Kiadó:
Hellas Records

Honlapok:
www.soulcage.info
myspace.com/soulcageband

Aleksi Parviainen, egyik kedvenc finn metál énekesem, eddig nem tudott hibázni. Munkásságát olyan általam óriási becsben tartott progresszív metál bandák fémjelezték, mint a Malpractice (itt) és a tavaly Top 10-es Reversion (itt). Ezért nagyon fölvidultam, mikor kiderült, hogy egy újabb formációban is kipróbálja magát.

A nem túl eredeti Soulcage névre keresztelt bandát ugyancsak a progresszív műfajba szokás besorolni, de én ezt innen, lángoktól ölelt kis országom dél-alföldi régiójából a leghatározottabban visszautasítom. Az kérem abszurdum, hogy progresszivitást emlegessünk egy olyan anyaggal kapcsolatban, amelyiken az 5. számig kell figyelmesen kagylózni ahhoz, hogy egyetlen árva gitárszólót halljon az ember. Nem is értem, hogy Teppo Parviainen gitáros mit gondolt, pedig az "Until You Find Me" szólójából kiindulva nem is hurka a csávó. Persze erre többen is rávághatnák, hogy sovén gitár-buzi vagyok, de a progresszív jelző kiérdemeléséhez nem csak gitárszólók kellenének, hanem pl. valamivel azért összetettebb dalszerkezetek. E helyett sorjáznak a lemezen a rádióbarát rock-pop slágerek, nem kevés Faith No More hatással; az "Origin"-ben vagy a "You Get So Alone"-ban igen feszülten kell figyelnem, hogy eldöntsem: most Mike Patton vagy Aleksi énekel.

A Soulcage egyébként egyáltalán nem rossz, ha túltesszük magunkat a gitárszólók hiánya által okozott anafilaxiás sokkon, akár be is gyógyulhat a kocsiban tartott CD táskába, mert vezetés közben ideális: pl. a Journey "Greatest Hits" és az AC/DC "Back In Black" között. Ennél többre nálam nincs esélye, és ez nem Aleksi hibája. Tulajdonképpen nem értem, kit akartak ezzel a cuccal megcélozni, a Faith No More rajongóknak ez nem elég kísérletező, a progressive power kedvelőinek túl nyálas és kiismerhető, az AOR fanoknak pedig ... nem is tudom ... alteros?

Tartuffe