Kiadó:
Hammer Records

Honlapok:
www.omen.hu
myspace.com/omenhungary

Reméljük, a "nomen est omen" jelensége nem fog folytatódni az Omen esetében, és rossz babonával az új anyag címe páros lábbal rúgja seggbe a fekete macskát, ami átszaladt azon a bizonyos karrier úton: nem is egyszer, hanem háromszor. A banda ugyanis tipikus példája annak, hogy nem elég a zene szeretete – az megvan a rajongóknál is –, a karrierhez ugyanis az instrumentális magabiztosságon felül "comprehensive approach", átfogó megközelítés szükséges, aminek sajna csak egyik szegmense a muzikális teljesítmény. Mert azt még a legelvakultabb vérfan sem vitathatja, hogy Müller Péter "Sziámi" kvalitásai ellenére sem éppen Omen kompatibilis szövegíró, a valóságshow szereplő "szellentős2 Oki inkább a gázok tengerén vitorlázott, mintsem énekelt, és hát az sem éppen szerencsés, ha az egyébként kiváló következő vokalista még a magyar szövegeket is olvassa a koncerteken.

Nekem egyébként igazából nem volt gondom a legutóbbi, hat évvel ezelőtt megjelent anyaggal, de mikor meghallottam, hogy a mikrofonok mögé a számomra a Szfinx-ből és a P. Box-ból ismerős Koroknai Árpád állt, biztos voltam benne: ezúttal nem történt selfproduceri baklövés. S hogy igazam lett-e? Túrisasi önbizalommal: naná, mikor tévedett valaki is az oldal hasábjain?

No, de komolyra fordítva a szót – mert hát az Omen igazából nem a jó, hanem a rossz viccekről híres, lásd a fentieket – úgy gondoltam, Árpi dallamformálása által amolyan P. Oment fogunk kapni, ahol a megszokott, kitűnő riffek felett hard rockos dallamok szárnyalnak, s az, hogy ez a szerzemények több mint felében valóra is vált, pompásan igazolja az előzőekben, a tévedhetetlenséggel kapcsolatos leírtakat. Bárcsak az Országos Tervhivatal dolgozott volna ilyen jóslási hatékonysággal!

A lemez csúcspontja ilyetén fogva a valóban hátborzongató "Eltűnt 2007-ben", amiben az Omen új dimenziókat nyitott saját életmű-világában – ezt a bravúrt aztán a bónusz "Jó Utat Barátom"-mal sikerült megduplázni, no persze amelyik dalban olyan énekesek közreműködnek, mint Bill kapitány, Molics Zsolt, Gubás Tibor, ott nehéz színvonalat rombolni.

És hogy magamat is seggbe rúgjam, ezúttal sikerült egy remek poénnal megbolondítani a csapat kemény és szigorú világát: a két és fél perces ökölrázós, menjünk le kutyába "Unom Már" közepén felcsendülő "Paradise City"-riff a szövegi kontextusban olyan szintű fricska, amilyet H. Sanyi szokott osztogatni, esetleg én.

Érdemes pár szót ejteni a második lemezen szereplő, szimfonikus átiratú Omen klasszikusokról is: bevallom, nekem jobban tetszenek, mint az eredetiek, mert kicsit legömbölyítik a számomra túl szögletes és merev dallamokat, meleg, lelket bizsergető szellőt fújva a "Fagyott Világba". Jóllehet, nálam a nagyzenekari átiratok általában a szimfoni-KUSS kategóriába tartoznak, a magyar csapat klasszicizálódó próbálkozását "tiszta szívvel" merem a Metallica hasonló kísérletéhez mérni, csak az Omen esetében jobbak a zenészek, és az énekes, hehehe. No, de fejezzem be azzal, amivel elkezdtem: az Omen négylevelű lóherével űzte ezúttal nem a produkcióba, pusztán a címbe a végzetet. Bár lehet, hogy nem is lóhere volt az, hanem Pandora szelencéje! (Külön piros pont az ötletes és igényes borítóért.)

Garael