A Korpiklaani továbbra sem igényel nagy megfejtéseket, a Zeneakadémián (so)sem fog kurzus szerveződni életművük köré. Egyszerűek ők, mint a faék. Míg a rideg és kiábrándult "Long Distance Calling" zenéjét hallgatva egy elidegenedett, hajnal után éppen ébredő nagyváros képe jelent meg előttem, itt a maga röghözkötöttségében, a hat finn alkoholista, talajpicsarészegen. Nincs absztrakció, és erről jut eszembe; absztinencia meg végképpen nincsen.  Vodka van (rögtön azzal indítanak), sör van, meg egyéb alkoholtartalmúak. És vigasság is van egy órán keresztül, javarészt anyanyelven, aztán szépen elájulnak, elalszanak egymáson hónaljszagúan, horkolva hangosan.

Bár nem vagyok zenészértelmiségi vagy elitista, nem cserélnék be 15 perc Dream Theater koncertet sem egy egész estés Korpiklaani bulira, mégis azt kell mondjam, igenis van olyan hangulat(om), amikor ők kellenek, amikor erre lendül a láb, a haj (már ami megmaradt belőle - ja, természetesen a hajból.)

Tudomásul veszem azt is, amit a fejemhez vágnak a teraszpartikon ilyenkor az öntudatosabb rockercimborák, hogy vegyem már észre: ez éppen olyan gagyi, mint Lagzi Lajcsi, csak itt olcsószinti prüntyögtetés helyett kvinttologatás van.  Lehet persze ellenérveket felhozni, mert Lajosékkal szemben össze van ez rakva zeneileg is rendesen; nem szánalmas, pajzán bohócmunka, hanem (sokszor dalszövegeiben is) a nemzeti folkra épülő, karakteres produkció. Azért túl sokat sem kell mögéjük gondolni, ez a másik véglet csapdája lenne.

Ahogy a Tervaskanto idején, most sem kezdek boncolgatásba, hogy ezúttal jobbak talán a harmóni(k)amenetek, mert nem vagyok Korpiklaani-kutató, és egyáltalán, nem erről szól számomra ez az egész.  Ha hívom őket, jöjjenek gyorsan, majdnem mindegy, melyik lemezükkel és dalukkal. Gyaluljunk együtt, ugorjunk föl az asztalra, vigadjunk egy órán keresztül, aztán szépen ájuljunk el, aludjunk el egymáson hónaljszagúan, horkolva hangosan.

Túrisas