Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.epysode.com
myspace.com/epysode

Mivel én kicsit másképp értékelem a hangjegyekbe oltott krimit, mint Tartuffe kolléga, olvassátok el a lemez értékelését az én "hallatszatomban" is...

Úgy látszik, Zenészországban a kormány foglalkoztatáspolitikája van annyira hatékony, hogy az éppen munka nélkül kallódó énekesek részére akkor is megélhetést biztosítson, ha a gazdaságban az adott időszakban éppen együttes-recesszió mutatkozik. Idén ugyanis ez már a harmadik olyan projekt, melynek vokális állományát az éppen ráérő, főállásban egyébként szupersztár énekesek alkotják, alkalmi egyesületként amolyan alkalmi tehetség-társulással kisegítve az alkotást létrehozó zenész ötleteinek megvalósulását.

A Kaktus Projectről ugye pár hete írtam, de itt ólálkodik a közelben a Mark Boals, Rob Rock, Tim Owens közreműködésével acsarkodó Wolfpakk is, nem beszélve jelen recenzió tárgyáról, aminek vokál (és instrumentális) kínálata azokat is nyálcsorgatásra késztetheti, akiknek az ilyesfajta szerepléstől a hakni szó jut az eszükbe. Samuel Arkan, a project belga megálmodója a Virus IV-ből lehet ismerős azoknak a rajongóknak, akik annak idején az Uli Kusch féle, egylemezes, ám emlékezetes Beautiful Sin oroszlánhangú énekesnőjének szakmai utóéletére is kíváncsiak voltak.

Nem véletlen hát, hogy a misztikus bűnügyi történetet feldolgozó "progresszív-power opera" egyik szereplőjét az említett hölgy személyesíti meg, ismételten bizonyítva, hogy a Metal Ladyk a magyar tapasztalatokkal ellentétben énekelni is tudnak. A mű főszereplője azonban nem ő, hanem az a Kelly "Sundown" Carpenter, aki joggal pályázhatna a "legkifacsartabb énektémákat is bravúrral prezentáló" metal énekes címére. Carpenter véleményem szerint műfajában korunk egyik legjobbja, aki nem hiszi, hallgassa csak meg a Beyond Twillight vagy Outworld fémjelezte ténykedéseit. Kár, hogy általában olyan dallamokat rekeszt az éterbe, amelyek megfejtéséhez két zenei fordítógép is kevés szokott lenni. Rick Altzi, a hagyományosabb terepről induló, Lande iskolában végzett vendég Carpenter méltó társa, mellettük még egy szokásos angyalka hangú hölgy, Liselotte "Lilo" Hegt felelős a sorozatgyilkosos sztori megfelelő érzelmi-hangulati aláfestéséért.

Jóllehet, a projekt gazdája az említetteknek megfelelően gitáros, az Epysode hangsúlyos hangszere mégis a billentyű, és a prezentált stílus is inkább hajaz a Star One, a Roswell Six, vagy a gitárakrobatikától megfosztott James LaBrie szóló-progresszióra, mintsem a hagyományos, euro-powerben fogant koncept művekre. Lucassen mester szellemének megidézéséhez a dalszerkezeti hasonlóságok mellett a projekt billentyűsének is nagy szerepe van, aki a történeti koncepciónak megfelelően képes az érzelmi, cselekménybeli és hangulati fordulatokat zenei formába oltani. Arkan tevékenysége inkább a koncepció konstruálásában, mintsem a progresszív "agyas" gitárjáték adta lehetőségek kihasználásában nyilvánul meg. A riffek inkább csak a billentyű adta variációk alatti, amolyan staccatós, hasítós alapokat biztosítják, komor támogatást nyújtva a történet stílusdeterminált, nyomasztó hangulatának.

Úgy vélem, az ilyen fajta operai meseszövés (közönség) sikerének az lehet az egyik titka, ha a zenész nem rendeli alá túlságosan a zenei oldalt a történeti összefüggéseknek (a "valódi" operák librettói sem a túlbonyolított, lelki analízisekről híresek). Ellenkező esetben a "magvas" gondolatok túl személyesek lehetnek és a hangulati élmény a történeti plusz mellé olyan individuális követelményt teremthet, amit aztán csak egy bizonyos réteg tud megfelelően abszolválni. Ez persze nem baj, de én általában nem tartozom a megszólított kiválasztottak közé, így különösképpen nem is tudnak lekötni az ilyen felfogásban íródott darabok, még akkor sem, ha azokba egy komplett filozófiatörténeti kurzus tananyaga is bőven belefér.

Arkan szerencsére megfelelő arányban adagolja a muzikális és történeti komponenseket, és végre Carpenternek is módja nyílik olyan dallamok megformálásába, melyeket akár már két hallgatás után is fejből idézhet az ember. Az Epysode tehát abba a populárisabb megfogalmazású progresszív vonalba illeszkedik (már ha a populáris és progresszív szavak összeegyeztethetőségét a rajongók nem tartják szentségtörésnek), melynek élvezetéhez nem kell komplett zenei lexikonnal a hónunk alatt rébuszokat fejtegetnünk, az album végére érve mégis számottevő intellektuális tartalmat is kapunk – a l’art pour l’art zenei élvezet mellett. Akinek tehát bejöttek az említett koncept albumok, és hozzám hasonlóan "vokalista elitista", az mindenképpen próbálkozzon meg az Arkan krimivel, még akkor is, ha nem szeret borzongani.

Garael