Kiadó:
Candlelight Records

Honlap:
www.diabloswing.com

Swing, populáris jazz, szimfonikus female-vokál, vonósok, kürtösök, zenei tombolás, majd folkos pszichedelia: a Diablo Swing Orchestra világában minden megtörténhet – és meg is történik. No, nem azt mondom, hogy Lukács Laci, meghallván egy Diablo dalt, a felmerülő poétikus kérdések hatására írta meg a "Mi a f…z van" c. új 'Csapda slágert, de azért a legtöbb ortodox – és nem ortodox – metálos is minden bizonnyal felhúzza a szemöldökét, ha kedvenc zenei stílusát flamencót szerető gengszterek swing (Túrisas, nem swinger!) klubjába helyezik, ahol Tarja kishúga áriázza a lüktető, fúvósokkal megtámogatott ritmusokat, a kísérő zenészek pedig síppal, dobbal, nádi hegedűvel és az elmaradhatatlan csellóval csapdosnak a zenei stílusok között a káosz-elméleten agyaló matematikusokat is zavarba ejtő rendszertelenséggel.

A zenei koncepció tehát finoman szólva is extravagáns, az eredmény azonban a felsejlő eklektika ellenére is meggyőző. Mert ki ne játszott volna el a gondolattal, hogy milyen lenne, ha az Apocalyptica vonósai kimozdulnának az amerikai rádiós metál biztonságot adó fészkéből, és odadurrantanának egyet valamelyik holland gótikus leánykának? Négyen. Hát ilyen. Mint a Diablo Swing Orchestra új lemezének "Kevlar Sweethearts" (figyeljétek a címeket!) szerzeménye, melyben úgy kergetik egymást az odadobott stílusok a csellóvonók fenyegető staccatója alatt, mint a "Black Box Messiah" rajzfilmzenére felgyorsított, beszteroidozott Miki egerei az előadott Devin Townsend-féle himnusz szívdobbantó kórusai között.

Mit tehet erre az ember, vagy komolyan veszi, és "micsoda marhaság ez!" felkiáltással a kukába dobja a lemezt, vagy röhög egy jót, és megpróbálja lábát a táncikálásból kivonni. Bizony, mert ha a tánczene és a metál párhuzamosai valahol a végtelenben találkoznak, akkor azt a Diablo csomópontjában fogják tenni. Hiába próbálom ugyanis fegyelmezni magam, még az echte pop-sláger dallammal felvezetett – majd thrash reszeldébe átcsapó "Exit Strategy Of A Wrecking Ball" is heves tánclépészeti manővereket indukál – beste vette teremtette! – és ez minden bizonnyal az ördög műve, vagy a swing és a latin zenék genetikai késztetésből adódó mágiájáé. De nyugi, aki komolyabb embernek tartja magát, az minden bizonnyal el tud andalogni az "Aurora" operába ágyazott flamenco gitáros mixtúrájában, melynek zenei ötletességéért egyes elsőligás szimfo-bandák kúszva próbálnák megcsókolni a Diablo Swing Orchestra tagjainak lába nyomát – már ha méltóak lennének rá.

Bevallom, a csapat három albumából a megfogható dallamok hiánya miatt a középsőt nem tudtam végighallgatni, ez a mostani azonban a rengeteg feldolgozandó zenei ötlet ellenére is azonnal ütött, mint azok a muzikális poénok, melyeket a csapat csapdaként rejtett el a szerzeményekben. Mert a "Mass Rapture" ugyan pompásan illeszkedne a keleties folkmetál napjainkban zajló underground sikerébe, ha azok az "átkozott csellók" nem Metallicás riffekkel bolondítanák meg a metálszintre durvított swing dallamokat. Ez bizony maga a megvalósult internacionalizmus és Rejtő Jenő-vízió, melyben az arab ruhába öltözött 60 éves francia Leila lejti csábos táncát az apacs sanzonokat fütyülő légiósok előtt. (De említhetném a "Cápa" örökbecsű intrójával beköszönő, Morricone slágerbe oltott Nightwish áriáldát, az "Of Kali Ma Calibre"-t, és akkor az is érti, miről van itt szó, akit anti-humoreszkummal oltottak be annak idején.)

Azt hiszem, ezzel a pompás képpel muszáj is zárnom az ismertetőt, mert aki nem hisz nekem, az úgyis hinni fog a füleinek, vagy röhög egy nagyot. Mint egy P. Howard regény jól sikerült poénján.

Garael