Akiben a lemezborító nem ébreszt szép emlékeket, az hiába vált érdemszerzővé az Opeth iránti rajongásával, mehet (mit mehet? – rohanhat!) kifelé a teremből, mert olyan hiátus van a zenei műveltségében, amelyre a rocktudomány mai állása szerint még semmiféle mentség és bocsánat nem létezik.
Igen, persze. A kép a Deep Purple Concerto for Group and Orchestra (1969) lemezének borítóját idézi, feliratozva némi opethes humorral. Az apropó pedig a helyszín.

A Royal Albert Hall igazi rang és kuriózum. Ide tényleg csak a művészek legjelesebbjei jutnak el, ami ugyan - némileg ellentmondva magamnak - manapság talán már nem sokat jelent, hiszen gyakran előfordul, hogy a világ által ünnepelt művészek, ha úgy adódik, egy kiállított, gőzölgő, penetráns szardarabkát állnak gyönyörtől elalélva, térdben remegő lábakkal körül és hirdetik a művészet végtelen szabadságát.
Ezért azt még én is kontraindikálnám, ha  Kannibál Korpáék tartottak volna a patinás falak között egy kibelezőshowt, pedig minden tiszteletem a "Kalapács zúzta arc" és slágertársainak. A Cannibal Corpse és a "Hammer Smashed Face" nem szardarabka, félreértés ne essék, de azért az összehasonlításban nem lehet nem egyértelművé tenni; a death metal csapatok közül kevés vitte el a stílust a valódi művészetig. Olyan kevés, hogy kettő sincs belőlük. 
"Egy banda kegyetlen, Opeth, az egyetlen"

Meglep ugyanakkor a zenekar népszerűsége, hiszen egyáltalán nem könnyen emészthető dalok és dallamok (slágerek) sorjáznak az Opeth életműben. Ettől függetlenül persze még nagyon örülök neki.
Nincs mese, amit a svédek tolnak; művészet. Egy pillanatra nincs olyan érzése az embernek, hogy a Mikael Åkerfeldt vezette csapat műsora nem méltó a helyszínhez.  Sem a torokból mélyen megküldött hörgés, sem a headbang, sem Fredrik Åkesson szétmosott, nyakánál némileg tartásátvesztett Entombed pólója (na, talán ez azért egy kicsit) nem rondít bele az előadás végig emelkedett hangulatába.
Szolíd bevonulás, rendkívül szimpatikus természetesség, (néhány beordibáló harsányabb rockert leszámítva) meghitt hangulat, és lenyűgöző erejű, szépségű, halálpontos muzsika.

A koncert majdnem háromórás. A műsor első részében egyetlen szó és megszakítás nélkül elnyomják a teljes Blackwater Park (2001) albumot (disc1), ami után már felszabadultabban, poénos átkötőszövegekkel, lemezenként egy-egy dal erejéig felidézik teljes pályafutásukat (disc2), hiszen, ha még nem mondtam volna, a huszadik szülinap ünneplése az igazi apropó.
A kameramunkába, hangzásba nem lehet belekötni, és végre a bónuszok között egy olyan turnéfilm, ami végig izgalmas és tényleg megmutatja azokat a pillanatokat, amelyekre kíváncsi lehet mindenki, akinek nem lógott a turnén "All Access" pass a nyakában.

Kiállításában és tartalmában is tökéletes kiadvány, Nektek egyetlen feladatotok maradt: Jézuskának írni, aztán karifa alatt végtelen örömmel meglelni!

Túrisas