Hovatovább külön szakma lesz a gótikus, szimfonikus, énekesnős metal csapatok értékelése, már ha lelkiismeretesen és objektivitásra törekedve akarja valaki ezt a munkát elvégezni.

Megmondom őszintén, én már rég elvesztettem e tárgykörben a megkülönböztetés képességét. Nem tudom, hogy feltűnne-e nekem, ha pl. a Sirenia, Epica, Lacuna Coil, Trail Of Tears, stb. (a felsorolás három számjegyű értékig könnyen folytatható) muzsikus gárdáját egy gonosz manó össze-vissza cserélgetné. Szerintem nem. 

Mielőtt azonban elrúgnám a pöttyöst gótéknál, le kell szögezzem: nem idegesít ez a zenei kifejezési mód, csupán az zavar, hogy a melankolikus zúzda sík terepén  sehol egy kitüremkedés, sehol egy pukli, amin egy hátast dobva, számomra emlékezetes maradhatna a produkció, vagy kevésbé arctalan a zenész. Igen, ez a legnagyobb bajom: a fókuszban álló fronténekesnők mögött szinte elvárás láthatatlanná válni, beszürkülni, ezért arctalanok a színtér muzsikusai. Fel tudja valaki idézni pl. a Within Temptation gitárosok fizimiskáját? Már hallom is az ellenérvet, miszerint itt a kompozíciókon van a hangsúly, nem a hangszeres villongáson. Na, ja!

Minőséget hoznak legtöbbször, mondom, nincs is vele semmi baj, hallgattatja magát a Trail Of Tears is, de miért van az, hogy olyan izgalmas zenei pillanat, mint pl. a "Triumphant Gleam" nagyszerűen felépített gitárszólója olyan ritka ezen a zenei területen, mint a fehér, gót holló. Ez nem vesz el semmit a zene egészéből, sőt ad hozzá, nem is keveset.

A norvég Trail Of Tears hatodik lemeze is csak egy újabb strigula. Van hörgés, van ennek kötelező ellenpontjaként nagyon korrekt és iskolázott, erőteljes női ének, vannak dalok az elfogadhatótól a kimondottan jól sikerültig, van jó megszólalás, vannak kamu-szimfonikus betétek, és van mind e mögött, egy szinte teljesen arctalan csapat. Ezzel együtt nem rossz.

Túrisas