Eredetileg úgy terveztem, hogy a boros sorozatommal (első két rész ITT és ITT) így karácsony tájékára jutok el a sillerig, de az élet keresztül húzta a számításaimat. Ígérem, bemutatok majd egy reduktív és egy hordós fehéret is, de most ugornunk kell egyet, hogy megválaszolhassuk a lét egyik éppen időszerű és kardinális kérdését (nem, nem azt, hogy Fradi vagy Újpest), tudni illik, hogy mit igyunk a halászléhez – fehérbort vagy vöröset?

Mint az egzisztenciánk kereteit feszegető többi fontos kérdés, ez is megosztja a nagyközönséget. Persze a mama erre is tudja a választ: természetesen fehéret, halhoz fehér illik. És természetesen ebben sincs igaza, de hiába próbálom meggyőzni arról, hogy ezt a szabályt azok a fránya franciák ültették bele a köztudatba, akik számára a hal egy könnyed fogás, mondjuk grillezve, zöldségkörettel és maximum némi besamel vagy hollandi mártással. A furfangos magyar nép azonban mindenből (így halból is) képes pörköltet (harcsapaprikás) vagy gulyáslevest készíteni (van, ahol a halászlébe krumplit is főznek, úgyhogy kábé ott vagyunk), márpedig a zsíros-paprikás szaft csúnyán felülírja ezt az alapszabályt. Ilyenkor kapom én elő a bűvös cilinderem helyett a kamrából, kvázi kompromisszumként, a sillert.

Érdekes amúgy, hogy ezek az öndefiniáló és egyben a közéletet is tematizáló kérdések mennyire ország/kultúra függők. Dániában például elkerülhetetlen, hogy letedd a voksodat a Tuborg vagy a Carlsberg mellett – a sörkultúra és a jó értelemben vett lokálpatriotizmus szimbólumaként. Ráadásul az aktuális top 10 "Az élet nagy kérdései" listán ott nem lenne egyetlen politikai vonatkozású téma sem, mert sokkal jobban érdekli őket, hogy hová menjenek szombat este bulizni, mint az, hogy ki éppen a gazdasági miniszter. Mindeközben itthon egy évtizede a "Ki a nagyobb népművészeti agyagedény, Orbán vagy Gyurcsány?" a slágertéma. Hát, mindenki azon veszekszik, amit megérdemel...

Visszatérve a sillerre - gyermekkorom egy részét Villányban töltöttem (ráadásul vendéglátós családban fölnőve) és sokat hallottam akkoriban emlegetni ezt az originális rozét. Az elv ugyanaz: leengedni a piros szőlő levét, mielőtt még a színező- és cserzőanyagok teljesen kiáznának a héjból. Amit így kapunk, az még nem vörösbor, de semmiképpen sem fehér. A rozé technológiailag annyiban lépett tovább, hogy – a frissesség, könnyedség és az illatanyagok megőrzésének szolgálatában - még rövidebb ideig áztatják (néhány óra a siller 1-2 napjával szemben), hűtve erjesztik és acéltartályba zárják, amint csak lehet. Annak az okát, hogy miért csináltak akkoriban (amikor a divat még nem diktálta ezt a pop-kultúr italt) ilyesmit, nem tudom pontosan, csak sejtem, hogy egyik indoka az lehetett a must részleges leengedésének, hogy a maradék szőlőlé így a teljes mennyiségű törkölyön kiázva igazán ütős bor elkészítését tette lehetővé. A "melléktermékként" előállított siller pedig jó szolgálatot tett a mindennapokban, mert gasztronómiai értelemben tökéletes kísérője a falusi magyar konyha csípős és gyakran szárnyashús által dominált étrendjének (lásd csirkepaprikás nokedlivel, amit gyakoriságban maximum a rántott hús - sült krumpli kombó tud csak überelni).

Sajnos, a rozé-őrület meglehetősen háttérbe szorította ezt a fehérboros jellegeket is felmutató (pontosabban a klasszikus vörösbor jelleget nem tükröző) vöröset, úgyhogy legalább ilyenkor ne feledkezzünk meg róla, amikor az ünnepi asztalra is egy konyhaművészeti paradoxon (mármint zsíros, fűszeres hal) kerül a legtöbb családban. Halászléhez sillert! Talán még pártot is alapíthatnánk ezzel a jelszóval, hogy színesítsük egy kicsit a kétpólusú média zajt...

Ne feledkezzünk meg a zenéről sem! Igazán könnyű a dolgom, mert stílusokon átívelő, azokat keverő zenekarból metalban jó sok van. Választásom az idén berobbant Amaranthe klipjére esett, akik egymástól igen távol eső műfajokat (szinti-pop és melodikus death) gyúrnak össze, ráadásul még a szám címe (Éhség) is passzol a kulináris témájú íráshoz. Még ha nem is esznek benne halászlét.

Kotta