát az, hogy ki tud szakadni kicsit a munka-család körforgásból, és végre több időt tud szentelni az egyébként csak élete perifériáján létező tevékenységnek: így például a zenehallgatásnak, vagy ahogy itt, a DionysosRising blogon tréfásan elneveztük, kukaturkálásnak. (Ez utóbbi dolog gyermekkoromból is visszaköszön, mikor irigykedve bámultam a hatalmas szemeteskocsiról fel-leugró és az autó hátulján kapaszkodva utazó embereket, a kukák orromba csapódó bűze pedig frivol módon fonódott össze a szabadság érzésével.)
Korábban többször is kinyilvánítottam, számomra az írás egyrészt munkaköri kötelesség, amiben, ha sikerélményem van (és minden nagyképűség nélkül állíthatom, elegendő van), meg tudom találni az örömöt, másrészt a hobbiként funkcionáló kritikaírást is elsősorban saját magam szórakoztatásáért folytatom, a világmegváltást, a küldetéstudatot, a kultúrmissziót pedig – minden pejoratív mellékzönge nélkül - meghagyom kollegáimnak.
Itt van például ez a Dorothy Martin nevű, magyar származású, ám ízig-vérig amerikai zenét játszó énekesnő, aki – és itt nem a szokásos túlzásaimnak teret adó kijelentésről van szó – egész egyszerűen az általam hallott művésznők közül a legjobb a színtéren, ahol olyan királynők uralkodnak, mint Anneke van Giersbergen (The Gathering), Lizzy Hale (Halestorm), Maria Brink (In This Moment), Magaly Luyten (Beautiful Sin), Jennie-Ann Smith (Avatarium), Daísa Munhoz (Soulspell) és Beth Hart – a szimfonikus metal szcéna énekesnőit szándékoltan nem érintem, mert az egy más műfaj, más sztenderdekkel.
S hogy ez a sommásnak tűnő, a kritikai objektivitást és mértéktartást elutasító megállapításhoz elég volt puszta másfél perc, talán már-már mesébe illik, de ha meghallgatod az album nyitó számának (csatolt videó) hajlítgatásokkal teli, frenetikus hangterjedelmet demonstráló, egyszerre ösztönös és tanult hangszálakrobatikáját, talán Te sem fogsz nagyot legyinteni egy tényleg sommás, arcpirító jelző kíséretében.
A hölgy, aki bandáját egészséges önbizalomtól fűtötten magáról nevezte el, körülbelül 10 éve robbant be a tengerentúlon a köztudatba, bár akkor még a jól kipróbált Joplin-AC/DC-Sabbath trió kockázatmentes sémáit felhasználva, és az, hogy a hátrányokból nem akadályokat, hanem progresszív tapasztalatokat volt képes begyűjteni, egy valamit bizonyít: Dorothy, akár mint Pallasz Athéné, már megszületése pillanatában teljes vértben és fegyverzetben hívta ki párbajra azokat, akik szerint a másolás nem kíván különösebb tehetséget.
A zenei evolúciónak aztán nem kellett sok állomás: a következő két albumon sikerült összeállítani azt a sikert hozó rockzenei mixtúrát, amiben ott van a blues, az R’n’B (a bluesrokonra gondolok), az arénarock, a southern, western valamint a modern rock, illetve az R’n’B (itt viszont már a popzenei stílust próbálom a dobozba gyömöszölni), és amit aztán Dorothy hangja, továbbá a modern, szuperszonikus – bár kissé túlvezérelt, steril - hangzás robbant bombasztikussá és teszi azon generációk számára is befogadhatóvá, akiket a gyökerek (nem, itt nem a Dorothyt becsmérlő kritikusokra gondolok, hanem a stílus eredetére) már nem igazán tudnak megszólítani.
A "The Way"-en tehát már az az abszolút letisztult stílus az uralkodó, ami éppen a patikamérlegen adagolt komponensek miatt tűnhet kissé mesterkéltnek, ám akit ez nem zavar, az a korunkra jellemző harsánysággal elővezetett, tökéletesen szórakoztató percekre lelhet – az anyag ugyanakkor retrospektív is, már abban az értelemben, ahogy a végtelenségig kimunkált együtthatók a nyolcvanas évek tökéletességre törekvését idézik fel, amit hallván joggal kérdezhette a grunge-hoz forduló nemzedék: lehet ezekkel azonosulni?
A kezdő, címadó szerzemény ugyan még tartja magát az arénarock szabályaihoz, ám a "The Devil I Know" már túlmutat azokon és a modernebb vizekre evez, amiben ott van az In This Moment dekadens világlátása, vagy a harsányabb amerikai bandák zabolátlansága. Innentől aztán a csapat tényleg megszabadul minden kötöttségtől: a "Mud" elektronikába forduló, a pop R’n’B-t idéző fordulataival mutat fricskát a rockszíntérnek, hogy aztán egy olyan tradicionális műfajt, mint a western & country bújtasson szintén elektronikába, még éppen ideát az ízléstelenség határán – talán éppen a meghívott vendég, Slash szólójának köszönhetően.
