Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.circusmaximussite.com
myspace.com/officialcm

Háááát, amikor meghallottam a kislemezes "Reach Within" című dalt, elborította a vér az agyamat. Öt hosszú éve várom türelmetlenül az új CM lemezt, ezeknek meg van pofájuk előhozakodni ezzel a Coldplay játszik U2-t nyáladékkal! Azután szép lassan oszlani kezdett az agyamat elborító köd: (1) Ez csak egyetlen nóta a tízből, (2) annak is a rádiók számára megvágott diétás változata, (3) ráadásul többszöri hallgatás után elkezdtek föltárulkozni a nóta kimért, óvatosan csepegtetett finomságai, pl. Mats Haugen mesterien építkező gitárszólója. Bár kétségkívül elhamarkodott egyetlen dal alapján ítéletet mondani az egész albumról, az valahogy benne volt a levegőben, hogy a CM ezúttal egy direktebb (kevésbé progresszív) és szellősebb (kevésbé metálos) koncepció mentén komponál. Mike Eriksen – akinek egyébként is ideális AOR hangja van – Torsti Spoof-fal (Leverage), a modernizált aréna rock koronázatlan királyával csinált egy hiperdallamos slágergyűjteményt (The Magnificent), s ehhez a projekthez Mats Haugen is hozzájárult egy dallal. Azonkívül Eriksen – hogy is önthetném szavakba? – külsőleg is az elpuhulás jeleit mutatja, ha kegyetlen lennék, úgy fogalmaznék, hogy elhízott, mint egy kényeztetett zsírsertés. De nem vagyok kegyetlen, így inkább azt mondom: a családjánál már csak a kardiológusa aggódhat jobban az egészségéért.

Apropó család! Az öt éves, hosszú pihenő, és a "Nine" megjelenésének több mint egy éves csúszása nem csak Mats Haugen szerencsétlen kézsérülésének "köszönhető", hanem annak is, hogy az együttes tagjai mostanában leginkább a családalapításra és utódnemzésre koncentráltak – az öt zenész időközben egy kisebbfajta óvodára való gyereket "hozott össze". A kiegyensúlyozott házasság gyakran jár együtt azzal, hogy a fémszívű kemény legény megjuhászodik, levágatja a rőzsét és deréktájban megereszkedik.

Persze az is elképzelhető, hogy mindez csupán alaptalan találgatás, és valójában az a zenei hangsúlyeltolódás, amit a "Nine" képvisel, már kezdettől fogva be volt programozva a CM-be. Vagy ami még fontosabb, az eredetileg tribute bandaként indult CM most talált saját, önálló stílusára. Erről találóan, az "Isolate" című előző lemez kapcsán így írt Túrisas: "Nem egyszer láttuk, hogy az 'olyan mint-csapatok' néhány év eltelte után a megtalált saját hangon szólalnak meg, és megszüntetve, megőrizve zenei hatásaikat példaként állnak a már őket követők előtt." Az a bizonyos szög a fején lett eltalálva.

Mindamellett érdekes, hogy a lazábbra, finomabbra vett dalszerkezetek nem tették a CM-et kommerszebbé, sőt tulajdonképpen – paradox módon – a "Nine" nehezebben megközelíthető, megszerethető, mint elődjei. Elképesztően rétegzett, cizellált muzsika ez, amit kóstolgatni kell, beleharapni, aztán visszatenni egy kicsit a hűtőbe, hogy később újra elővegyük. Rajtam már erőt vett az evéskényszer, annyiszor nyitogatom a hűtőt, hogy az már az energiatakarékosság kárára megy. Még csak június van, de már most ki merem jelenteni: minimál borító ide vagy oda, a "Nine" jó eséllyel az év lemeze, de hogy dobogós, az biztos!

A CM tehát végképp önmagára talált, ők már biztosan nem "padawan"-ok többé, hanem a progresszív metál jedi lovagjai: ezt bizonyítani se kell, elég hozzá meghallgatni a kb. 9 perces "Burn After Reading" című mesterművet. Voltaképp örülök ennek a fejleménynek, de rettenetesen maradi, hajthatatlan és korlátolt lévén, arra a bizonyos lakatlan szigetre még így is inkább az ifjonti hévvel, lelkes őserővel megáldott "1st Chapter"-t (2005) vinném magammal.

Tartuffe