Kiadó:
Liljegren Records

Honlap:
myspace.com/goldenresurrection

Ha a zenét vesszük alapul, ezt a kritikát egyértelműen Túrisasnak kellett volna megírnia, ha viszont a szövegvilágot, akkor - jobb híján - alkalmas leszek én is. Megmagyarázom. Christian Liljegren énekes (Narnia, Divinefire, Audiovision) elkötelezett - hogy ne mondjam: fanatikus - rajongója Yngwie J. Malmsteen munkásságának és a neo-klasszikus metálnak. Itt a nyilvánvaló kapcsolódási pont Liljegren és Túrisas között. Ugyanakkor Liljegren nem kevésbé elkötelezett harcosa a skandináv white metal kicsit belterjes, de azért zeneileg nagyon fölkészült világának. Itt jövök a képbe én. Akárhogy is, ha Túrisasra várok, ez a kritika sosem születik meg, pedig történetesen egy meglepően izmos anyaggal van dolgunk.

Őszintén szólva, a legutóbbi Audiovision album után, ami mind hangzásában, mind kompozícióiban laposkásra sikerült (itt), nem vártam Liljegrentől semmi különöset; egyébként sem a kedvenc énekesem. A Narnia is igazán nélküle lett ütőképes (sajnos nem sokáig). Most azonban előkerült a skandináv szürkületből egy Tommy Johansson nevű 20 éves gityós (Reinxeed), aki irdatlan nagyokat penget és lehengerlő frissességet kölcsönöz az egész vállalkozásnak. Szerencsére dörren is nagyot a cucc; nem lehet panasz a keverésre.

Ha Yngwie nem zárkózott volna be már évekkel ezelőtt a saját kis elefántcsont tornyába, akkor most rongyosra hallgatná ezt a lemezt és elismerően bólogatva ismerné el legjobb barátjának (vagy egy Fender Stratocaster-nek vagy egy Ferrari Testarossá-nak), hogy ezek a "Jesus freak" honfitársak nagyon elkapták a fonalat. Egy világnézetileg semleges vagy a kereszténységgel szemben határozott ellenszenvet tápláló hallgatónak valószínűleg nehéz lehet megemészteni Liljegren vasárnapi prédikációkra rápirító "igehirdetését", de zeneileg mégsem lehet annyira működésképtelen dolog, ha úgy Japánban, mint az európai kontinensen még a hivatalos megjelenés előtt elkapkodták az összes CD-t. Az album december 3-án került (volna) a boltokba, de már most a harmadik nyomásnál tartanak.

Lehet, hogy Yngwie hajthatatlan (relentless), de amit mostanában csinál, többnyire fáradt és rettenetesen szól. A Golden Resurrection viszont friss, ropogós, fiatalos, szórakoztató, bár kétségkívül tökéletesen önállótlan. Ugyanakkor nekem nagyon imponál, hogy a hamisítatlan neo-klasszikus hangzást igyekeztek párosítani Stryper-féle kórusokkal és refrénekkel. Az meg már csak a sors fintora (netán tudatos?), hogy a "Proud To Wear The Holy Cross"-ban van egy jó adag Tony Martin érás Black Sabbath. Alighanem az album legjobb nótája kerekedett belőle. Érdemes belehallgatni! (Itt)

Tartuffe