Dorothy hangjában pedig tényleg ott van minden, ami a felvállalt zenei világhoz szükséges: ha kell, Maria Brink kabaré hangulatú hangján szólal meg, ha kell, Bett Hart vibratós érzékiségével ad többletjelentést a kő egyszerű zenei témáknak – ahol nem a gitárszólóké, hanem a groove-oké a főszerep –, de tud ő himnikus, Nickelback/ hangulatú nótát – "Superhuman" – is varázsolni, esetleg bensőséges hangulatú, Beth Hart utánérzéssel visszanyúlni az ősforráshoz (The Way).
Szerencsére a játékidőt az anyag kompakt jellegéhez igazították, vagyis éppen, hogy eléri a negyven percet, viszont az is igaz, hogy egyetlen tölteléknek szánt darabbal sem találkoztam. Dorothy Martinról pedig remélem, hogy egyszer kedve szottyan majd szülőhazáját is meglátogatni – a wikipédia szerint Budapesten született -, hogy a förtelmes magyar Dorothy nevű hazai csapat a rockon tett gyalázatát sikeresen moshassa le.
Bár sokan az amerikai power metalt – nomen est omen – tartják az extrém stílusok mellett leginkább az erő felkent zenei kifejezésmódjának, az északi csapatok a maguk különleges atmoszféra teremtésükkel és a kultúrájukból adódó, a zord természeti környezetből táplálkozó másfajta eszköztárral képesek a rendíthetetlen akaratot, a kompromisszummentességet hangjegyekbe oltani. Mindezt teszik úgy, hogy a gyakran panteisztikus világlátásból eredő enyhe melankólia különleges érzelmi dinamikával ruházza fel a gondosan kimunkált dallamokat, és szinte paradox módon képes a világot felfedező egykori hajósok miszticizmusát a többrétegű megoldások közé rejteni.
Ezen, kissé hosszúra nyúlt bevezetőm helyett – amiért H. Sanyi barátom lemondó legyintéssel adta át a "modorosság nagydíját" – igazából elég lett volna pusztán egyetlen zenekar nevét leírnom: a Pyramaze tökéletesen példázza mindazt, amit szavakkal próbáltam leírni, és ha hallottál tőlük akár egy albumot is, tökéletesen értheted, mivel is akartam megúszni egy hosszúra nyúló kritikát.
A norvég együttes lemeze Kotta kolléga ajánlásával jutott el hozzám, aki minden bizonnyal a blogunkra jellemző zenei kukázás megtisztelő tevékenysége során akadt erre a gyöngyszemre. Gyorsan utána is néztem a csapatnak és egyből megértettem, miért is lett kiemelve az egyébként egy unokatestvér-pár alkotta – kéttagú – zenekar egyik fele: Terje Harøy ugyanis a már említett Pyramaze-nek is a tagja, akik a legutóbbi három albumukkal úgy bájoltak el, mintha a költészet mézsöréből kortyoltam volna valamelyik királyi csarnok végtelen tivornyáján.
A rokonság tehát – mind az emberi, mind a zenei – le sem tagadható, és ha tetszett a "piramisok zenéje", akkor minden bizonnyal az "Alienized"-dal is hamar meg fogsz barátkozni, hiszen itt is megvan minden, ami az egykor Matt Barlow-t is soraiba tudó hordát jellemezte: monolitként magasló hegyek, üvöltő szél, a tenger hullámainak partot korbácsoló dübörgése, a dacoló emberi természet – mind-mind ott bújik a dallamok és riffek között, ahol a mindent legyűrő végtelen erőt nem a sebesség, hanem a groove-ok súlya adja.
Már az intróként szolgáló másfél percnek is megvan a maga szerepe – lelket facsaró dallammal vezet be a csapat által teremtett világba, hogy aztán a valóban első szerzemény úgy csapjon mellbe, mint valamelyik Jötnar (óriás), akinek nem tetszik, hogy megpróbálod féltve őrzött kincsét magadévá tenni. A folytatásban ezt követően hasonló hangulati séma vezeti a kezed, talán egy icipicit több hagyományos európai metal-ízzel, mint amit a Pyramaze-ben megszokhattunk: a refrének úgy égnek be az füledbe, hogy aztán este, elalvás előtt orvul bukkanjanak fel ismét, önkéntelen dúdolásra késztetve a párnák között, a feleséged megértő tekintete mellett.
