Kiadó: Steamhammer/SPV

Azon gondolkodtam az új lemez hallgatása közben, hogy aki öntudatos heavy metal rajongóként nem szereti a csapatot, az vajon milyen érvek felsorakoztatása mellett vetemedik minderre?

Vannak megfellebezhetetlen minőségű zenekarok és előadók, akik lényegüknél fogva csak átlag feletti produkcióval tudnak előrukkolni, mégis megértem - a túrót, dehogy értem, csupán elfogadom - a velük szemben hangoztatott ellenérveket. Nézzük pl. Dream Theatert, és a "vádakat". Hosszú, többnyire 10 percen túl fogalmazott dalok, többperces hangszerorgiák, kritizált énekhang. Bár a felsoroltak emlegetésekor zsigereimben érzem az elutasítás heves indulatát, mégis belátom, hogy nem minden rockfan ízlésvilágát formálták az évek tökéletesre. A rockvilág zömében 3-5 percben előadott dalain szocializálódott mezei rocker nem feltétlenül tud mit kezdeni egy húsz perces Dream opusszal. Olyan ez, mint a heroinistának a túl tiszta anyag.

A prog-power stílusban alkotó svéd Evergrey más. Nem akkora csoda ugyan, mint a DT, viszont képtelenség rajtuk fogást találni. Minden területen minőség, de szélsőértékek nélkül. Magabiztos, szuggesztív ének, de nem a felhők fölött, nehogy az erre érzékenyeknek "ária-metal"-ozni kezdjenek. Hibátlan, sőt virtuóz hangszeres játék, de aki erre azt mondja, hogy "szét vannak gitározva" a nóták, azt nyugodtan le lehet hülyézni, nem lesz következménye, sőt ő fog előbb-utóbb bocsánatot kérni. A hangzás és riffelés lehengerlően modern és technikás, ám a dalszerkezetek abszolút hagyománytisztelők, így a zenei finomságokra vadászók és a zenét nem rejtvénytként megélők számára is egyaránt élvezhetők. Nem utolsósorban pedig a szenvedéllyel és szenvedéssel átitatott, lendületes (nem speed, de nem is temetőszagú doom) dalok is nagyszerűek. Az meg ne legyen már baj egy metal bandánál, hogy nem vidámak. Ráadásul azzal végkép nem vádolhatók, hogy a trendi gót komorulat (pók)hálózza be őket. Egyéniségek ők, saját stílusukat nem a mindenkinek megfelelni akarás, hanem a zenekarvezető Tom S. Englund zenei maximalizmusa érlelte minőségivé, amelynek köszönhetően a 2001-es In Search Of Truth óta egyre feljebb lépnek, a hanyatlás legkisebb jele nélkül.

Le kell szögeznem, nehogy az írás alapján féreérthető legyek, az Evergrey (talán) nem rockzenei mérföldkő és a Torn sem az év lemeze. Személy szerint még a Recreation Day és Inner Circle anyagaikat is jobbnak tartom jelenleg a Torn-nál, ami hangulatilag és dalközpontúságában az előző Monday Morning Apocalypse zenei koncepciójának továbbgondolása. Ám ez semmit nem ír fölül abból, amiről az előzőekben szóltam.

Az Evergrey, mint a beszappanozott hal csúszik ki a kritikus kezéből, ha fogást akar találni rajta.

Túrisas