Kiadó:
Roadrunner Records

Honlapok:
www.dreamtheater.net
myspace.com/dreamtheater

A legendás banda körüli sajnálatos események: elsősorban Portnoy kiválása és az ízléstelen nyilatkozatháború miatt nehéz szívvel, némi dühvel és jókora adag félelemmel ültem neki a lemez meghallgatásának, de most, hogy elérkezett a recenzió megfogalmazásának ideje, aggodalmam csak fokozódott. Ezt most tényleg nem lehet elhamarkodni, ellazulni, felelőtlenül és félvállról kezelni, mert minden szónak súlya és következménye van. Ki merem jelenteni, hogy az a kritikus, aki most nem kakál billiárdgolyókat, egy link alak, vagy eddig a Pápua Új-Guinea-i őserdőben egy fa tetejére épített gyékényházban élt az egykor kannibál életmódot folytató kombai törzs "vendégszeretetét" élvezve. Magyarul: fogalmatlan.

A Portnoy-jal ma már beszélő viszonyt sem ápoló tagok nyilatkozatai mostanában másról sem szóltak, csak arról, hogy hátrahagyva a hiperaktív dobos önkényuralmi rendszerét, kollegiális hangulatban és teljesen fölszabadultan vetették magukat az új lemez elkészítésének munkálataiba. Az már első hallgatásra nyilvánvaló, hogy Portnoy feszes és céltudatos produceri tevékenységének hiányában az anyag csapongóbb, kevésbé leszabályozott. Nem mutat olyan egységes - olykor valóban talán túl egységes (hogy ne mondjam: kiszámítható) - arculatot, mint azelőtt, és Portnoy ügyeletes kedvenceinek hatása sem lenyomozható.

Talán igaza van LeBrie-nek, aki nemrég azt nyilatkozta, hogy végre, hosszú ideje először mindenki száz százalékosan magát adhatja a lemezen. Tekintve, hogy a DT zeneszerzői szinte kizárólag Petrucci és Rudess, én inkább csak az ő "szárnyalásukat" hallom ki az új szerzeményekből, főleg Rudessét, aki minden eddiginél hangsúlyosabb szerepet játszik, úgy szólistaként, mint komponistaként. Ellenben a FEZEN fesztiválos koncertbeszámolók által beharangozott Myung-föltámadásnak nem igazán látom nyomát; játéka a stúdióban nem került sokkal "előrébb". Mangini pedig - ahogy ezen a szinten elvárható - kifogástalanul, bár elődjénél valamivel kevésbé karakteresen teljesít.

Nem tudom, hogy pontosan minek tudható be ez a fejlemény, talán az ötödik X-nek (Rudess már a hatodikban jár!) vagy a közelmúlt megpróbáltatásainak, de az album elég lírai lett, annyi ballada került rá, mint eddig DT lemezre soha. A "This Is The Life" a maga nemében zseniális darab, de a zongorával és vonósokkal végigkísért "Far From Heaven" - akármilyen szép - nálam már a nyálas kategóriába tartozik. Egyébként is kevésbé metálos a hangvétel, teli instrumentális merengésekkel. A kislemezes "On The Backs Of Angels" alapján őszintén szólva egy második "Falling Into Infinity"-t vártam, de ez most valahogy kevésbé kiszámítottan, irányítottan, üzletszerűen kommersz.

A nagy enigma számomra egyértelműen a "Build Me Up, Break Me Down" szemplerekkel telepakolt, elektronikus hangzása. Mintha LaBrie felejthető Mullmuzzler lemezeiről maradt volna le. Bár egy másik bandától ez akár még csúcsteljesítmény is lehetne, remélem, ez itt és most csak egy kísérlet. A "Lost Not Forgotten" és a "Bridges In The Sky" feszesebb formái állnak hozzám legközelebb, ezek is emlékeztetnek leginkább a korábbi önmagukra.

Nos, akkor elérkezett a sommás ítélet ideje. Ez a lemez valóban drámai fordulatot hozott a DT életében. Portnoy nélkül és Rudess előtérbe kerülésével úgy változott meg az együttes zenei arculata, hogy azért a meghatározó stílusjegyek megmaradtak. Ez tehát jól hallhatóan, azonnal fölismerhetően Dream Theater, de már nem AZ A Dream Theater. Tartok tőle, hogy az már végképp a múlté, és tisztem most az, hogy mint egyfajta Antonius ne elfogultan dicsérjem, hanem a végtisztességet megadva eltemessem "Cézárt".

Az élet persze megy tovább, a DT van akkora gépezet, hogy még jó néhány évig olajozottan és jövedelmezően működjön. Könnyen meglehet, hogy amit most csinálnak, még sokkal őszintébb, sokkal hitelesebb, sokkal kevésbé kiszámított, mint az utóbbi időszakban. A Dream Theater, Portnoy-jal vagy nélküle, tagadhatatlanul és megkerülhetetlenül rocktörténelmi intézménnyé vált, és továbbra is szerethető, tiszteletre méltó, de most először kimondom nyilvánosan - és belesajdul a szívem - érdeklődésem, lelkesedésem már egy ideje az európai "epigonoké".

Tartuffe