A fiúk pedig nagyon értenek a dallamalkotáshoz, az album címadó szerzeménye – ami tempójával azon kevesek egyike, ami kilép a közepes poroszkából – képes arra a bravúrra, hogy egy teljesen más környezetben ténykedő nemzettárs – a TNT – jusson az eszedbe, de a Queentől kölcsönvett riffel indító "The Highest Mountan" is gyorsan el tudja feledtetni veled a kezdés lopkovári szagát, hiszen a kitárulkozó zenei téma teljesen más – vihar-korbácsolta – vizekre evez. Északi lemez pedig nem létezhet némi melankólia nélkül, az akusztikus indítású "The Light" valahol a legmélyén a Black Sabbath Tony Martin-féle időszakában született epikus művekkel rokon, persze Iommi letaglózó riffelése nélkül – mégis képes arra, hogy megérintse lelked alsó szegleteit is.
Hasonló érzelmi kifejtéssel ölel át a lemez másik hat percen is túlnyúló dala, a "Remember", ami pedig a Thresholdnál megfigyelhető módon – a refrénnek hitt dallam után jön csak a tényleges refrén – bontja ki a rózsasziromként egymást rétegesen fedő dallamokat, mégis úgy, hogy ne érezzük magunkat becsapva. Óriási, monumentális, muzikálisan és szövegileg megrendítő csúcspontja ez a lemeznek, ami után már könnyedebb, nem ennyire torokszorító darabok jönnek: a "Siren's Call" lehet az album legpopulárisabb "slágere", amiben némi játékosság tudatja velünk, hogy a fiúk ilyet is tudnak, az "A Stranger Stance" pedig elmehetne egy korai, fiókban felejtett Masterplan darabnak is.
A lemez talán egyetlen hibája a Pyramaze-re is jellemző nagyon tömör hangkép, amiben a dallamos gitárszólókat gyakran szinte elfedik az egymásra pakolt zenei rétegek, pedig Christer a Divided Multitude-ban többször is bizonyította, hogy a hangszer tökéletes ura. Kellemes meglepetés a lemez Norvégiából, ráadásul bátran felveszi a versenyt a legjobb Pyramaze albumokkal, s ha a progresszív jelzőt én nem is használnám velük kapcsolatban, a zenei gondolkodásban és az ötletek megvalósításában bizony ott bújik a haladás szelleme. Vagy inkább óriása.
Matekozzunk? Matekozzunk! Ha két zenei függvényből az egyik értelmezési tartománya a legelső és legutolsó Edguy, a másiké a legelső és a jelen ismertető tárgyául szolgáló Avantasia lemez, az értékkészleteket pedig ezek színvonalát jelölő egyestől a tízes érték jelenti, akkor az Edguy függvény egy 5-8 közötti értékkészlettel bíró, fordított parabola, aminek legmagasabb értéke 8, legalacsonyabb pedig 5, az Avantasia függvény pedig egy fordított exponenciális függvény, aminek legmagasabb értéke az első három-négy album esetében 10, jelen lemez esetében pedig 5. Ja és a két függvény az 5-ös értéknél metszi egymást. Oké, rendben, gondolom a kedves olvasó haja most áll égnek, a humán irányultságúaké azért, mert nem értik, mit zagyválok itt összevissza, a reál orientáltsággal bíróké pedig a pontatlan megfogalmazásért, de az biztosan kijelenthető, hogy az Edguy és Avantasia albumok 2025-re egymásba értek, mind színvonalban, mind a felhasznált eszközkészletben.
Nem véletlen, hogy Tobias már az ezt megelőző lemezen sem igen erőltette a valamikori Avatasia operák tartalmi és muzikális folytonosságát, valamint az arra épülő érzelmi-dramaturgiai ív stílust meghatározó jelenlétét. Kijelenthetjük, hogy ha az "A Paranormal Evening with the Moonflower Society" gyakori kacsingatásokkal idézte fel az Edguy valamikori euro-power alapú zenei világát, akkor jelen lemez kis túlzással felfogható egy szimfonikus háttérrel feltuningolt, többszereplős Edguy albumnak, ráadásul nem a legjobbnak, ahol a színvonalat a meghívott vendégek próbálják fenntartani, hol nagyobb, hol kisebb eredménnyel.
Ezek után talán érthető, hogy Sammet a "Here Be The Dragons"-t eredetileg szólóalbumnak szánta: a végeredményt tekintve végül az is lett, leszámítva a vendégeket, mert a lemez ott találkozik a rockoperára jellemző stílusbeli eszközök halmazával – na, már megint matek –, ahol a párhuzamosok – vagyis a végtelenben. Oké, lehet, hogy túloztam, mert szinte minden dalban van egy csipetnyi Avantasia, csak hát ezeket korábban már mindet hallottuk, és ha az ismerős, újrahasznosított elemek mindegyike hagymaként csípné a hallgatók szemét, a legutolsó dal végére olyan kollektív zokogásba törnének ki, amilyet az Avantasia sírgödrénél tapasztalnánk. Bár lehet, hogy ott is állnak.
