Ahola: Stoneface (2012)

Kiadó:
Webes terjesztés

Honlap:
www.aholaband.com
myspace.com/aholaband

Aloha Ahola! Hogy kicsoda Ahola? Ó, hát igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan, bámulatosan tudja változtatni az alakját. Ha akarja, olyan, mint egy basszgitáros vagy finn metál üdvöske, vagy a Northern Kings nevű szupergrup oszlopos tagja, vagy a Dreamtale europower zenekar énekese. Most leginkább egy többarcú szólóművészre hasonlít, ahogy ül a stílusok faágán, fel-le, mivel az ízlése mozgatja az ágat… Az pedig igen szerteágazó, mármint a stílusok lombja, vannak is kilengések rendesen, de nem kell félni, Ahola nem pottyan le…

Nos, a finn hangszálakrobatát más oldalról is bemutathattam volna, mert hangjában ott bújik Freddy Mercury érzékenysége – és színpadiasságra hajlamos volta -, a metál énekesek hisztérikába hajló hangterjedelme, melynek csúcsán néha Rob Rock szelleme is megidéződhet, és ott van Ian Astbury kult-mágiája is. Nem rossz, ugye? Igaz, akit zavar a musicalekre jellemző néha negédes, teátrális hangméz-csurgatás, annak nem biztos, hogy bejön hősünk teljesítménye, akiről azt is könnyen elképzelem, hogy még a stúdiós felvételen is pózba vágja magát, de kérem szépen, aki egy dupla lemeznyi hard rock stíluskavalkáddal tudja megörvendeztetni a nyitottabb hallgatói közösséget, annak talán ez is megbocsátható.

Mert van itt minden, mint Mari néni tökös-mákos rétesében: Gotthardos modernebb hard rock (Donwana), AC/DC szellemű boogie (As Long As I Live), Queenes aréna rock (Hurricane), Mr. Big-féle akusztika (Restless), rock musical-be oltott modern riffelde (The Spell), de tovább is van, mondjam még? Az "I Walk Alone" annyira romantikus vizekre evez, hogy még az egyszeri háziasszony is kedvtelve lubickolhat benne, az "Eat Me Alive" egy tökön rúgós direkt rocknóta, a lemez címadó dala, a "Stoneface" pedig Black Sabbathba – esetleg stoneres nyűglődésbe - oltja az aréna rockos Def Leppardot. Nem hisztek nekem, hogy ez utóbbi lehetséges? Akkor hallgassátok meg!

Tudom, vannak, akiket zavarhat ez az eklektika, de Ahola hangja és azonnal ható dallamai könnyedén vonják be ebbe a kirakós játékba a homo ludens típusú hallgatót. Hogy öncélú lenne a dolog? Ahhoz túlságosan is populáris, az önmegvalósítás kínja és vicsorgása teljes mértékben hiányzik innen – ezúttal mindannyiunk szerencséjére. Emellett mégis úgy érzem, a dalok remekül világítják meg Ahola zenei orientációját, szórakoztató, és derűs képet festve a finn metál élet Pom-Pomjáról. Ahola, holnap is megvárhatunk?

Garael

Címkék: lemezkritika