Akárki, akármit mond, Mangini azért nem Portnoy. Ahogy Rudess sem Kevin Moore. Az sem lehet vita tárgya, hogy LaBrie élő teljesítménye meglehetősen hullámzó, és akkor még kisasszonyosan finoman fogalmaztam. Petrucci bicepszét elnézve pedig az a benyomásom, hogy arra gyúr, ínségesebb időkben jó esélye legyen bekerülni a Manowarba, akik gazdasági válság és tufaság ide, vagy oda, zseniálisan menedzselik magukat a megváltozott környezetben is.

Myungról speciel semmi rosszat nem tudok mondani, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy mindezek ellenére a Dream Theater még mindig a földkerekség egyik legfaszább rockbandája. Sokszor láttam őket élőben, így már nyilván nem csokizom le a bokámat az élménytől, de azt bátran merem állítani, hogy egy Álomszínház koncert a jegyár minden egyes forintját bőségesen megéri ma is.

A dolgok másik oldalát nézve ugyanis egy számjegyű lenne a nevek száma azon rockdobosok listáján, akik le tudnák játszani azt a bemutatót, amit Mangini tegnap este prezentált a nagyérdeműnek. Régen volt már, hogy a "hú, b...meg!" kiszaladt a számon egy dobszóló után, legalábbis pozitív értelemben, de most megtörtént. Ahogyan azt sem kérdőjelezheti meg senki, hogy a többi hangszeres is világbajnok a saját instrumentumán. Annak ellenére, hogy Petrucci és Myung már húsz éve is magasan a mezőny felett állt technikailag, jól hallhatóan továbbra is napi több órát gyakorolva fejlesztik magukat tökélyre. Én őket még sosem láttam rutinból játszani (pedig könnyen megtehetnék), estéről estére képesek úgy színpadra állni, mintha az életük múlna azon, hogy tökéletes fogjanak le minden egyes hangot..., sőt, lehetőleg egy kicsit tökéletesebben mint előző nap!

Persze mindez lópikulát sem érne nagyszerű nóták nélkül, amiből a DT életműben természetesen van éppen elég. Igen jól összerakott setlisttel készültek: ügyesen váltogatták - kerülve az egyértelmű, elcsépelt "slágerek" túlsúlyát - az egyszerűbb, energikusabb metallicás számaikat az elmélyültebb, Pink Floyd ihlette elszállásokkal és a matekozással. Jó érzékkel iktatták be pihenésképpen a lírai számokat, bárzongorás pillanatokat is, az első lemezről előkapott "A Fortune In Lies" hallatán pedig az ősfanok nyalogathatták – jobb híján - a szájuk szélét. Mindenki, kocadreamestől zenészkollégáig bezárólag kapott tehát valami csemegét. Ezt korántsem pejoratív értelemben mondom, őszintén örülök annak, hogy az ilyen intelligens muzsika képes több ezer embert megmozgatni. Zárójelben jegyzem meg, úgy tűnt, a "Scenes..." világában érzik legjobban magukat jelenleg, így – bár most biztosra mentek, és tettek egy gesztust az "Images..." irányába – legközelebb egy összetettebb, komorabb alkotás várható tőlük. Szerintem.

Hangzás, színpadkép tekintetében ugyanazt a végtelenül letisztult profizmust kaptuk, amit tőlük már megszokhattunk. A végére maradt azért némi fekete leves is: no igen, LaBrie, már megint. Ami lemezen nagyszerűen működik, az élőben egyre kevésbé. Világos, hogy a banda eredeti, post-kansasi víziójába ez a fajta melodikus orgánum illett, ami neki van, ellensúlyozandó a komplexitást, de egyre inkább érzem azt, hogy egy fiatal, megbízható, bika hangú pacsirtával hosszú távon jobban járnának. Kockázatos húzás lenne ugyan, de lám, Portnoy távozását is túlélték. Bántani azért nem szeretném, mert láthatóan igyekezett, és a lírai témákat még mindig nagyon szépen énekli.

Kotta