"Az arena rock többé-kevésbé kemény rock, melyből azonban hiányzik a heavy metalra jellemző ingerültség és őrjöngés. Lényege a himnuszszerű dalokban és a teátrális előadásmódban van. A hangszerelésre az egyszerű ritmusok, akusztikus és elektromos gitárok kölcsönös használata valamint a szintetizátorzene jellemző, az éneket tekintve pedig sokkal közelebb áll a pophoz, mint a kemény rock vagy metal irányzatok többségéhez."

Az a nagy szerencse, hogy a Svédországban és Amerikában is jegyzett producer/zenész első szólólemeze nagyságrendekkel jobb, mint a Wikipédia, stílusról adott fájdalmasan dilettáns definíciója.

Pedig tényleg igazi, hamisítatlan amerikai aréna rock ez, a korai Winger, Def Leppard, Slaughter, Alice Cooper nyomvonalon. Utóbbit azért kell megemlíteni, ugyanis Alice is kb. ilyesmi hanggal nyomulna, ha anno nem csak jellegzetes hangszínt, de mellé énekhangot is kap a Teremtőtől.

Meglepetés a Pure, hiszen a grunge diktatúra ezt a stílust tökéletesen, hírmondó nélkül kivégezte. Valamiért a lemezek tömeges bezúzása akkor elmaradt, bár a rejtegetésért és titkos hallgatásért nyilvános megszégyenítés járt, ha kiderült. A stílus hősi halottjai, ha később fel is támadtak, többnyire már modernebb hangszerelésben tértek vissza.

Ezt a fajta "ingerültségtől" és "örjöngéstől" mentes, "többé-kevésbé kemény rock" muzsikát (orvost!!!) ma már nagyon kevesen játsszák, főleg ennyire autentikusan. Még a hangzás is a 80-as éveket idézi, de nem lenne Chris jegyzett producer, ha nem lenne ugyanakkor mai, karcos, abszolút élvezhető is egyben.

Szegény Chris Laneyt sajnálom, mert még a Devin Townsend-re emlékeztető, korántsem attraktív fejével is buzira csajozhatta volna magát, ha nem 2009-ben, hanem 25 éve jön ki a csajmágnes Pure-ral. Most meg csak néhány kritikus, esetleg a flitteres felsőbe beleizzadt, hagyományőrző ős-glamster fogja klubkoncertek után bátorítóan lapogatni a hátát azzal, hogy: "Hey Chris! Nem is rossz, nem is rossz..."  

Túrisas