Kezdésnek aztán a "Creepshow" rockos, bolondozós világa gondoskodik arról, hogy mondjuk a "King Of Fools" jusson a megveszekedett rajongó eszébe – a dal egyébként nem rossz, már ha a kissé bazári hatásvadászatot iróniának tudjuk be. Tobias remekül ért a "nagyepika" írásához, alkotásaiban mindig kiemelkedő szerep jut a gyakran nyolc percen is túlnyúló, többszereplős daloknak, melyekben tökéletesen tudja megidézni a meghívott vendégek zenei világát. Ezúttal azonban csak egy duettre futotta, ahol az énekestárs, Geoff Tate, amiből egyértelmű, hogy Sammet a Queensryche valamelyik korszakának stílusát hívta elő – sajnos azonban ezúttal az unalmasét. Nem mondom, hogy hallgathatatlan eredményt kaptunk, de a jól megcsípett hangulat önmagában nem képes végig fenntartani a figyelmet, Tate pedig az utóbbi időkben rá jellemző művészinek gondolt, ám igazából enervált stílusban lombozza le a kedélyeket.
Avantasia nem létezhet Michael Kiske nélkül, nem győzöm kihangsúlyozni, hogy az első album "Reach Out For The Light" duettje Kiske tulajdonképpeni coming out-ja volt, amivel a kurvalét nyomorúságát elfogadva ő maga is rájött, hogy neki bizony heavy metalt kell énekelnie. Ennek megfelelően az album címadó dala egy sztenderd euro-power dal, ami nem is lenne rossz, ha nem írta volna meg Tobias az elmúlt húsz évben már vagy egy tucatszor, nem győzve a hallgató fejébe döngölni: ebben a stílusban Kiske a király és punktum!
A "The Witch"-csel és Tommy Karevikkel érkezünk el végre a szokásos Avantasia minőséghez – a kissé filmzenei kezdés után berobbanó kórus és a sejtelmes, misztikus dallamtéma telitalálat, Karevik tehetségéről pedig úgy gondolom, nem kell vitát nyitni. Ronnie Atkins betegsége ellenére is vállalta feladatot, és bár hangján érződik némi fátyolosság, maga a "Phantasmagoria" talán a legjobb euro-power darab a lemezen, ahol a dallam úgy löki felfelé az adrenalinszintet, mint mikor nyolcadikos korodban matekból hívtak ki felelni, pedig neked éppen az járt a fejedben, hogyan menjél oda Pannihoz bevallani , mennyire is tetszik neked.
A szokásos Magnum adag Bob Catley-vel ezúttal azonban nem tudja hozni az elvárt szintet, az anyacsapatra jellemző karakteres világot Tobias – és maga Catley – tökéletesen kimaxolta a korábbi lemezeken, így ez most úgy süllyed bele a rutin mocsarába, ahogy néhány hazai országgyűlési képviselő zsigerből jövő szitkozódása középről onnan és innen.
Érdekes, hogy Tobias ismét képes volt thrash jellegű dalt írni, csak hát az "Unleash The Kraken" – amiben az énekes szólóban nyomja – stílusából eredően nehezen illeszthető bele a kórusos, refrénorientált világba. Ettől függetlenül a gitárszólók megmentik a dalt az unalomtól és hát van annyi pikantériája a dolognak, hogy ne érezzük azt hallgatás közben, mintha valaki drogot csempészett volna az italunkba és hirtelen egy porcelánboltban találjuk magunkat, ahol éppen elefántcsordák próbálnak balett táncot ejteni.
De nem is szaporítom tovább a szót, a "Phantasmagoria" mellett a lemez második legjobb darabja szintén egy Helloween parafrázis (ismét Edguy analógia), amiben a H.E.A.T énekes, Kenny Leckremo mutatja meg, hogy a számára kissé stílusidegen szerepben is tökéletesen helyt tud állni a speed-veterán Tobias mellett. A zárás aztán tökéletesen fogalja össze a "Here Be Dragons"-ról alkotott véleményt: hiába Roy Kahn, a se íze, se bűze zárszóból az derült ki, hogy mire Tobias idáig eljutott, már ő maga is unta az egészet.
S ezek után, mint fekete öves Avantasia rajongó, mit is írhatnék? Mester, úgy érzem, ideje a pihenésnek, mert az önismétlés nemcsak a hírnévnek árt, de a kreatív áramlatokat is képes úgy befolyásolni, hogy abból még a nosztalgia sem lesz képes élvezhető végeredményt produkálni. Kellemes pihenést és meditációt – persze a sárkánynak is! (Ja, de hova tűnt Jorn Lande?)
A Rockinform kért meg, hogy a 40.(!) évfordulóra írjak néhány méltató szót az első Malmsteen lemezről (ITT).
Nem szándékozom viszont nálunk közzétenni, ugyanis azt a cikkem írtam át, amit ide írtam, amikor 30 éves lett a lemez. A mai napon, amikor Kotta érdeklődött privátban, hogy a Rockinformban látott emlékezést miért nem teszem fel, meglepetten láttam, hogy már két kritika is megjelent a lemezről a blogon. Szinte kizárt, hogy van még olyan megjelenés, amiről ennyiszer írtunk volna vagy hivatkoztunk volna rá. De rendben is van ez. Ha nincs a "Rising Force", vélhetően nincs blog sem.
