Vannak a rockvilágnak eldöntött és még nem eldöntött kérdései. Utóbbihoz tartozik pl. az a komoly dilemma, hogy őszinte rockerként ki lehet-e röhögni teli torokból, jóízűen a Manowar zenekart, vagy hogy még mindig Ozzy, esetleg már Sharon Osbourne énekli-e majd fel az új Ozzy lemezt.

Az első kategória lényegesen egyszerűbb, ezek általában nagy konszenzussal elfogadott álláspontokat tükröznek. Ilyen pl., hogy a Halford utódjaként a Judas Priestben világhírnevet szerzett, de minden jelentősebb zenekarából megalázóan menesztett Ripper egy rokonszenves srác, aki ráadásul zseniális adottságú énekes is.

Így gondolhatja ezt egyébként a szakma is, hiszen olyan arcok adták a nevüket és hangszeres felkészültségüket Ripper első szólóalbumának sikeréhez, mint Jeff Loomis, Dough Aldrich, Billy Sheehan, Steve Stevens, Chriss Caffery, Neil Zaza, Bruce Kulick, stb. A lemez jól sikerült, de az igazság az, hogy ilyen hátországgal sokkal jobb is lehetett volna.

A "Play My Game"-nek úgy kellett volna beköszönni, mint a Katrina hurrikánnak New Orleans-ba, ezzel szemben a PMG legfeljebb egy-két súlytalanabb megjelenést fújt odébb az útjából, ijesztgetett egy kicsit, kitört néhány ablakot az elsősorban Judas Priest, Iced Earth, Beyond Fear fanatikusok lakta területeken, de az előrejelzésekkel szemben nem tarolta le a rockvilágot, bár igény, az kifejezetten lett volna rá.

Személy szerint túl vagyok jónéhány meghallgatáson, valamint egy regressziós hipnózison, ahol a hetedik életemig visszamenőleg erőltette a terapeutám, hogy márpedig ez a lemez zseniális. Noha a kezelés hatásos volt, továbbra sem vagyok maradéktalanul elégedett.

Van itt minden hangulat pedig; USA-power, súlyos doom téma, amerikai hard rock, hamisítatlan, védjegyszerű Ripper sikolyok, hangszeres bravúrok, de hiába a részleteiben végig extra minőségű anyag, ha az egyes dalok önmagukban nézve rendre csak a "jó" minősítésig futják ki magukat.   

Túrisas