Kiadó: Warner Brothers

Most már biztos, hogy az utóbbi időben kialakult bennem egy olyan kényszer, ami obskurus, ámde valódi értéket képviselő lemezek szinte megszállott fölkutatására ösztönöz. Annak ellenére, hogy tisztában vagyok a zeneipar méltánytalantalanságaival (főleg ami a tehetséges rock gitárosokat illeti) magam is meglepődtem, hogy internetes portyázásaim során hány olyan lemezt találtam, ami minden zenei erénye ellenére már megjelenésekor arra ítéltetett, hogy a kiadók elfekvő készeleteiben várja egy "soha-nem-lesz" jobb világ eljövetelét.

Jelen esetben Marc Bonilla személyében is egy kiváló gitárosról van szó, aki olyan nagy nevekkel dolgozott már mint Keith Emerson (Emerson, Lake & Palmer), David Coverdale és Glenn Hughes (ó, az a bika "Addiction" 1996-ból!). Szakmai körökben a Bonilla név elég jól cseng, hiszen a 80-as években Joe Satriani mellett keresett gitár oktatója volt a San Francisco-i "öbölvidéknek", majd amikor Los Angeles-be költözött, a híres Guitar Institute of Technology (GIT) tanára lett. Nem egy "hurkával" van tehát dolgunk, hanem egy megbecsült gitár tanárral és session muzsikussal, akinek az "American Matador" előtt már jelent meg önálló instrumentális albuma (EE Ticket, 1991, Reprise Records). Persze ezzel a foglalatossággal - ha mégoly nemes is - nem lehet túl sok pénzt keresni, ezért Bonilla (csakúgy, mint Blues Saraceno) rendszeresen szerez filmzenéket is (pl. American Heart - 1992, Mad Money - 2008, stb.).

Vitán fölül álló technikai fölkészültsége ellenére Bonilla nem a nagy virgákra összpontosít, nem kifejezetten "shredder" alkat. Nála a dallamközpontúság és a zenei alázat nem csupán fedőnevei a középszerűségnek. Az "American Matador", ha lehet, még az előző albumnál is letisztultabb, és tartalmaz két énekes nótát: az erősen felejthető "Wake The Baby"-t, és a Glenn Hughes által fölénekelt örökzöldet, a "Whiter Shade Of Pale"-t. Ez utóbbit a lemez végén hallhatjuk instrumentális változatban is, és bár Glenn Hughes egy zseni, azt kell mondjam, erre a számomra Michael Lee Firkins-t idéző verzióra nagyobbat dobban a szívem. Mi tagadás, a lemezen vannak kevésbé inspiráló számok is, de összességében kifejezetten pozitív a mérleg. A magamfajta mindenre elszánt "zene-vadász" kellemes hallgatnivalóra lel pl. a címadó dalban, s akkor ott van még a "Get Off The Fence", "Under The Gun", "Vette Lag", vagy a bensőséges hangulatot árasztó akusztikus "Prélude".

Elő hát azokkal az elfekvő készletekkel!

Tartuffe