Egyáltalán nem volt biztos, hogy ez a kritika megjelenik, legalábbis az én tollamból. A történtek alapján az volt a valószínűsíthető, hogy Tartuffe ír egy néhány soros nekrológot, miszerint Túrisas élete utolsó pillanatáig a blognak dolgozott, kritikaírás közben érte a halál. Fejjel előre, a promóciós lemez tasakjára bukva talált rám.

Amikor a havi eresztésből kiszedve megláttam, hogy sokadjára is "Pagan Folk Metal", szédülni kezdtem, hisz elevenen élt még bennem - többek között - a múlthavi tucatfolk, Alkonost okozta trauma is (itt) Aztán megrogyott a térdem, amikor elolvastam, hogy ők is Oroszországból, oroszul büntetnek, a lemezt behelyezve pedig még arra emlékszem, hogy abban a pillanatban, hogy világossá válik számomra, a ledkijelző nem harminc, hanem nyolcvan (!!!) perc tiszta játékidőt mutat, elsötétedik minden.

Az ember extrém stresszhelyzetekben hihetetlen erőtartalékok mozgósítására képes. Magam sem tudom, hogy miként, de miután visszanyertem az eszméletem, rögtön lefutottam az első, majd másfél órás kanyart. És tudjátok mit? Verejtékezve ugyan, de egész elfogadható fizikai állapotban hallgattam végig a szláv dallamokat, Mása tolmácsolásában. Ehhez persze az is kellett, hogy Mása iskolázott, szép torkából Mása mellett más is előbújjon, nevesül Angela Gossow. Mása tehát Angela mása… - bocs. Olyan bömböléseket ereget ez az orosz lán(y), hogy először nem is akartam elhinni, hogy ennek gazdája ő, és nem Szergej, a gitáros. Simán lehetne az Arch Enemy beugrósa is, Angela torokvérzése esetén.

Egyébként nem atipikus folk metal ez, megvannak benne a stílus kötelező elemei, a Korpiklaani mulatóstól a Skyforger szigorig, de sok bandával szemben érződik, hogy a lehetőségekhez képest autentikusak akartak maradni. Ráadásul a számtalan vendégzenész, vonósnégyes és kórus, a stílus szabta kereteken belül egészen nagyszabású, minőségi cuccá kerekíti az egyik legnépszerűbb orosz folkbanda hatodik lemezét.

Túrisas