Ahogy a Katatonia, úgy a LDC zenéje sem lesz falusi búcsúk késő esti emelkedett hangulatának nélkülözhetetlen eleme. Ezt az elidegenedett, kiüresedett, magábaforduló (zenei) világot, az egyre élhetetlenebbé és elviselhetetlenebbé váló nagyvárosok (tudnék példát…) szülték.

A modern art rock-nak vagy post rock-nak címkézett LDC rockzenéje instrumentális, kifejtős, hosszú dalokban igyekeznek elmondani a zene nyelvén, hogy nincs sok örömre okunk, úgy általában.

Ha az instrumentális rockzene magamutogató(nak mondott) válfaját rendre az a kritika éri, hogy az öncélúság miatt túl sok minden történik egyszerre benne, ezért csak zenészek (pl. gitárosok) számára megfejthető és élvezhető, akkor ez itt a másik véglet. Eltelik tíz perc a nótából, és jószerivel még semmi nem történt. Megmaradnak a kompozíciók végig a kibontás kezdőfázisában. 

Ez is túlzás persze, csakúgy, mint az instrumentális (shredder) gitárzene állandó ostorozása. Nagyon is tudatos zenei szerkesztéssel érik el a németek, hogy a muzsikájukat hallgatva tényleg lehet olyan érzése az embernek, mintha abban a bizonyos élhetetlen, bűntől és kosztól szennyes nagyvárosban, fáradt testtel és kiüresedett lélekkel, gondolatok nélkül figyelné az éjszaka végét, majd a ködös, füstös hajnal fakó színeit. Mielőtt azonban lassan és fokozatosan beindulna a nappali pörgés, véget ér az utazás. Kerülni kell a fényt ugyanis (Avoid The Light).

Vannak izgalmas ritmusok, visszafogott, pulzáló, lebegő gitártémák, sőt egészen helyre kis riffek is, minderre meghatározó ambient zajok, de összességében unalmaska a végeredmény. Azzal együtt, hogy – azt hiszem – megértettem a zene üzenetét, és amit láttatni akarnak, az jobbára sikerül is nekik.

A Katatonia említése fentebb nem volt véletlen, a két zenei világ ugyanis hasonló. Csak éppen Jonas Renkse vendégszereplésével megerősített, "The Nearing Grave" dal mutatja meg, hogy a kiüresedés és melankólia érzése vokálisan interpretálva mennyivel életképesebb. 

Túrisas