A hűvösre fordult őszből kirepülni egy hosszúhétvégére az Örök városba, ráadásul a későnyári melegbe, önmagában sem gyenge, de ha mindezt a Dream Theater és SymphonyX római fellépésének megtekintésével turbózza fel az ember, joggal érezheti, hogy nincs a világon halandó, akivel cserélne.

A SymphonyX számomra az utóbbi néhány év legjobb progresszív heavy metal lemezét jelentette meg, így történhetett meg az a kultúrbotrány, hogy a koncertet megelőző nap, a Vatikáni Múzeumban, még a Sixtus-kápolna Michelangelo festette mennyezetfreskóinak szemlélése közben is az új lemez riffjeit dúdolgattam magamban.

A koncerthelyszínre érve meglepetten láttam, hogy a bejárat elé alkalmi piac települt, ahol brutális mennyiségben és olcsón árulták a nem hivatalos turné-pólókat. "Kedves" gesztus volt ez, mondjuk pl. a SymphonyX irányában, akiknek azért nyilván nem mindegy, mennyi pólót adnak el…

A római Palalottomatica leginkább a mi néhai BS-ünkre hasonlít, ám egy szabályos kör alakú csarnok, amelynek küzdőterén építették fel a színpadot, igazi arénahangulatot varázsolva ezzel. Egyrészről a korom, másrészről nyilván a rossz testtartásom a ludas, de egyre nagyobb fájdalmakkal állok végig egy koncertet, ezért cseppet sem bántam, hogy a jegyen szereplő számhoz rendelt széket kellett elfoglalnunk.

A hajszálpontos kezdésre csurig megtelt a csarnok kiéheztetett (talán meglepő, de a rómaiak nincsenek elkényeztetve koncertekkel), őrjöngő taljánokkal, és ez a leírhatatlan, kb. 10.000 ember keltette félelmetes hangulat mindvégig megmaradt.

A SymphonyX  új, Paradise Lost című remekével töltötte ki 45 perces kvótáját, ezen kívül csak a Sea Of Lies és a Smoke And Mirrors volt terítéken. A hangzás sajnos egészen gyatra volt, amiért csak részben kárpótolt a végig tomboló közönség. Russell Allen a buli végén beugrott a tömegbe, ami figyelembevéve hatalmas termetét, illetve az olaszok mélynövését, lehet, hogy egyben bosszú is volt a pólóhamisítások miatt…

A Dream Theater mára olyan minőséget és tökéletességet képvisel, amellyel sokan már nem tudnak lépést tartani. Ezért hallani állandóan, hogy az Álomszínház mára elveszett az öncélúságban, vagy hogy nyilvánvalóan alkotói válságban vannak. Nem érdemelték ugyan meg, de egy pillanatra eszembe is jutottak, amikor a Ministry Of Lost Souls levezető gitármelódiájának hangjai töltötték be a csarnokot. Ilyen, egyszerre szokatlan és mégis szájbarágós, egyszerűségében is komplikált dallamot, nem tud kiégett muzsikus alkotni. És ahogy a dal fináléját  a zenekarral éneklő tömeg energiája felerősítette, nem lehetett másra gondolni, csak arra, hogy akinek ez magamutogatás, esetleg zenekari válságtünet, az mélyen belül egy irígy, meghasonlott, keserű ember.
























A csodálatos fényekkel, kivetítővel és az egyes dalokhoz komponált, illetve a hangszerszólókat kiemelő vetítéssel, lemezminőségben nyomuló csapat sokkal inkább koncentrált az új lemezre, mint a pesti bulin. A "Prophets Of War" és "Repentance" dalokat kivéve az egész anyag bemutatásra került, a jóval több, mint kétórás koncerten.

Meglepetés volt a "Falling…"-ról előkapott "It’s Raining", illetve egy új Medley, amely olyan csemegéket rejtett, mint pl. az "In The Name Of God" instrumentális szólórésze. A csapat kedvéről és hangulatáról pedig legyen elég annyi adalék, hogy a nem éppen nyüzsgönc Myung, játék közben egyszercsak fogta magát és beült Portnoy mellé az egyik dobszékre, és úgy nyomták tovább, összenevetve.

Egy igazi arénában, egy fanatikus közönség részeként, a kortárs zene talán legnagyobbjaival eltöltött este a Tevere partján, azt hiszem, örök emlék marad.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 154. számában jelent meg.)