Elképzelni sem tudom – lekéstük –, a K3 hány embernek muzsikálta el bemelegítő műsorát, de ha abból indulok ki, hogy Marty Friedman koncertje alatt is biztos gerinctöréssel ért volna véget egy felelőtlen stage-diving, hát nem lehetett túl inspiráló a hangszerek mögül letekinteni a küzdőtérre.

Marty Friedman a rocktörténelem része és pont. Aki ezt vitatja, az azt is vitatja, hogy a "Rust In Peace" (gyk: Megadeth) rocktörténelem, ami viszont jelentős részben tőle lett az, ami. Következésképpen ismét írom befelé a virtuális ellenőrzőbe az igazolatlan hiányzásokat a szakmának, Szentkirályi Janit (Mobilmánia) kivéve. Ahogy egykoron (kevésbé) kedvelt osztályfőnököm óvott, némileg azért talán belül reménykedve, most magam is szólok előre: lassan annyi igazolatlan hiányzásotok gyűlik össze, kedves szakma, hogy lehet osztályt ismételni…

Még csak azt sem lehet mondani, hogy Marty egy lenne a sok shredder közül, hiszen teljesen egyedi, két hangból felismerhető stílusa van, ráadásul a rockszakmában a '80-as évek óta hivatkozási alap és meghatározó a jelenléte.

Ez a jelenlét persze azért nem szeplőtelen, legyünk őszinték. Mióta felfedezte magának a japán popzenét és a mechanikus ritmusokat (értsd: csűrdöngölős technót!), azóta nekem is sikerült néha összekötni véle a bajuszt. Illetőleg inkább hajat, mert az mindkettőnknek van, igaz, a világ legigazságtalanabb leosztásában. Iszonyú rőzse nőtt ennek az apró embernek a fejére. Csupán az a hajtömeg, ami az irdatlan headbang közben a hangolókulcsokra csavarodott és kitépve ott lifegett immár gazdátlanul, mennyiségében szinte versenyképes volt az én összesemmel, minőségében pedig alázta.

Ha valaki attól félt (pl. Tartuffe), hogy itt gitárvarázslatnak álcázott technópartinak lesz részese, azt gyorsan meggyőzte már a legelső perc. A sampler Tokióban maradt. Sajnos a kísérőzenészek színpadi hacukája és make up-ja nem. A hangszeres felkészültséggel semmi gond nem volt, sőt! A dobos néha a lámpatesteken időzött, majd onnan visszazuhanva érkezett meg a pergőre, előzőleg még a levegőben megpörgetett verőkkel. De a másodgitárosnak sem került volna túlzott erőfeszítésébe egy szabadon választott Yngwie-klasszikust kétszeres sebességgel ledarálni. De ahogy ezek a japánok mostanában az idióta anime-mániájukkal ki tudnak nézni, az számomra egyelőre feldolgozhatatlan. Mint a legrosszabb buzik, akárhogy is próbáljuk mindezt ideológiába csomagolni.

Ha az ember túltette magát azon, hogy tinilánynak sminkelt és öltözött férfiak segítik Friedmant, akkor már tényleg nem állt útjában semmi. 100% tiszta fémet olvasztottak ránk, óriási hangerővel dörrent a cucc, talán egy kissé éppen a szólógitár kárára, de azért nem volt veszélyes, fel lehetett ismerni a dallamokat és azokat a lehetetlen, de csodaszép nyújtásokat.

Én szeretem Friedman dalait, dallamait, ezért nem volt igényem a Japánban mindenki által ismert dalocskákra, de elfogadom, kellett egy kis emlékezés a közelmúlt tragédiájára, érdekes lett volna, ha éppen ők hagyják mindezt figyelmen kívül. A basszusgitáros éneke viszont éppen a tűréshatáron mozgott, át-átlendülve a piros tartományba. Mustaine ugyan általában nem kihívás énektechnikai szempontból, de szerencsére a "Tornado Of Souls" már csak kivonatosan, a lényegét érintve (szóló), instrumentálisan került terítékre.

Friedman játékának szerves részét képezik az akusztikus, meditatívabb pillanatok, sajnos ezek nem szólaltak meg igazán szépen, ahogy a lemezeken, de mást tényleg nem tudnék felhozni ellenük. Főleg, hogy jókedvűen, mosolyogva nyomtak kettő (!) órát ennek a maroknyi fanatikusnak.

(A képek jogtiszták, meg jó szarok is, telefonnal én csináltam...) A Hardrock.hu oldalon Kotta írt egy bővebb, nagyon jó beszámolót, olvassátok el, uccu!

Túrisas