Még a Freedom Call el sem kezdte a programját, amikor én már megkaptam a Rage-től az est első meglepetését. A különböző relikviák mellett olyan minőségi Victor Smolski-pólót is kínáltak viszonylag jutányos áron, hogy komolyan gondolkodtam egy duplum példány megvásárlásán is. Most, túl az első, koncert okozta sokkon, kicsit lehiggadva és józanul belátva a rosszra hajló emberi természetből fakadó kapzsiságomat és telhetetlenségemet, már nagyon bánom, hogy ezt elmulasztottam.

Tudniillik, április 07-én, nagy részben ennek a fehérorosz úriembernek köszönhetően, varázslatos estével ajándékozott meg a Rage három tagja engem, és azt a kb. 5-600 embert, akik szintén úgy döntöttek, hogy nehezen tudnak ennél jobb programot keresni maguknak péntek estére.

A "világ legszexisebb dobosának" (nem én mondtam!!!) felvezető monológja után robbant be a csapat az új lemez címadó dalával. És ha már Mike Terrana-t említettük, álljunk is meg nála egy pillanatra. Fehér fénnyel megvilágított robosztus felsőtestével úgy festett, mintha Michelangelo Mózes szobra unta volna el az évszázados statikusságot, és némi fazonigazítás után beült volna a szerkó mögé. Terrana a heavy metal dobos archetípusa: Játéka, összhangban testi adottságaival, brutális intenzitású és erőteljes, de emellett rendkívül látványos, és nem utolsósorban pontos is. Szólója ezúttal – vélhetően Smolski által megkomponált – zenére volt koreografálva. Igen, hiszen itt minden mozdulat ki volt találva, nem beszélve arról, hogy a dobverők legalább annyit voltak a levegőben, mint a kezében. Egy szó, mint száz, lenyűgöző teljesítményt nyújtott.



A budapesti műsor "setlist"-je nem különbözött lényegesen az oldalunkon már néhány nappal ezelőtt közreadottól. A már említett címadó, No Fear, Down, Turn The Page, I’m Crucified/Straight To Hell alkotta első blokk után következett be az a pillanat, ami – legalábbis számomra – hirtelen kiemelte az eseményt (és vele engem is) térből és időből.

A hetedik égig elragadtatva oldódtam fel a Lingua Mortis Suite elejétől a végéig előadott csodájában, és csak az utolsó tételéből (Beauty) kifejlődő Smolski szóló után érkeztem vissza a Földre.

Ez az eredetileg nagyzenekarral felvett (itt sampler segítségével megszólaltatott) mű olyan energiával és gyilkos erővel szakadt ránk, amit csak ritkán tapasztal meg, még az intenzív koncertjáró is. Ekkorra már kristálytisztán, arányosan szólt minden, Smolski gitársoundja szinte a terem közepéig tolta vissza az első néhány sort, és akinek a No Regrets hallatán nem volt lúdbőrös az alkarja, legyen olyan kedves, írjon be a Fórumba, mert kíváncsi vagyok hányan vannak…

A Hard Rock Magazinban már többször lelkesedtem Victor Smolski gitárjátékáról, így csak ismételni tudom magam. Ez a muzsikus, mind technikai felkészültségét, mind zeneszerzői kvalitásait, mind kiállását, mind színpadi munkáját (koncert után levegőt alig kapott) tekintve a világ legjobbjai között van. (G3-ba vele!) Öröm volt nézni, ahogy együtt élt a hangszerrel.



A "Suite" után folytatódott a koncert, és ha nem is érte, érhette el azt a zenei magasságot, amit a műsor közepén, azért a szvinges bevezetéssel induló Don’t Fear The Winter, az elmaradhatatlan Higher Than The Sky (A Judas Priest Jawbreaker-jével megturbózva) tett arról, hogy a jelenlévők mostanában ne felejtsék el, mire is "herdáltak" el 4.500 forintot.
 

Túrisas