Kiadó:
Metal Mind

Honlap:
www.doogiewhite.com

Aki közelebbről ismer, az tudja, hogy volt egy korszakom, amikor teljesen rágyógyultam a Deep Purple Gillan-érás lemezeire. A "Machine Head" (1972) dalait a végén már szegény megboldogult édesapám is kívülről fújta, annyit ordíttattam a lejátszómban. Akkoriban, ha valaki "klasszikus" hard rockot akart hallgatni, visszafelé kellett tekingetnie az időben, le kellett porolnia a régi Jugoton nyomású bakelit albumokat.

Ma alapvetően más a helyzet, a hasonló ízlésű rockerek a bőség zavarával küzdenek, hiszen újra divat lett a '70-es évek stílusában alkotni, és napjainkban számos kifejezetten színvonalas zenei produktum lát napvilágot, amely hitelesen, ugyanakkor modern hangzással idézi meg a rock zene axiális periódusát. Oldalunkon csak a közelmúltban három meglehetősen jól sikerült lemezről számoltunk be (Voodoo Circle, Don Airey, Demon's Eye), de nincs két hónapja, hogy az Opeth is egy sokatmondó névre keresztelt retro lemezzel rukkolt elő (Heritage), a leplezetlenül nosztalgia-zenekarként működő Presto Balletről már ne is beszéljünk.

A kényeztetés pedig folytatódik, ezúttal a brit nagy öreg, Doogie White csiklandozza a hard rock rajongók füleit. Doogie már letett egy s mást az asztalra, megjárta Ritchie Blackmore Rainbow-ját és Yngwie Malmsteen Rising Force-át, de ezt a muzsikát népszerűsítette a Cornerstone frontembereként és a már említett Demon's Eye soraiban is. Ilyen háttérrel és szakmai tapasztalattal tulajdonképpen nem is értem, miért nem jutott eszébe korábban, hogy szólólemezt jelentessen meg. Föltételezem, nem is ütközött nagyobb nehézségbe olyan embereket megnyerni tervéhez, mint Patrick Johansson, Derek Sherinian, Tony Carey, Neil Murray vagy Marcus Jidell, csak hogy az ismertebbeket említsem.

A "Címmel még el nem látott" címmel ellátott album Doogie White örömzenéje, belesűrítve abba nagy kedvenceit: a Deep Purple-t, Rainbow-t, Whitesnake-et (nincs meglepi), de bizony a Bon Scott-érás AC/DC-t is. Utóbbi olyan jól sikerült, hogy a "Time Machine"-t vagy "Catz Got Yer Tongue"-ot hallgatva nyilván még a Young testvérek is elbizonytalanodnának, hogy vajon nem ők írták-e ezeket a nótákat még valamikor 1980 előtt.

Az albumot (hosszú szinti szólóval) indító szám (micsoda "Tarot Woman" áthallás!!!), a "Come Taste The Band" már a kezdetek kezdetén nyilvánvalóvá teszi, hogy mi várható (a gyengébbek kedvéért ez volt a Deep Purple 1975-ös lemezének címe is), de én se mondhatok mást: ha csipázod a '70-es évek európai nagy hard rock klasszikusait, óvatosságot félretéve nyugodtan kóstolj bele a Fehér (White) Varázsló által kotyvasztott tartalmas és laktató főzetbe! Szerintem jobban sikerült, mint a kicsit egysíkú Cornerstone, bár Alex Beyrodt voodoo mágiája nekem még mindig erőteljesebbnek tűnik.

Tartuffe