Úgy tűnik, nálam már megvan az év három legjobb koncertje. A Rage és a Spock's Beard mellé kénytelen, de egyáltalán nem kelletlen sorolom most be Paul Gilbert pesti föllépését. Végtelenül gyűlölök egyedül, cimborák nélkül koncertet látogatni, de a zenei élmény – csakúgy, mint a Spock’s Beard A38-as buliján – még ezt a bosszúságot is feledtette velem. Jó hamar odaértem, így kényelmesen a "kakasülőről" bámészkodhattam végig az estét, amit Cseh István akusztikus műsora nyitott. Kicsit eklektikus volt a dolog, mert egy szál gitáron játszott klasszikus darabokkal indított, majd kiegészülve egy csinoska konzis évfolyamtársnőjével – aki legalább olyan jól énekelt, mint hegedült – amolyan világzene fölfogásban játszott saját és népdalokat adtak elő. Kicsit féltettem is őket, hogy ebben a tőrőlmetszett rocker közegben elég hűvös fogadtatásra lelnek, de – becsületére legyen mondva a közönségnek – ha nem is teljesen fegyelmezetten, de érdeklődve hallgatták végig a műsort, amit a végén nagy tapssal honoráltak.

Mivel – állítólag Gilbert kérésére – egészében akusztikus volt a bemelegítés, az átszerelés (sőt, inkább csak színpad-átrendezés) rövid idő alatt lebonyolódott, és kárómnyeled 9-kor minden különösebb fölvezetés, csinnadratta nélkül fölvonult Gilbert és enyhén szólva kompetens zenekara. Azonnal kiderült, hogy ezúttal nem lesz billentyűs, a mester kedves nejét otthon hagyta, helyette viszont elhozott egy másik gitárost, aki nem mellesleg igen jól is énekelt. A Tony Spinner-ként bemutatott bárd(os) különben nagyon jól pengette, különösen a blues alapú nótákban villogott, és Gilbert egyáltalán nem sajnálta tőle a rivaldafényt. Sőt hosszú gitárpárbajokat vívtak egymással, amit rendre (s talán egy kicsit megkoreografálva) Gilbert nyert meg a végén.

Egyébként a teatralitás egyáltalán nem volt jellemző a koncertre, a zenészek úgy voltak fölöltözve, mint akik éppen most estek be egy lepukkant egyetemi buliról, Gilbert még viccelődött is, hogy úgy játszanak itt gitárközpontú rockzenét, hogy egyedül Spinner-nek van kb. félhosszú haja. Egyébként az egész estét egyetlen gitárral, az általa tervezett, jellegzetes formájú Ibanez "Reverse Iceman"-nel vezényelte le, nem hisztizett a technikussal gitárokat hajigálva, mint Yngwie.

Korábban nem számítottam igazán nagy Paul Gilbert rajongónak, sem a Mr. Big, sem a Racer X karrierjét nem figyeltem lélegzetvisszafojtva, de mostanában beleköltözött a fejembe nyers gitárhangzása, az atomórákat meghazudtoló pontosságú és félelmetesen gyors pengetése, összetett ritmikája, valamint az a furcsa, de tetszetős elegy, amit ő a '70-es évek rockzenéjéből, bluesból, jazzből, sőt alkalomadtán neo-klasszikus gitárhősködésből állított magának (na meg nekünk) össze.

Az alig valamivel több mint két órás műsorba nagyon sok minden belefért, pl. a múltkorinál több énekes nóta, de volt egy rakás földolgozás is (pl. Muddy Waters, Jimi Hendrix, AC/DC), bár nekem egyértelműen a nagy Yes klasszikus, a "Roundabout" jött be legjobban. Eleinte húztam a számat, de a Doors "Light My Fire"-je is nagyon ütős volt, főleg úgy, hogy a végén Gilbert viccesen elnézést kért a közönségtől és zenésztársaitól, hogy elszállt kicsit; valószínűleg élete leghosszabb szólóját adta elő.

A múltkori A38-as koncertnél ez most valamelyest direktebbnek tűnt, de ami fontosabb: a hangulat is jobban fölforrósodott. Látszott, hogy a muzsikusok is kellőképpen fölpörögtek, élvezték a lelkes fogadtatást, még úgy is, hogy olyan túl nagy tömeg azért nem verődött össze. Nem is múlatták az időt azzal, hogy levonulva visszatapsoltassák magukat, egyszerűen helyben maradtak és egy bőséges ráadással jutalmazták a nagyérdeműt. Itt a végén meg kell, hogy emeljem kalapomat a Mirígyes Sipos Peti előtt, aki – a "szakmából" szinte egyedüliként – tuti fix nézője minden valamirevaló koncertnek (jó, most kivételesen ott volt Kovács Áron is).

Paul Gilbert bő két órára beszippantotta a kis magyar közönséget a "Fuzz" univerzumba, megnyerő, közvetlen személyisége, varázslatos játéka szinte hipnotikus erővel ragadott magával minket. Egy ilyen koncertélmény után, na meg miután meghallgattam az első, igen jól sikerült kislemezes nótát, a Mr. Big rövidesen megjelenő új albumát is sokkal nagyobb érdeklődéssel várom, mint bármikor ezelőtt.

Tartuffe