Tíz éve írtam meg a (második) méltatást, amit a Rockinform felkérésére most aktualizáltam, itt-ott belejavítottam. Pl. döbbenten fedeztem fel, hogy legutóbb simán vállalhatónak gondoltam a következő mondatot; "Sokat viszont nem vártunk, mert a kis méretű fekete-fehér kép alapján azt hittük, hogy Malmsteen egy csaj…" Brrrr! Utólag is elnézést a meglehetősen faragatlan megjegyzésért.
Jó hír viszont, hogy a zenei tartalomra vonatkozó megállapításaim miatt nem kell elnézést kérnem, szépen öregedtek az elmúlt években, évtizedekben, ahogy mondani szokták. Yngwie szakmai megítélése meglehetősen egyértelmű. Korszakalkotó zseni, aki mára ugyan elvesztette kapcsolatát a realitással és csak elefántcsont-tornyában önmegvalósít, szinte kizárólag önmaga szórakoztatására, de amit létrehozott, elindított, az EVH-hoz hasonlóan alapjaiban változtatta meg a gitárosok és az erre fogékony zeneszeretők világát,
"Öreg voltam, kellett a pénz…" – rebegik a rockerek a halálos ágyukon. Valahogy így alakul át a mém a metal közösségben, ha a '80-as évek bandáira terelődik a szó. Hát igen, nem hiszem, hogy ezeket a vén rájákat felveti a maximálnyugdíj, és mivel máshoz valszeg nem is igazán értenek a zenélésen kívül, mi mást tehetnének, mint hogy felülnek a nosztalgia-vonatra és tolják a bulikat, fesztiválokat, amíg még vannak néhányan, akik kíváncsiak rájuk. A korrektebbek köztük, hogy azért ne lógjon ki annyira az a lóláb – bár ebben a műfajban a patának van némi ázsiója –, rendszeres lemez megjelenéssekkel is megtámogatják az újabb kori karrierjüket. Persze ne tagadjuk el tőlük azt sem, hogy lehet, egyszerűen csak szeretnek muzsikálni és számokat írni, végül is ezt csinálták egész életükben.
A klasszikus felállással nyomuló angol csapat is odateszi magát, kb. kétévente kiad egy albumot, s ezek nem is rosszak amúgy, még ha a kutyát sem érdeklik. Az idei etap is teljesen rendben van, sőt jómagam a jobbak között jegyzem. Olyannyira, hogy megkockáztatom, talán a legtutibb az első két klasszikus óta, mert most sikerült leginkább elkapni azok hangulatát. Persze bele lehetne kötni a hangzásba, vagy egyes dalokba, de felesleges. Az is igaz, hogy sok a 14 nóta, elkelt volna egy producer, aki megrostálja kicsit a műsort, ha lenne még jelentősége ennek. De nincs, manapság már nem kell mérlegelni, hogy mire költse a hallgató a nehezen összespórolt pénzét, felmehet a Spotifyra minden ötlet, ki tudja, kinél melyik szám talál majd be és landol valamelyik playlisten. Így megy ez manapság.
Night Demon: Darkness Remains (2024)
Sokaknak a Queensryche koncert elő-zenekaraként kerülhetett képbe ez az amerikai csapat, én felfigyeltem ugyan rájuk már a "Curse Of The Damned" (2015) kapcsán, de aztán nyomukat vesztettem. Tíz éve leginkább a Diamond Head adta, stílusban és hangzásban is rájuk hajazott a kaliforniai trió, de nagyon. Volt azért olyan számuk is, ami tiszta Maiden, tulajdonképpen az Angel Witchtől a Tygers Of Pan Tangen át a Battleaxe-ig bárkit ide citálhatnék referenciának, megállná a helyét. Áttételesen a '70-es évek is megjelent a zenéjükben, Black Sabbath, UFO, korai Judas és Scorpions – naná, hiszen a NWOBHM bandái is ezeken nőttek fel.
Hozzáállásban nagy változás továbbra sincsen, most is a '80-as évek hagyatékét ápolják, de például a hangzásuk lényegesen jobb lett. Továbbá: letisztult a stílusuk és jóval kevésbé nyilvánvalóak a hatásaik ma – azaz fejlődtek, fejlődnek folyamatosan. Nem mondom, hogy egyik-másik riff nem ismerős valahonnan, de ettől még tökre működik a dolog. Hiteles és színvonalas az, ahogyan ezt a zenei világot prezentálják, engem legalábbis szórakoztat. Megértem, ha valaki úgy áll hozzájuk, hogy ha ilyesmire vágyik, akkor inkább az eredetiket dobja fel, de talán nem mindenki van ezzel így. Nekem legalábbis néha jólesik valami új, ami mégis ismerős. Üdvözlöm kedves szomszéd, csak nem megborotválkozott? Á, Harris úr, fodrásznál volt? Pesch asszony, de jól áll ez az új bőrnaci! Most mondjátok, hogy ez nem klafa!
