Kiadó:
Avalon/Marquee

Honlapok:
www.symfonia.fi
myspace.com/symfoniamusic

Miután Tolkki apó belátta, hogy a XXI. században a reneszánsszal nem lehet forradalmat csinálni (beszámoló itt), gyorsan összetrombitált egy újabb euro-power projektet, ráadásul hatalmas nevekkel, akik a műfaj meghatározó formációiból érkeztek. André Matos énekes mellett (ex-Angra, ex-Shaman, ex-Viper) sikerült bevonni Jari Kainulainen bőgőst (ex-Stratovarius, ex-Evergrey), Mikko Härkin (ex-Sonata Arctica, ex-Kotipelto) billentyűst, sőt Uli Kusch dobost is (ex-Helloween, ex-Gamma Ray, ex-Masterplan, ex-Ride The Sky). Egy ilyen csapat fölállása után már szinte overkill-nek (szükségtelen túlzásnak) tűnik a nem éppen körmönfont Symfonia név kiválasztása, mert lehet-e egy pillanatig is kétséges, milyen muzsikát játszik egy ilyen euro-power szupergrúp?

Hát persze, jól rendezett csatasorba állítva masíroznak a korai Stratovariust idéző, neo-klasszikus uniformisba öltöztetett galopp-himnuszok, esetenként a kötelező "szimfonikus" középrészekkel. Aki az Angra és az új Stratovarius progressive power "elhajlásait" csalódottan fogadta, most elégedetten dörzsölheti össze a tenyerét, mert a Symfonia jóvoltából ortodox, kifejezetten régisulis anyagot vehet kezébe, ahol a gitárhangzás is a klasszikus Strató korszakot juttatja eszünkbe (a borítótól nem is beszélve!).

Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy Tolkki tehetséges dalszerző, de azért az utolsó RR album után fölröppent pletykák miatt, miszerint helyette a lemez producerének kellett fölgitároznia a lemezt, bennem mocorog a kétkedő kisördög: vajon tényleg busafejű, bipoláris barátunk pengeti-e a húrokat? Ezért most – megbízható infó hiányában – inkább nem is dicsérem… Magasztalom viszont az ijesztően halálfejű Mikko Härkin-t, aki ezen a lemezen több mint kompetens.

Ha már itt tartunk, meg kell jegyezzem (jóllehet ezzel sokakat – beleértve Túrisas kollégát – magamra fogok haragítani) , André Matos vékony fejhangja engem már rövid távon is idegesít. Közel 22 évvel ezelőtt a Moonlight Sonata fémes földolgozásában (Viper: Theatre Of Fate, 1989) még aranyos volt, de nagyobb dózisokban ez a sivalkodás kezd irritálóan hatni.

Kézenfekvő, hogy az új Strató lemezt (itt) és az "In Paradisum"-ot meg kell méretni egymással szemben, össze kell ereszteni egy kis ketrecharcra. Nem tudom, a bookie-k (fogadóügynökök) miként határoznák meg a fogadási arányokat, de az tuti, hogy én minden pénzemet az "Elysium"-ra tenném. Matias Kupiainen rulez!

Tartuffe