Hogy ez a rovat több mint fél éve pihentetve van, nem azért alakult így, mert mostanában nincsenek ügyeletes kedvenceink, hanem mert egyre kevesebb időnk jut a nagy favoritok tutujgatására. Mostanában abban lelem kedvem, hogy régi klasszikusokat szerzek be az e-bay-en kicsi pénzért; olyan örökzöldeket, amelyeket annak idején még kazin (hivatalos nevén: kazetta szalagon) hallgattunk rongyosra. Ez a hanghordozó már akkor idejétmúlt médiumnak számított, de a még ma is egyfajta kultusznak örvendő analóg lemezek drágák voltak és nehezen beszerezhetők.

Túrisas kolléga tett közzé ezen az oldalon még 2009 februárjában egy kiváló cikket "Dal a dalban: A rocktörténelem leghíresebb és leginspirálóbb gitárszólói" címmel (klikk). Itt joggal méltatta a White Lion aranykezű gitárosának, Vito Brattának szólóit. Nincs egy hete, hogy az USÁ-ból megérkezett hozzám "utólagos hiánypótlás" címén a "Big Game" (1989), s azóta csavarhúzóval se tudom kigyógyítani a lejátszóból a "Little Fighter"-t.

A '80-as évekből legtöbben a NWOBHM emblematikus bandáit (Iron Maiden, Judas Priest, Saxon, stb.) zárták szívükbe és viszik magukkal mai napig, de én mindig is a Van Halen, White Lion és Stryper vonalat szerettem jobban. Akárki akármit mond, ezek a csapatok messze fölülmúlták az akkoriban népszerű hajbandák arctalan tömegét, akik a "Sweet Cherry Pie" megszólítás különböző változataival próbálták leénekelni erősen festett, válltöméses lányrajongóikról a csípővonal fölé, szinte hónaljba rángatott csipkés bugyit.

A White Lion két fő pillére Mike Tramp énekes volt, aki honfitársához, Lars Ulrich-hoz hasonló álmokkal vágott neki a Dániát Amerikától elválasztó nagy távolságnak, valamint az istenáldotta gitáros-tehetség, Vito Bratta, akit minden szakértő a Van Halen iskola egyik legtehetségesebb képviselőjének tart. Annak ellenére, hogy a White Lion sohasem tudta elérni azt a szupersztár státuszt, amit náluk sokkal tehetségtelenebb együttesek élveztek akkoriban, a "Little Fighter" minden túlzás nélkül sorolható be a '80-as évek olyan jelentős rock himnuszai közé, mint a "Jump" vagy a "Living On A Prayer".

Vito – aki 1994-ben egyszerűen bezárkózott édesanyjával a Staten Island-i otthonukba és még egy White Lion újraegyesítés tervével sem lehetett kicsalogatni – egyszerűen zseniálisan, elképesztő ízzel gitározik a nótában – meg úgy egyébként mindig. Olyan könnyedség, légiesség jellemzi, amilyet csak egy Blackmore-féle zseninél lehet tapasztalni. Változatosan, izgalmasan kíséri végig dalt, a szóló pedig maga a katarzis. Lehet ugyan Eddie Van Halen-re, mint fő inspirációra mutogatni, de Vito szólóit ezer közül is megismerni. Minden egyes szóló rendesen meg van komponálva, az első hangtól az utolsóig aprólékosan ki van dolgozva; van eleje, közepe, vége (ezt ajánlom Kirk Hammet figyelmébe!). Joggal mondhatjuk hát, hogy ez valóban "dal a dalban", olyannyira, hogy akár egyetlen hangot megváltoztatni is szentségtörés volna.

Persze nem mindegy, hogy a dal milyen dalban szólal meg. De a "Little Fighter" esetében ezzel sincs gond, pozitív energiáktól duzzadó, húzós, magát énekeltető refrénnel megfejelt nótáról van szó. Komoly pénzjutalommal díjaznám, ha valaki képes lenne Vito Brattát kirángatni anyuci szoknyája mellől a kiábrándult tespedtségből. Persze lehet, hogy mára csak halvány árnyéka önmagának. Micsoda veszteség!

Tartuffe