Khirki: Κυκεώνας (2024)
Olvasói ajánlásra érkezett, mint olyan, ahol ügyesen keverik a folkot a metallal. Mit mondjak, hamar az egyik kedvencem lett így az év elején, megunhatatlan. OK, eleve van némi elfogultságom Görögországgal kapcsolatban, néhány évig éltem és dolgoztam ott, egészen misztikus, különleges hely az. De akkor, amikor ezt a cuccot dicsérem, nem a részrehajlás beszél belőlem.
Pedig nem kimondottan egyedi, amit ez a trió (!) csinál: egészen hasonló a koncepció, a zenei világ, mint amit pl. az Amorphis fénykorában elképzelt és képviselt. Ízlésesen, finoman, nem tolakodóan belecsempészni a népzenét és a helyi mitológiát a kemény rockba. A megvalósítás némileg más azért, mert a finnek a death metal felől érkeztek meg a kiteljesedésükhöz, a hellének viszont (az előző lemezük alapján) inkább amolyan punkos-metallicás post grunge (stoner) keverék lehettek. De mindegy is, mert duplán léptek vissza az időben: a kemény vonal a hagyományosabb metal felé billent, a folk elemek pedig megsokasodtak. A hasonlóságok sorát szaporítja, hogy az atmoszféra szintén kifejezetten északi, a görög mitológia témák ellenére (vagy inkább azok eredményeképpen?) nem kapott el a balkáni buli-hangulat. De ezt nem negatívumként említem, éppen hogy ellenkezőleg. Szóval ajánlott nagyon!
Hosszú hónapok óta pillangókkal a gyomromban olvastam az újabb és újabb híradásokat a soron következő Karmakanic lemez fölvételeiről, stúdiómunkálatairól. Szinte a csontjaimban éreztem az izgatottságot: jön, most már tuti jön az új album! Közel 10 év eltelte után friss anyaggal rukkolnak elő! Számomra a Karmakanic testesíti meg az ideáltipikus prog-rock muzsikát; ha valamirevaló zenész lennék, nem kérdés, hogy ilyesvalami muzsikát játszanék. Imádom őket, s ezt bizonyítja, hogy hosszú évek óta a "Wheel Of Life" intrója a telefonom csengőhangja (barátaim nem hanyagolható mértékű frusztrációjára).
Kicsit azért lelohasztotta a lelkesedésemet, amikor meghallottam, hogy ezúttal nem Göran Edman lesz az énekes. Állítólag azért alakult ez így, mert Edman már nem nagyon akar turnézni, de szerintem ez átlátszó és bődületes mellébeszélés, hiszen a Karmakanic sosem volt egy turnézenekar. Sajnos mindössze egy számban kerül elő (Gotta Lose This Ball And Chain), s ott is jóformán csak vokálozik. Ezzel ki is derül gyorsan (legalábbis nekem), hogy itt azért ő az igazi "Jani"... Nálam ez a banda teljesen összenőtt az ő jellegzetes orgánumával, valójában itt, ebben a közegben volt ő igazán otthon, nem Yngwie mellett (bár ott sem teljesített rosszul, mint ahogy Richard Andersson mellett sem a Space Odyssey-ben). Mindezt úgy mondom, hogy utódja, John "a másik Jani" Mitchell (Arena, Kino, Frost*, Lonely Robot) kiváló énekes (is), ráadásul alapból nincs bajom a hangszínével. Leszögezem tehát: nekem minden mellébeszélés, aminek nem az a konklúziója, hogy ide (is) végig Edman kellett volna! Ez azért komoly hendikep...
A Karmakanic "agya", Jonas Reingold talán kompenzálni akart azzal, hogy még soha ennyi vendégmuzsikust nem hívott meg ebbe a projektbe. A régi harcostársak (Krister Jonsson gitáros és Lalle Larsson billentyűs) mellett szerepet kaptak: Andy Tillison, Tomas Bodin és Roger King billentyűsök; Simon Phillips, Craig Blundell és Nick D'Virgilio dobosok; valamint Luke Machin, Steve Hackett és Randy McStine gitárosok (a teljesség igénye nélkül).
Reingold a ráncfelvarrás részeként egy valamivel vastagabb hangzással látta el a "Transmutation"-t; az "öblösebb", rockosabb (néhol meg inkább popos) fogalmazás javarészt annak számlájára írható, hogy a keverőpulton lejjebb húzta a "jazz" föliratú tolópotmétert. Ennek elsősorban Lalle Larsson billentyűs látta kárát, aki jóformán epizódszereplővé lett - az én őszinte bánatomra.
