Nem lehet vitatni (legalábbis nem a jelenlétemben), hogy napjaink egyik legjobb rockénekese a norvég Jorn Lande. Ámulatba ejtő, ahogy különböző stílusokhoz alkalmazkodni tud. Ha a dallamos Milleniumban énekel, akkor maga a letisztult AOR, ha a Beyond Twilightban fordul a sötét oldal felé, akkor maga a megtestesült gonosz. Egyébként ezt a koncerten is megtapasztaltam. Előadás közben, néha viccesen, mosolyogva pózolt a fotósoknak, ilyenkor kedvem lett volna a színpadra ugrani és hátbaveregetni, amikor pedig megjelent az a jellegzetes Jorn-grimasz, és a szeme helyén csak két fekete csík látszott, önkéntelenül is kettőt hátraléptem. Sajnos, volt hová. Előzetesen azt gondoltam, hogy talán szűkös is lesz a hajó, olyan intenzívnek éreztem a mozgolódást az utóbbi napokban. Ehhez képest mindenképpen csalódás volt a szellős félház. A szakmából is azok jöttek csak el, akik úgyis minden koncerten ott vannak.

Az Everwood beharangozott lemezbemutatója előtt a semmiből még előugrott egy Triosphere nevű külhoni csapat. Miután megláttam, hogy a frontember egy bőgős csajszi lesz, azt hittem, hogy ez a kevés eladott jegy miatti kollektív büntetés. De nem, kimondottan karizmatikus volt a megvadult Doro benyomását keltő amazon, aki olyan lendülettel és szinte agresszívan vezette elő az ügyes hangszeresek által megtámogatott riffelős brit metált, hogy attól féltem, még egy pofont is kioszt néhány nem odafigyelőnek.

A progresszív Everwood fog még esélyt kapni tőlem, most néhány témát leszámítva, valahogy nagyon átlagosnak tűnt a produkció, amihez hozzájárult egy-két járulékos dolog is (pl. a színpadi megjelenés).

22 óra után minden különösebb cicoma nélkül sétált ki a négy jókedvű zenész és belekezdtek a Duke album We brought the angels down dalába. Jorn néhány taktus után szintén színrelépett, egy régi divatú, Frenreisz Karesz, Stallone-Cobra tipusú napszemüvegben, ami ráadásul néhány nótán keresztül nem is akart lekerülni a fejéről. A hangja viszont teljesen rendben volt, csoda, hogy mi lakik ennek az embernek a torkában. Természetes könnyedséggel szólaltak meg a dalok, és ugyan nem örültem, sőt most sem örülök annak, hogy távozott a Masterplan-ből, de látni lehetett, hogy ő és négy földije mennyire jó cimbik, és mennyire élvezik a közös muzsikálást. Ennek megfelelően mindenki bemutatkozási lehetőséget is kapott, kezdve a sort a rockgitáros archetípusát megjelenítő Tore Morennel. Hosszú rőzse, no pocak, bőrgatya, Les Paul, és a játéka is dögös, némileg ugyan bluesosabb megközelíéső, mint a fiatal Viggo Lofstadé, aki egy tappinges, tremolós bemutatóval élt, általános tetszést aratva. A Jorn által 100 évesnek titulált Williy Bendiksen is lenyűgözött bennünket. Nem tudom, hogy valóban hány éves lehet, de 60-nak kinézett, és olyan erővel verte cuccot, hogy kicsit féltem is, nincs-e mindennek egészségügyi kockázata ilyen idős korban.

A felszabadult előadást egy hosszabb Whitesnake-medley zárta, ami iszonyúan sütött, mégis szívesebben hallgattam volna a némileg alulreprezentált első három szólólemez dalait, hogy az Ark-éráról ne is beszéljünk, hiszen az elmaradt koncertért ez úgysem kárpótolt, ráadásul személy szerint nem támogatom, hogy Jorn teljesen Coverdale bőrébe bújjon, amire mostanában egyre inkább törekvést látok.

Talán a számlistába érdemes lett volna egy kicsit belenyúlni, de azért így is felejthetetlen este volt.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)