Előrebocsátom, hogy sohasem álltam be azok népes táborába, akik a Dream Theater-t az "Awake" (1994) óta folyamatosan pocskondiázzák. A "Six Degrees Of Inner Turbulence" (2002) első CD-jét kivéve azóta is minden lemezüket szerettem (többé vagy kevésbé, de nem ez a lényeg). Mégis rendkívül megörültem, amikor rátaláltam erre az 1995-ös koncertfölvételre, amit az "Awake" turné keretében rögzített egy japán televíziós csatorna a Tokyo Sun Plazában.

Már a kiszerelésből kiderült, hogy egy quasi japán bootleg-ről van szó, de az együttest kreatív teljesítőképességük csúcsán örökítette meg, így egy percig sem volt kérdéses, hogy be kell gyűjtenem az anyagot. Persze nem kicsit hervasztó, hogy ezen a fölvételen már nem az azóta általam megannyiszor visszasírt Kevin Moore billentyűzik, hanem - mint amolyan szürke eminenciás - a szó szerint statisztaszerepbe kényszerült Derek Sherinian. Sebaj! A szetlista legalább hibátlan!

Az akkor még iszonyú lobonccal "megfejelt" LaBrie vokális teljesítménye már itt hallhatóan hanyatlóban volt, s ezek a problémák végül a "Falling Into Infinity" turnén csúcsosodtak ki, de a Dream Theater gépezet még olajozottan működött; az önismétlésnek, a lenyomozható, sőt szinte ordító zenei "kölcsönzéseknek", a fáradásnak és rutinszerűségnek még nyoma sincs. Lehet, hogy a banda lelkileg padlón volt, de a rögzített tokiói koncert azt az érát képezi le számunkra, amikor az Álomszínház toronymagasan a mezőny fölött, komoly rivális és esélyes kihívó nélkül, egyeduralkodóként tündökölt a fémszínű égbolton. Akkoriban úgy tűnt, hogy Petrucciék az Olimposz hegyén székelve figyelik a parányi hangyaként szorgoskodó, irigy világot maguk körül. Ha belegondolok utólag teljesen megértem Portnoy-t emberileg, amiért mostanában egyszerűen fáradtnak, újrahasznosítottnak érezte, amit csinálnak, még akkor is, ha némileg megszürkülve is köröket vernek más csapatokra. Egészséges, ha egy ember nem másokhoz, hanem saját adottságaihoz, képességeihez, tehetségéhez méri önmagát.

Ostobaság lenne a hivatalos Dream Theater DVD-k kiváló kép- és hangminőségéhez mérni a bootleg TV-fölvételt. A fényképezés olyan, mintha VHS-t néznénk, a hang pedig elég aránytalan, de jó cuccal azért élvezhető. A dob és az ének van nagyon elől, míg a szinti és a gitár kicsit halk, ugyanakkor Myung kifejezetten dübörög, aminek részemről van egy nagyon fontos tanulsága. Általában nem szeretem a nagyon tolakodó bőgő hangzást, de az Álomszínház muzsikáját itt egész új (és nem negatív) megvilágításba helyezi. Ne feledjük: Myung a szakma egyik legjobbja!

Ez a DVD az, ami: bootleg, annak minden vaskos hátrányával együtt. Mégis fontos zenetörténeti kordokumentum, ami képes volt megidézni számomra nem csak személyes zenei egyedfejlődésem egyik legmeghatározóbb élményét, de egy ma már etalonnak számító periódust a DT hosszú pályafutásában, amely nélkül teljesen másként alakult volna a műfaj sorsa. Egyébként meg minden elismerésem a japcsiké; kíváncsi vagyok a magyar TV csatornákon mikor adnak már le egy az egyben egy hasonló koncertet.

Tartuffe