Megjelenés:
2006
 

Nem tudom, hogy hány fémszív dobban meg arra a hírre, hogy a dán-orosz billentyűmágus Andre Andersen vezette dallamos hard rock csapat megjelentette első DVD-jét. Valamiért ez a csapat nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna, noha olyan énekeseket tudott és tud soraiban, mint D.C.Cooper, illetve John West. Szándékosan hagytam el a zárójeles felsorolást azokról a csapatokról, ahol megfordult a két dalnok, hiszen a rockvilág olyan énekeseiről van szó, akiket illik ismerni azoknak, akik megnyitják ezt az oldalt. De ha nem, az sem baj, keresőprogram, beír, aztán csak győzze nyelni az információt a tisztelt érdeklődő.

Talán Andre orosz származása miatt esett a választás Szentpétervárra, ahol egy nem tipikus koncertteremben, jelesül egy színházban, egy nem tipikus rockfeeling övezte bulit rögzített a csapat (a nézőtéren szépen illedelmesen ülve „tombolt” a nagy életkori megoszlást mutató úri közönség). Virtigli rockert olyan keveset látni, hogy még az is eszembe jutott, talán az évadra váltott bérletek is érvényesek voltak az eseményre.

A Royal Hunt muzsikája ugyanakkor nem egy tökmaghéjköpködős, pogós vadulás, így ezen bőven túl lehet lépni, nem beszélve arról, hogy a koncert vége felé már azért el-elhagyják az ülepek a kárpitot.

De milyen is ez a zene? Kétségtelenül hard-rock, a végletekig kidolgozott szárnyaló, többszólamú vokál és énektémákkal, amire –egyesek szerint - rátelepszik Andre főnök billentyű-fetisizmusa. Nos, mindaz aki megnézi ezt a koncertet, látni/hallani fogja, hogy a lemezeken néha tényleg túldimenzionált szintikavalkád itt csak szem a láncban. Amit viszont nem lehet nem észrevenni, az a vokálmunka. OK! John West páratlan, ezt eddig is tudtuk, a hideg ráz teljesítményétől, de hogy mellette még hárman így énekeljenek! A háttérből kisegítő Maria McTurk mellett az új gitáros Marcus Jidell vokálmunkája is káprázatos. Utánanéztem. A csákó gyermekkorától kezdve a svéd állami opera kórusában énekelt. Ja, bocs. Ezek után csak mellesleg jegyzem meg, hogy hosszú, szőke göndör rőzséje alól olyan szólókat ereget, melyben bennefoglaltatik Yngwie Mester arpeggio varázslata és John Sykes dögös megközelítése egyszerre. Naná, hogy mindezt csuklóból, lazán, mosolyogva.

A RH muzsikájával nehezen barátkozók még azt is (jogosan) a főnök szemére hányják, hogy a csilingelő szintihangzás mellett évek óta ragaszkodik a műanyag, lélektelen dobsoundhoz a lemezeken. Jó hírem van. Ezúttal ezt a hibát is sikerült orvosolni. Olyan böcsülettel, rockosan csépeli a szerkót Kenneth Olsen, hogy abban bizony hiba nincs.

A hét kamerával rögzített koncertfilm nem hasonlítható pl. a Manowar gigászhoz, de élvezhető, bár azt azért közölhették volna a fénytechnikussal, hogy a néha színvörösben pompázó színpadkép ugyan jó ötlet, a helyszínen nézve egyenesen állat, de nem igazán kamerabarát.