Azt tehát egyértelműen leszögezhetjük, hogy nem nekem készült ez a lemez, Reingold nem az én preferenciáimat tartotta szem előtt. Emiatt - megmondom a frankót - mocskos mérges vagyok; elvégre is közel 10 évet vártam a folytatásra! Persze ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy fércmunkával lenne dolgunk, hiszen a kicsivel több mint egy órás lemezen 7 nóta kapott helyet, amelyek közül a lemezt záró címadó 23 perces! Bizony belement ebbe is Reingold minden muzikalitása, dalszerzői zsenialitása, kompozíciós aprólékossága, legapróbb részletekre kiterjedő figyelme, rajongók iránti tisztelete és művészi elszántsága.
Az már nézőpont (részemről pedig egyéni panasz) kérdése, hogy az egyébként sem habkönnyű rádióslágerekben gondolkodó Karmakanic még sohasem volt ennyire nehezen megközelíthető (kimondom: szerethető). Ez a korábbiakhoz képest egy karcosabb, darabosabb munka; az én megítélésem szerint nem sikerült a legjobban a "reinvenció" vagy "transzmutáció". Persze nagy ez a világ, és biztos akad majd olyan, akinek épp most, épp így, épp ezzel fognak "bejelentkezni" a karmikus autószerelők.
Tudom, most még egy kicsit meglepett és zabos vagyok. Talán hagyni kellett volna, hogy ülepedjen az anyag, de szerintem éppen ezért őszinte, ettől hiteles a recenzióm. Nyilván rengeteget fogom még hallgatni a lemezt; abban is biztos vagyok, hogy minden hallgatással közelebb fog hozzám kerülni - elvégre is elkötelezett, fanatikus rajongó vagyok. Ceterum censeo: úgyis rajta lesz az év végi toplistán!
Sosem titkoltam, hogy Marcel Coenen az egyik kedvenc gitárosom. Sajnos nem túl termékeny, a korábbi bandáira (Lemur Voice, Sun Caged) sem volt jellemző a hiperaktivitás, de szólóban is komótos a tempó. A Sun Caged nevű formációval, a varázslatos teljesítményt nyújtó Paul Adrian Villarreal énekessel a mikrofonnál 2011-ben olyan lemezt készített (The Lotus Effect), amely megkérdőjelezhetetlenül beírta magát nálam az életre szóló Top 10-be; vagyis egyértelműen az ún. lakatlan szigetes törzsanyag része. Coenen mindig kapható egy kis session munkára (Ayreon, Carthagods, Hubi Meisel), de az utóbbi időben gyakorlatilag szoba- vagy pincegitáros lett belőle, mint Malmsteenból.
A legutóbbi, 2023-as "Resurrection" félig instru, félig énekes lemez volt, de olyan gányul szólt, és a szerzemények is olyan - hogy is fogalmazzak finoman? - átlagosak voltak, hogy nem ugrotta meg nálam az ingerküszöböt. Ezek után nyilván ki voltam éhezve valami finomságra, ezért nagy reményekkel vetettem rá magam a javarészt még tavaly rögzített új anyagra. Főleg azok után, hogy megtudtam: ez most végig énekes album lesz, ráadásul egy rakat vendég vokalistával. Ez egyébként jól is elsülhetett volna, de amikor végre megjelent a meghívott énekesek listája, igencsak elszontyolodtam. Ennél már az is jobb lett volna, sőt igazából az lett volna jó, ha visszajön Villareal a nyakatekert, csodálatosan őrült dallamaival.
A "Fejszét" most is úgy vette föl Coenen, hogy gyakorlatilag a dobokon kívül (ezeket Hans In T Zandt püföli) minden hangszeren ő játszott. Egy dalba (Don't Let The Freedom Fool Ya) belekalamolt Richard Ritterbeeks bőgős, valamint pár nótában segített Rene Kroon billentyűs. Egyébként szinte minden dalt más és más énekelt föl, de Kelly Sundown Carpenter nevén kívül alig találunk köztük ismerőst (Ollie Oldenburg, Pascal Remans, Colleen Gray, Gregoor van der Loo, Hans Reinders, Jos Severens, Sascha Burchardt, Esther Brouns és Dennis Schreurs).
A gitárszólók természetesen most is emlékezetesek, mi több, káprázatosak, de a hangzás sajna elég "házistúdiós", leaglábbis ami a dobokat illeti. Ennél azonban nagyobb baj, hogy nem mindegyik énekes való ebbe a ligába, sokkal inkább egy alsóbb osztályba, kivéve talán Gregoor van der Loot (An Unfairy Tale), aki ráadásul inkább billentyűs, mint énekes, és természetesen Carpentert (Old Ways). A gyorsabb dalok jellemzően direktebb hangvételűek, így nekem elsősorban a progosabb hatású lassú tételek jönnek be (Mirage, An Unfairy Tale, Endless Liberty), mert ezek emlékeztetnek leginkább a sajnos már régmúlt Sun Caged korszakra.
Fájdalom, de azt kell mondjam, hogy a "Fejsze" nem egy finom, precíziós műszer, inkább olyan, mint az a fa, amit vele faragnak... Ez bizony nem hozza a lótusz hatást...
