Lehet, hogy kezdett terhessé válni a SA számára a rajongók hada, ezért a lojalitás-tesztként is értékelhető, ennek megfelelően erősen szelektáló Unia lemez után felbátorodva, mostmár szimplán, skrupulusok nélkül lőnek a rajongók közé. A hosszú, szimfonikus bevezető után, egy lassú, szomorú énektémával indítják a lemezt, amit ráadásul nem is Tony, hanem egy énekes hölgy dalol el nekünk.  OFF! 

A szerencsés túlélőknek azonban ezután sincs menedék. A taglóként funkcionáló nyitány után belépő zenekar Sonata Arctica-t (mármint a régit), mint a teszkós mogyorós mogyorót, csak nyomokban tartalmaz. Térdre rogyjunk hát, és nézzünk az égre vádlón, ökölbe szorított kézzel, hogy kedvenc finnjeink is elárulták a melodikus euro speed-power kanonizált világát, hogy a zenei előrelépés és fejlődés pajzsa mögött kuncogva komolytalankodjanak a mi kontónkra? Szerintem ne!

A Queen óta tudjuk, hogy akiben igazán benne van a Zene, az - zenei értelemben legalábbis - sok mindent megengedhet magának anélkül, hogy a megköpködnék az utcán a rajongók. Az is igaz persze, hogy a Sonata még nem a Queen, így Tony Kakko azért vegyen vízhatlan rucit, ha vásárolni megy, mert ahogy elnézem a netes fórumokat, kinéz neki egy-két sercintés, leginkább az Ecliptica/Silence korszak ortodox harcosainak barikádjai mögül.

Pedig egyáltalán nincs ez az anyag elviccelve, sőt ha Tony-t kérdeznénk minderről, biztos elmondaná, hogy soha még nem készült rá ennyire komolyan, ekkora háttérmelóval egyik Sonata lemezre sem. Ha ebből kivonjuk az új lemezeket bevezető, kötelező promóciós füllentést, akkor is hihető és védhető álláspont. Rengeteg vokálsáv (sha-la-la, meg egyebek), orkesztrális hangszerelés, témahalmozás. Utóbbiból, rögtön a másodikként felhangzó "Deathaura"-ban kilencet számoltam meg, mire teljesen összekuszálódtam és elvesztettem a fonalat.

Ritkán szoktam 3-4 alkalomnál többször meghallgatni egy lemezt, mielőtt írásra adom a fejem, de a TDOG esetében ez a mennyiség egyszerűen elégtelen audio-élmény az objektív véleményformáláshoz. Zenei kalandokra nyitottaknak persze bátran ajánlom, mert nagyon is igényes a végtermék, arról nem is beszélve, hogy a Sonata hangszeresei alatt "leállna" a hangszer, ha nem érné el a muzsika az igényességnek egy emelt szintjét.

Azért azokat is megértem, akik fejlövéssel terültek el a harcmezőn, és inkább vállalták a mártírhalált, minthogy ide, a musical-világba is kövessék a gitár/billentyű szólópárbajokkal és speed témákkal leszámoló zenekart. A klipesített "Flag In The Ground" ne csapjon be senkit, ez ugyan még a régi Sonata-t idézi, de a lemezről kilóg, ráadásul ezzel az olcsó ír melódiával a legötlettelenebb szerzemény mind közül.

Túrisas