Mike Portnoy és a Dream Theater újra összeborulásának egyik legnagyobb vesztese alighanem a The Neal Morse Band volt, amely gyakorlatilag megszűnt létezni, illetve meghatározhatatlan időre hibernálódott. Pedig a NMB-ben olyan fantasztikus zenészek kaptak lehetőséget kiállni a reflektorfénybe, mint az ismeretlenségből imígyen gitárfenoménné avanzsált Eric Gillette, aki valójában nemcsak gitáros, hanem - ahogy mondják - multiinstrumentalista (valamint énekes), és mint ilyen, kiválóan teljesít a billentyűknél, de a dobok mögött is. A 2016-os "The Great Unknown" című lemezről annak idején meglehetősen nagy lelkesedéssel számoltam be. A csak digitálisan elérhető "Sensory Overload" recenziójával azért csúsztam meg egy kicsit, mert nehéz volt földolgoznom és elfogadnom, hogy egy olyan egységes arcot mutató, énekes prog rock/metal album után, mint a "The Great Unknown", most egy teljesen instrumentális, eléggé szerteágazó anyaggal jelentkezett, amelyen minden egyes hangszert, szólamot ő játszott föl. Ennek az lett az eredménye, hogy egy szürkébb, stiláris csapongásai ellenére is egyneműbb lemez született, amely ugyan így is minden elemében professzionális, de a varázslat valahogy kimaradt belőle. Persze vannak rajta nagyszerű számok, mint például a lassú groove-os "Lightwave", a latinosan lüktető "Tesla Coil", vagy meglepően AOR-os "No Place Like Home".
Ez nem éppen friss megjelenés, de szégyen lett volna szó nélkül elmenni mellette, főleg úgy, hogy azoknak, akik Dino Jelusić (Animal Drive, Michael Romeo, Dirty Shirley, Whom Gods Destroy, Jelusick) munkásságát legalább annyira becsülik, mint én, ez egy igazi gyöngyszem. Méghozzá abból a fajtából, ami az internet információs szemétdombjának emberi ésszel fölfoghatatlan tömege alatt, szinte érszrevétlenül rejtőzik. Érdekes, hogy a saját kiadásban megjelent anyagon voltaképp nem Jelusić a főszereplő, sőt, a ma is ímmel-ámmal aktív csapat újabban instrumentálisan nyomja, mégis azt kell mondjam, hogy ez a horvát progresszív metál formáció (Andreas Šala és Mario Tomašković gitárosok, Jovan Kosta Vučetić basszer és Patrik Sarađen dobos) azzal keltette föl az érdeklődésemet, hogy Jelusićnak a saját, egyéni hangját, a dallamosabb, visszafogottabb oldalát villantja föl; azt, amelyiket valamiért az utóbbi időben hanyagol, vagy a Coverdale-Jorn imitáció, vagy az indokolatlan rekesztés javára. Nem állítom, hogy a kispénzű produkció atom jól szól, a gyakori djentes motívumokkal sem lopták be magukat a szívembe, de annál azért sokkal jobb muzsika, mint hogy engedjem a feledés homályába merülni. Legalább a mi néhány tucat olvasónk tudjon róla! Egyébiránt az egész lemez meghallgatható a YouTube-on.
Fanalo: Fanalo (2024)
Kiadó: Base Productions
Akármilyen hihetetlen is, a franciáknak is vannak instru gitárhőseik, például Patrick Rondat, akinek annak idején több instrumentális szólólemezét is begyűjtöttem, a mostanában sajnos már inkább csak szólóban jelentkező Stephan Forté, de jegyzik még Cyril Achardot is - ő viszont újabban szinte kizárólag jazzben utazik. A Bordeaux-i Fanalo nevű shreddert - bevallom - nem ismertem, pedig a Plug-in nevű formációval 2010-ben már adott ki egy lemezt (Hijack), amelyen olyan nagynevű muzsikusok is szerepeltek, mint Andy Timmons, Bumblefoot, Mattias Eklundh, Sylvain Coudret (Soilwork), vagy a fönt említett Patrick Rondat! Az album 10 tételéből érdekes módon csak három instrumentális (Tribes, Moon, Rebirth), a többit négy különböző dalnok énekelte föl, köztük a mindenütt (is) előforduló Jeff Scott Soto (Hate 4 Sale, New Found World, Die To Live). A dalok - akár énekesek, akár nem - hemzsegnek a pompázatos gitárszólóktól, az egyikben Bumblefoot is vendégeskedik (Why). A stílus nagyjából az izmosabb, de azért dallamos hard rock címkével határozható meg (néhol progosabb elemekkel díszítve), a hangmérnöki munka kifogástalan, és az anyag meglepő módon nemcsak streamingelve, azaz digitálisan elérhető, de fizikai valójában is (CD). Köszönjük beardfish olvasónknak a tippet!
